Nem tudom levenni róla a szemem

Azt mondják, amíg nem ragadtál be egy igazi dzsakartai forgalmi dugóba, nem is voltál igazán Indonéziában. Ha az tényleg így van, én alig, hogy megérkeztem, máris nem voltam Indonéziában. Oké, kellett ehhez, hogy éjszaka érkeztem, hogy hajnalban távoztam, és hogy a kettő közötti napokban néha inkább kilométereket gyalogoltam a városban, néha egy ojek (motortaxi) hátulján cikáztam az autók között, máskor olyan helyre mentem, ahova elvisz a magasvasút, vagy egyszerűen csak este mozdultam ki, mindenesetre a legrosszabbat sikerült megúszni.

A legrosszabb pedig Dzsakarta esetében tényleg elég kemény.

Eleve Jáván, ezen a nagyjából Magyarország-méretű szigeten zsúfolódik össze a 250 milliós Indonézia több mint fele, 140 millió ember. Ezzel Jáva a világ legsűrűbben lakott szigete.  A főváros tágabb értelemben vett területén pedig közel harmincmillióan élnek – és Dzsakarta a világ legnagyobb olyan városa, ahol nincs metró. A közlekedési káosz pedig éppen olyan, amilyet ezek alapján elképzelnél.

Dzsakarta teteje

Néhány évvel ezelőtt a kormány úgy akarta csökkenteni a forgalmat, hogy elrendelte, csúcsidőben minden autóban legalább három embernek kell ülnie. Mi törtét erre? A várost ellepték a bérutasok, akik szerény fizetésért vállalták, hogy beülnek bárki mellé. Amikor megkérdeztem egy dzsakartait, miért nem kezdenek ezzel az egésszel valamit, annyit válaszolt, „a korrupció miatt”. Na, de ha legalább valamit építenének, abból könnyebb lenne lopni, nem, kérdeztem vissza a magam naiv, nyugati korrupciós sémákhoz szokott módján. „A politikusoknak mindegy. Ők megtehetik, hogy kiüríttetik maguk előtt az utat.”

A városban azért maradtam egy kicsivel tovább, mint a legtöbben szoktak, mert rögtön megérkezésemkor meg akartam hosszabbítani egyről két hónaposra a vízumomat, ezt pedig itt lehet a legkönnyebben elintézni. És egyébként is, közlekedési pokol ide, lélektelen toronyházak oda (az egyetlen valamennyire is érdekes épület, amit láttam annyit tudott, hogy egy kicsit ívelt a teteje), még mindig lekötnek eléggé ezek a városok ahhoz, hogy pár napot bármelyikben szívesen eltöltsek akár azzal is, hogy nézem, hogyan szelfiznek a kendős lányok szabadon lobogó hajú barátnőikkel a plázákban. A város legmagasabb tetőbárjának kedvéért még a cipőmet is újra felvettem egy estére, pedig ilyesmit legutóbb több mint egy hónappal korábban, az azóta földrengés sújtotta Mount Kinabalun kellett tennem.

A holland óváros

Kota, a holland óváros például egész kellemes, a felhőkarcolóktól távol pedig segített egy kicsit hangulatba kerülni, hogy mi is az ez egész Indonézia. Egy őrületes ország, ami 17 ezer szigetből áll, és aminek szumátrai nyugati és pápuai keleti csücske között akkora a távolság, mint London és Teherán között, és a kettő közötti kulturális változatosság is nagyjából hasonló. A szépművészeti múzeum árnyas kertje, ahol iskolás lányok ugrottak fel az illedelmesen mellettük ülő udvarlójuk mellől, amikor elmasírozott előttük egy csótány, emlékeztetett arra, hogy mi is köti össze eredetileg ezt az egészet: az egykori Holland-Indiai Gazdasági Társaság üzleti érdekei, akik valamivel több pénzt sajtoltak ki ebből az egészből, mint a papírba csomagolt sült rizst áruló nénik belőlem a téren. Volt olyan időszak, amikor Hollandia összes bevételének fele a mai Indonézia területéről származott.

Az 1949-es függetlenné válás óta sok minden történt itt a viszonylagos sikerektől a gyalázatokig, és az is biztos, hogy az évtizeddel később függetlenedő szomszédos Malajziához képest tekintélyes lemaradást sikerült összehozni. Az viszont önmagában is elég komoly teljesítmény, hogy egy ilyen elképesztő sokféleség külső összetartó erő nélkül is egyben maradt.

Youth of Java

És lehet bármit mondani a káoszról, a vízumügyintézés összességében teljesen sima ügy volt, a legkisebb bosszúság nélkül. Elmentem a hivatalba egyszer, várakozással és mindenféle papír kitöltésével eltöltöttem két órát, aztán két munkanappal később visszamentem, és három perc alatt kézhez vettem a frissen pecsételt útlevelemet. Ez semmivel sem lassabb vagy nehézkesebb, mint akár a budapesti kínai, akár a bangkoki mianmari követség ügymenete.

Ezután elindultam kelet felé.

Indonéziáról összességében lehet, hogy Dzsakarta mond többet, de magáról Jáváról sokkal inkább a sziget kultúrájának központja és legfontosabb városa, Dzsogdzsakarta (Yogya). Yogya a mai napig székhelye egy csomó mindennek a szultáni családtól a tradicionális gamelan zenén keresztül a klasszikus batikoláson át a bábszínházig, de még esszenciálisan jávai, metálzenekar-pólós, sárga csíkos hajú fiúból is sokkal több van, mint Dzsakarta toronyházai között. És errefelé van Jáva két legfontosabb épülete, a hindu Prambanan, és a buddhista Borobudur is. Yogya Jáva turistaközpontja, aminek jó oldala, hogy a látványosságok körül nyüzsögnek az ország különféle részeiről érkezett csoportok, akiken látszik, pont olyan távoli és új nekik ez az egész, mint nekem, ez pedig sokat hozzátesz az élményhez. Kevésbé jó oldala az áthatóan gagyi bazári hangulat.

Utcazenekar Yogyában

A bizarr látnivalók rajongójaként a kedvencem a csirketemplom volt a környék hegyei között. Az épületről még a városban sem sokan tudtak, de amikor sikerült róla megbízható információt szerezni, és egy buszozás-motorozás-hegyi séta kombináció után megpillantottam ezt:

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

egészen True Detective-hangulatba kerültem. Ez persze részben a Sárga király agancsára emlékeztető fejszerkezet miatt volt, de egyébként is volt benne valami egyszerre komikus és hátborzongató, főleg a körülötte eldobált üvegekkel és graffitikkel együtt. Ezekből ugyanis egyértelmű volt, hogy a helyi fiatalok szeretnek itt bandázni az erdő közepén, és hát lehet-e ennél jobb helyszínt kitalálni valami természetfeletti thrillerhez?

Így bandáznak a csirke fején

Arról, hogy egyébként mi ez a csirketemplom tulajdonképpen, többféle értelmezést is hallottam, de bármelyik is az igazság, a legjobban annak a hegyi guide-nak a magyarázata tetszett, aki mintha nem is értette volna, hogy lehet kérdés, ez miért ilyen, annyit mondott: just for fun. Az biztosnak tűnik, hogy a templom évtizedek óta épül, és nemcsak vallási célokra, hanem rehabilitációs központnak is használják.

Az estét egy transzvesztitakabarében szerettem volna megkoronázni, ahova indonéz szobatársam lelkes ajánlása alapján mentem el, de egy órával később mindketten egy kicsit csalódottan sétáltunk el, mert nem volt ez akkora őrület, mint vártuk. Az utcai zenekarok simán érdekesebbek.

Yogyai kabaré

Yogyából egy egész napos vonatozással jutottam el a következő állomásra, a Mount Bromóhoz. Az út elég kimerítő volt, viszont a következő napokat meghatározó találkozást köszönhetem a zötykölődésnek. Itt ismertem meg az indonéziai kínai Lawrence-t, aki munkába állása előtt egy hónapos utazásra indult, és aki egyrészt messze a legjobban beszélt angolul, és a legjobb arc is volt az ország eddig megismert lakói közül.

Ahogy a környék számos országában, úgy Indonéziában is van egy jobb módú kínai réteg, de a legkeményebb dolgokon talán itt kellett keresztülmenniük. Amikor például az indonéz hadsereg 1965-ös puccsa után lemészároltak ötszázezer-egymillió embert azon a címen, hogy ők a kommunisták, akkor az irigykedve figyelt kínai boltosokkal szemben is szabad volt a vásár is (ami különösen durva annak fényében, hogy sokan az otthoni kommunizmus miatt költöztek ide). Amikor pedig 1997-ben összeomlott az indonéz gazdaság, a csőcselék úgy gondolta, a logikus válasz erre az, ha a zavargások közben tömegesen erőszakolnak meg kínai nőket.

Erről az időszakról Lawrence-nek voltak is emlékei, így elmesélte, milyen volt, amikor a szomszédságuk barikádokat emelt, és a férfiak beosztották egymás között az őrjáratozást, hogy így védjék meg a környéküket. Már azok közül, akik nem menekültek inkább Szingapúrba. Azóta javult a helyzet, és a kínaiakat érintő diszkriminatív törvények közül is kevesebb van érvényben, de Lawrence még éppen nem tanulhatott kínaiul az iskolában.

Indonéziában majdnem annyi vulkán van, mint metálzenekar-póló vagy utcai sültrizs-árus. A kategória egyik királya pedig egyértelműen a kelet-jávai Mount Bromo. A Bromo füstölgő hármas csúcsa legszebb arcát napkeltekor mutatja, így a vonatozás végén még keresztül kellett verekedni magunkat össze-vissza vetítő buszsofőrökön, hogy feljussunk a hegyi faluba, hogy onnan indulhasson az éjszakai túra. Itt jött jól először, hogy olyan valaki társaságában voltam, aki beszélt indonézül, és eleinte azt is hittem, ez elég is lesz a meglehetősen gátlástalan turizmusmaffiával szemben.

Az eddigi út legpuritánabb szállásán aztán találkoztunk egy tunéziai házaspárral, akik hétéves lányukkal utazták körbe Indonéziát –belőle igazán kúl utazó lesz egyszer, mert már most szó nélkül viselte a megpróbáltatásokat. Volt még két osztrák lány, és egy hatvanéves japán, aki elveszítette az útlevelét a hegyek között, és most visszajött megkeresni. Ő sajnos csak rövid ideig volt velünk, egyébként ebben a társaságban túráztunk innentől néhány napot.

Hajnali fél négykor indultunk a hegyre, úgyhogy mondhatnám, hogy igazán megérdemeltük, de azért ahhoz elég nagy szerencse kellett, hogy ilyen látvány fogadjon:

Mount Bromo

A kráterben megülő, hómező-szerű ködből kiemelkedő, füstölgő csúcsoknak olyan ereje volt, hogy teljesen megfeledkeztem a mellettem szelfibotozó csoportokról.

Annyira belejöttünk a vulkánozásba, hogy még aznap el akartunk jutni a következőhöz, a Kawah Ijenhez. Bár ajánlgattak mindenféle szervezett megoldást, volt bennünk annyi büszkeség, hogy maguk gyűrjük le az akadályokat.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

A legbiztosabb megoldásnak az látszott az észak-vietnami haramiákhoz képest is pofátlan idegenforgalmi dolgozókkal szemben, ha egy-egy állomáson előbb Lawrence megpróbálja megtudni, egyáltalán megy-e bármilyen jármű, ami nekünk jó, mikor és mennyiért, és a fehér különítmény csak akkor bukkan fel, ha már tudunk erről valamit. Ez jó tervnek is hangzott, egészen addig, amíg az első buszpályaudvaron, miután megállapodott velük egy árban, tényleg fel nem tűntünk. Komolyan mondom, hogy láttam azt a pillanatot, ahogy a zsákmány láttán a buszosok szemére egy dollárjel alakú hályog ereszkedik, és hirtelen érvényét veszíti minden.

Nekem egyébként semmi bajom nincs azzal, ha valami külföldieknek drágább. Kambodzsától Burmán át Malajziáig sokfelé volt akár húszszoros különbség is az árak között, de amikor ez nyíltan ki volt írva, egyáltalán nem zavart. Azzal sincs semmi baj, ha a dolgokért alkudozni kell, ez a normális ügymenet. Amikor viszont ez sunyi hazudozással párosul, az még akkor is lehangoló, ha egyébként néhány száz forintról van szó. Itt például, miután feltűntünk, közölték, hogy kétszer annyiba kerül a jegy, mint amit korábban mondtak. De nem azzal indokolták, hogy „haver, azt nem mondtad, hogy a fehér barátaid is jönnek, nekik több lesz”, ami részemről oké lett volna. Hanem eljátszották, hogy nem is mondtak korábban olyat, amit mondtak.

Füstölögtünk, mint egy indonéz vulkán, aztán csak felültünk a buszra, hogy néhány órával később már dübörgő techno mellett döngessük felfelé a hegyen faluvezető-választó gyűlések helyszínei mellett elhúzva egy bérelt autóval. A bosszúság pedig el is tűnt.

Youth of Java II.

Este kilenckor már le is feküdtünk aludni a következő hegyi faluban, hogy éjfélkor kipihenten kelhessünk fel a túrára.

Az Ijen-élményhez nem azért kell ilyen barátságtalan időpontban indulni, mert valami megerőltető éjszakai mászásra lenne szükség. A hely nevezetessége, hogy a kénsavas krátertóban kéken lángol a folyékony kén. Mivel ezt csak éjszaka lehet megnézni, először fel kell menni a hegyre, onnan leereszkedni a kráterbe, bámulni a lángot, aztán visszamászni egy újabb tökéletes napfelkelte-műsor reményében. Mindez így együtt már kitesz egy teljes éjszakai programot.

Nem sikerült értelmes képet készíteni a kék lángról, úgyhogy ez a Flickr-ről van

A kráter környékén pedig a maró kénes füstben is csak lassabban lehet botorkálni a sziklák között az induláskor beszerezhető orvosi maszkban. A hely egyben kénbánya is, így a csavar az egészben, hogy közben ott dolgoznak a bányászok, akik nem bambulni jöttek, hanem vállukon egyensúlyozva cipelik a kihűlve megsárgult ként.

A kék láng mellett állni a fojtogató füstben egyébként igazi fantasy-élmény. (Már ha az ember nem bányász, mert ha igen, akkor kifejezetten realista.) Még úgy is bőven megérte az éjszakai túrát, hogy a napfelkeltével most  nem volt szerencsénk, reggel a híres tó helyett a ködben csak a szürkeség látszott. Nem jöhet össze mindennap.

Kénbányász és turisták

Ettől függetlenül ahogy a környék hegyei elő-elő bukkantak a felhők mögül, attól azért így is megszólalt a fejemben az Oroszlánkirály nyitódala, még ha ez se földrajzilag, se természetileg, se sehogyan nem stimmelt.

Aztán jött minden még egyszer, ugyanúgy. Leereszkedés, alkudozás, buszozás, hazugságok kiszűrése, újabb alkudozás, újabb buszozás, satöbbi, csak most már az egymás utáni két áttúrázott éjszaka miatt kásásan eltompulva, a természeti szépségektől mégis felpörögve.

Az első benyomások alapján Indonéziában (de Jáván mindenképp) utazni olyan, mint megismerkedni valakivel, aki elképesztően vonz, de közben hajlamos irtó kellemetlenül viselkedni. Nem túl eredeti egyébként ez a megállapítás, az országról csodálatos könyvet író Elizabeth Pisani is bad boyfriend-nek nevezte Indonéziát. Bármennyire kiborító is tud lenni, mindig visszatér hozzá. Épp ebben a könyvben van arról is szó, hogy az indonézek gyakran azt mondják, Kami di manja bumi, vagyis, hogy "a természet elkényeztetett minket".

Talán ez az ok, talán más. A direkt rosszul visszaadó taxisoktól  a tényleg brutális méreteket öltő szemetelésig egy csomó mindenbe belefájdul a fejem, de közben

nem tudom levenni róla a szemem.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.