Amikor vasárnap hajnali ötkor megszólalt a telefonom ébresztője, öt méterrel voltam a tengerszint felett. Meg két utcával mellette. Éjszaka óránként felébredtem, hogy indulni kell-e már, aztán mire éppen rendesen aludtam volna, tényleg kelni kellett. Álmosan magamba tuszkoltam néhány pirítóst, elpakoltam három csokit, két banánt és egy üveg vizet. Túl sok mindent nem kellett magammal vinni, végül is estére megint itt leszek. Vissza kell érni a meccsre. Csak közben fel kéne jutnom négyezer méterre, Malajzia legmagasabb pontjára. Ez az utolsó napom az országban.
Fél hatkor jön a busz. Már kezdenek kipakolni a vasárnapi piacra Kota Kinabalu utcáin. Ez Sabah tartomány nagyon kevéssé vonzó fővárosa Borneón. Az egykor Jesselton néven ismert várost a második világháborúban porig bombázták, és ugyan sikerült újjáépíteni, ez gyakorlatilag csak párhuzamos és merőleges egyenesek felhasználásával történt. Turistaként nem nagyon lehet itt mást csinálni, csak bázisnak használni a természetjáráshoz. Arra viszont éppen ideális.
Reggel hétkor a tengerszint felett 1866 méteren szállok ki, máris túl egy libabőrös pillanaton. A busz ablakából figyeltem, ahogy a méregzöld Crocker-hegyek közé megült ködfelhők fölé kanyargunk a szerpentinen. Alattunk voltak a hegyek, meg a felhők, és pont, mint valami hülye motivációs videóban, ebben a pillanatban ért a lejátszóm ehhez a harci indulóhoz. Minden álom eltűnt a szememből, és eléggé belejöttem a stenkbe.
Stenkbe jönni könnyű. Felmenni 1866-ról 4095-re egy 8,7 kilométeres úton hat óra alatt, aztán vissza négy óra alatt meg viszonylag nehéz. Abban az értelemben persze nem, hogy a Mount Kinabalu csúcsának, a Low’s Peaknek a meghódításához nem kell semmilyen különleges eszköz, technikai tudás, vagy ilyesmi. Láb kell hozzá, tüdő, meg szív. Meg egy engedély, és kötelező egy guide is. Nem mintha el lehetne téveszteni az utat.
A legtöbb magamfajta kanapéhegymászó két nap alatt teszi meg ugyanezt az utat. Első délután felmennek a 3270 méteren lévő Laban Rata vendégházba, kipihenik magukat sabahi teát szürcsölve, aztán éjszaka elindulnak a csúcs felé, hogy épp napkeltére érjenek oda.
Eredetileg én is ezt terveztem, de időközben elkezdődött a Kinabalu-csúcsszezon, heteken belül nem volt esély erre a megoldásra. Az egynapos változatra is csak azért volt most lehetőségem, mert valaki lemondta a saját útját. És bár korábban azt gondoltam, nem ragaszkodom a Kinabaluhoz, mert végül is, ez csak egy hegy, ahogy az élmények hatására nőtt a rajongásom Malajzia iránt, úgy határoztam el, nem akarok elmenni enélkül.
Szóval elindultam felfelé.
A Kinabalunak van egy legendája, ami a borneói természetvallásokhoz köthető. Eszerint egy kínai herceg hajótörést szenvedett a Dél-kínai-tengeren. A helyiek kimentették, befogadták, még egy feleséget is talált magának. Aztán gyötörni kezdte a honvágy, és hazalátogatott a családjához, de megígérte a feleségének, hogy visszajön. Családja viszont úgy látta, elég volt a borneói kalandból, maradjon szépen Kínában, amúgy is várja egy szomszédos hercegnő. A borneói asszony eközben várt. Mindennap felmászott a hegyre, és napkeltétől estig nézte a Dél-kínai tengert, várva, hogy mikor tűnik fel a férfi. A legenda szerint az asszony itt halt meg, arcát egy szikla formája őrizte meg, a hegy neve pedig kínai özvegyet jelent.
Én ennél azért jobban jártam, sőt, még a magashegyi betegséget is megúsztam, de valahol 3600 méter környékén elkezdtek fájni a lépések. Időben voltam, a 3270 méteren lévő vendégházat sikerült elérni a délelőtt tíz órás szintidőre, de ahogy az erdei ösvényt a magasban felváltotta a kőtábla-sivatag, azért csak elkezdtem érezni, hogy a kelleténél több időt töltöttem életemben irodákban.
Szinte perceként váltakozott az áthatolhatatlan köd és a szikrázó napsütés. A kedvem pedig aszerint változott, hogy éppen úgy tűnt, azért szenvedek tíz órát, hogy az orromig se lássak majd a csúcson (vagy ami ennél is rosszabb, le kelljen fújni az egészet), vagy épp úgy, a világ egyik újabb csodáját látom. Az időjárás-ingadozás okozta hangulat-ingadozásra pedig a testem is reagált: néha még görcs is nyilallt a lábamba, néha megiramodtam, mint a hegyi ló.
Tudom, hogy ez az egész nagyon messze van az igazi hegymászástól, azt mégis átéreztem kicsit, milyen az, amikor már csak néhány lépés a csúcs, de azt sem lehet csak úgy szökdécselve megtenni, hanem csak szép komótosan sikerül. Végül csak felértem fél egykor, és amilyen erős volt az egész nap dramaturgiája, a köd is eloszlott akkor.
Bár jó lenne most azt írni, amit például a nemzeti park is állít magáról, vagyis, hogy ebben a pillanatban Délkelet-Ázsia legmagasabb pontjára értem, ez mégsem lenne teljesen igaz. A trükk az, hogy ez a Délkelet-Ázsia viszonylag rugalmas fogalom, a Kinabalu elsősége pedig attól függ, mit értünk bele. Az észak-burmai Hkakabo Razinak a maga 5881 méterével például a kínai özvegy hegye csak csókolommal köszönhetne, és van három magasabb csúcs Új-Guineában is.
A Kinabalu mellett érvelők erre azt mondják, a Razi végül is már a Himalájához tartozik, az meg ne legyen már Délkelet-Ázsia, Új-Guinea meg inkább Óceániához. Ebben persze van valami, de azért azt is jogosan mondja a másik oldal, hogy ne szórakozzon a malájlobbi, az említett hegyek Burma, illetve Indonézia területén vannak, úgyhogy ide számítanak, és kész. Annyi azért biztos, abban a pillanatban a Himalája és Új-Guinea közötti legmagasabb pontot jelző táblára borultam rá.
Az pedig, hogy mindez ilyen kényelmesen megcsinálható (természetesen magashegyhez képest kényelmesen, abban a pillanatban sok minden eszembe jutott volna, de ez a jelző nem), pontosan illett az utazás egész maláj szakaszához. Az itt töltött több mint egy hónap csak megerősített abban, ami már az első posztban is szerepelt – az utazás úgy tud itt egyszerre egzotikus és kényelmes lenni, hogy egyik sem megy a másik rovására.
Lefelé aztán szokás szerint még nehezebb volt. Az viszont kiderült, mi a jó oldala az egynapos mászásnak, ha már a napfelkelte kimaradt a csúcson. Mivel teljesen más ritmusban tettük meg az utat, mint az emberek döntő többsége, a felső szakaszon már nem találkoztunk szinte senkivel, ami nem tett éppen rosszat az élménynek. A vendégház alatti szakaszon aztán szembejöttek a következő kétnapos mászásra érkezők egész tömegei.
Malajziában éppen száraz évszak van, ami azt jelenti, naponta általában csak néhány órát esik az eső. És nagyjából mindig ugyanakkor, így elég jól lehet tervezi vele. Hogy véletlenül se süljön el rosszul semmi, a délután öt órai menetrendszerű eső előtt sikerült leérni.
Amikor rákezdett, már a busz ablakának döntöttem a fejem, és hallgattam, ahogy a sofőr felhívja az utasok figyelmét, ugyan nagyon szép a táj, de aki nem bírja a kanyargást, inkább csukja be a szemét, mint hogy összehányjon mindent.
És mintha csak egy átlag vasárnap lett volna, este hétkor újra a városban voltam, a tengerszint felett öt méterrel. Az átlagos vasárnapokkal szemben viszont most annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam levonszolni magam a hostel aljában lévő, egyébként szuper kínai helyre, ahol a disznó legkülönfélébb részeit tálalják fel gazdag húslében, csinos kis csészékben. A hely annyira tele volt, hogy egy cuki pár asztalához tudtak csak leültetni, akik egyértelmű randihelyzetben kanalazták együtt a belsőségeket. Próbáltam szabadkozni, hogy igazán nem akarok zavarni, de kuncogva azt mondták, üljek csak le. Elszürcsöltem az aranyló levet, lerágtam az utolsó cupákot is a csontról, aztán utolsó erőmmel kerestem egy helyet, ahol adták az Everton-Manchestert. Így ért véget az utolsó estém Malajziában.
Másnap elrepültem a Fülöp-szigetekre.