Pápua harcosok klubja

A törzs harcosai befestett arccal és testtel, a kezükben lándzsákkal és íjakkal lopakodnak az ellenség felé. Úgy lépkednek, mint a vadászó párduc, nem mintha bárhova el lehetne bújni a nyílt, focipálya nagyságú mezőn. Hirtelen harci kiáltás töri meg a jelenetet, a törzs tagjai rohanni kezdnek az ellenség felé.

Nyílvesszők repülnek, az ellenség első ránézésre megfutamodik, de csak a mező széléig szaladnak. Ott visszafordulnak, és ellentámadásba lendülnek.

Dani fellépők a Baliem-völgyi fesztiválon

Néhány évtizeddel ezelőtt ez még egy átlagos hétköznap lett volna Pápua szívében, a Baliem-völgyben a dani törzs tagjainak életében. Most viszont a harc közben a mező szélén felállított nézőtérről egy kommentátor értékeli az eseményeket, és mutatja be a feleket. A győzelmet ünneplő, táncoló harcosok lándzsái között szelfibotok tűnnek fel, a csata pedig már inkább csak pankráció.

Minden évben augusztus elején van három nap, a Baliem-völgyi fesztivál három napja, amikor olyasmit lehet itt látni, amit máskor már egyáltalán nem. Ez volt az utazásom utolsó állomása.

Az összetéveszthetetlen helyi férfiviselet, a koteka

A Baliem-völgy az utolsó olyan hely az emberiség történetében, ahol nagyobb létszámú, a külvilággal semmilyen kapcsolatban nem lévő, illetve arról nem is nagyon tudó emberekkel lépett kapcsolatba ez a bizonyos külvilág. A harmincas években az antropológusok nagy része meg volt arról győződve, hogy akkorra a Föld minden nagyobb népcsoportját sikerült megtalálni, és kisebb közösségek ugyan előkerülhetnek a vadabb esőerdőkből, de alapvetően ennyien vagyunk.

Néhány évvel később kiderült, Új-Guinea szívében nagyjából hatvanezren élnek a saját, minden mástól elzárt világukban.

Repülőút Pápua mélyére

Ahhoz, hogy eljussak ide Nyugat-Pápua nyugati részéről, Raja Ampat világklasszis vízeiből indulva, először hajóra szálltam, hogy a sziget északi partja mentén elérjem Nyugat-Pápua fővárosát, Jayapurát. Ez már a harmadik hosszabb utazásom volt a Pelnivel, az indonéz hajótársasággal, és mivel az eddigiek kivételesen jól sikerültek, egészen magabiztosan szálltam fel, abban a tudatban, hogy ez a másfél nap is nagyszerűen telik majd a hegyek és a tenger békés bámulásával.

Aztán csak megtanultam, hol lakik a Pelni istene. Persze ez az út is eltelt valahogy, de miután éjszaka arra ébredtem egy darab nejlonon kuporogva a mocsoktól ragadó fedélzeten, hogy esik rám az eső (a többszörösen zsúfolt hajón másféle helyet esélyem sem lett volna találni), egy ideig nem mosolyogtam tiszta szívből a hello miszterekre.

Wamena repülőtere

Jayapurából lehet elrepülni a Baliem-völgyben felépült indonéz városba, Wamenába. Egész pontosan egyelőre ez az egyetlen lehetőség, mert út még nem vezet a völgybe. A nagyjából félórás repülés Új-Guinea sűrű dzsungelei és hegycsúcsai felett természetesen elképesztően látványos.

Ez pedig ugyanaz a repülőút, ami miatt a világ megismerte a völgyet.

A kotekák formája és mérete egészen sokféle lehet

A sziget a csendes-óceáni hadszíntér fontos színhelye volt a második világháborúban, az akkor még Hollandia nevű Jayapurában a szövetségeseknek komoly bázisaik voltak. Repülőik keresztbe-kasul szálltak a sziget felett, így fedezték fel, hogy az akkor még Titkos Völgynek nevezett, nyolcvan kilométer hosszú, húsz kilométer széles területen emberek, sőt, egyszerű falvak is vannak.

Az első nyugati, aki kapcsolatba lépett a helyi törzsekkel, Richard Archbold zoológus volt 1938-ban, de a völgy nagy sztoriját nem ez a találkozás hozta meg.

Dani őrtorony

1945 májusában itt szolgáló katonák sétarepülésre indultak a völgy felett, hogy megnézzék a híres helyet. A gép lezuhant (a világon sehol nem zuhant le annyi gép ekkoriban, mint Új-Guinea hegyei között), a huszonnégy utasból huszonegy meghalt.

Hárman pedig ott voltak a völgyben súlyos sérülésekkel ismeretlen népek földjén, és egyáltalán nem tudhatták, mire számítsanak tőlük.

A fesztivál helyszíne

A három túlélő megmentéséből minden túlzás nélkül hollywoodi sztori lett, ami még a második világháború közben is a címlapokon volt világszerte. Ami pedig ennél is fontosabb, a világ ekkor ismert meg a Baliem-völgyet, és az itt élő törzseket. Akik élete ekkor végérvényesen megváltozott.

Éppen úgy, ahogy egy próféciájuk megjósolta. Úgy tartották, egy nap szellemek jönnek majd az égből, akik örökre megváltoztatják majd a világukat.

Az asszonyok hagyományos dalokat és táncokat adnak elő. A dalszövegek itt sokszor egy út leírásai, és valójában térképként működnek. Ha valaki megtanul egy dalt, annak alapján el tud találni olyan helyekre, ahol soha nem járt.

Leszálláskor ma Wamena városának egybódés repülőtere fogad. Wamena egy elég érdektelen, koszos, földszintes, indonéz város, ahol egy dolog tűnik fel elsőre.

Az utcákon ugyan látni jellemzően mezítláb sétáló pápuákat, de gyakorlatilag mindenki, akinek bármilyen komolyabb funkciója van a banki alkalmazottaktól a repülőtér munkásain át a szállodai recepciósokig, indonéz.

Akik nem fizetik be a 150 ezer rúpiás (körülbelül 12 dolláros) belépőt, kívülről nézelődnek

Az átalakulásban persze évtizedek alapos munkája van.

A függetlené válás után az indonéz vezetés úgy gondolta, természetes módon joga van a hozzájuk egyébként se földrajzilag, se etnikailag, se semmilyen egyéb módon nem kapcsolódó Nyugat-Pápuához, azon az alapon, hogy ez is a hollandoké volt.

Dani buli

Kiírtak egy népszavazást arról, a terület független akar-e lenni, vagy csatlakozna Indonéziához. Majd kiválasztottak ezer embert, akik részt vehettek ezen a szavazáson, és ők döntöttek. Hogy-hogynem, a csatlakozás nyert.

Azóta a kemény elnyomás és a lakosság összetételének központilag irányított átalakítása kombinációjával uralják a gyakorlatilag gyarmatosított területet. Nyugat-Pápuán működik egyébként a világ legnagyobb aranybányája, és egyik legnagyobb rézbányája is. A Freeport bányászati társaság pedig Indonézia legnagyobb adófizetője.

A nézőtér legalább olyan érdekes, mint a színpad

A pápuai látogatástól sok utazót az tart vissza, hogy a híre szerint az ország többi részénél drágább és bonyolultabb itt utazni.

Előbbi egyébként igaz is, szállásra például utoljára Japánban költöttem annyit, mint a wamenai szállodai szobámra, de a kettő közül csak utóbbiban kellett a konyhából kicsempésznem a teafőzéshez használt forró vizet fürdéshez a csípős hegyi estéken.

A földszintes Wamena

Más kérdés, hogy ennek a szobának is örültem, miután négy szállodát jártam végig érkezéskor, és egyikben sem volt szabad hely a fesztivál miatt.

Végül a repülőtér közvetlen szomszédságában szálltam meg, reggelente kiálltam a ház elé egy bögre teával a kezemben, és azt figyeltem, hogyan szállnak fel-le a gépek ott, ahol hetven éve még komoly tervezést egy szinte lehetetlen akciót igényelt, hogy felvegyék a túlélőket.

Ők is kívülről figyelik a műsort

Bonyolult viszont egyáltalán nem volt, az legalábbis semmiképp, amit én csináltam. Vannak persze olyan hegyi túrák, ahova guide és speciális engedélyek nélkül nem lehet elindulni, de én csak néhány faluval arrébb, Usilimóba akartam eljutni a fesztiválhelyszínre, ehhez pedig elég volt kisétálni a helyi piacra (a kedvenceim az árusok voltak, akik kétféle dolgot kínáltak, okostelefont és machetét), majd felszállni a menetrendszerű mikrobuszra.

Utolsó napra pedig már voltak helyi ismerőseim (indonéz hivatalnokok már itt született, huszonéves gyerekei, egy volt gimnáziumi osztálytársakból álló baráti társaság, nyárra mentek haza látogatóba), akik elvittek magukkal.

Egy összecsapás

Maga a mező, ahol a fesztivált rendezik, nem különbözik sokban mondjuk a Hármashatárhegyi repülőtértől, a körülötte magasodó hegyekkel együtt viszont már kiadja azt a National Geographic-hangulatot, amit a fehér ember szeretne látni, ha már idáig eljött. Miközben a mező közepén a nagyszínpadon a harcok zajlanak, oldalt kisebb csoportok táncolnak, énekelnek, a következő harcra készülnek, vagy a turisták fényképeihez állnak be.

Utóbbiakhoz kapcsolódik az egyetlen dolog, ami tényleg félelmetes itt: van külön turistáknak szóló íjászat, éppen ott, ahol a legtöbben elsétálnak, és egészen biztos voltam abban, hogy ennek több tucat halálos áldozata lesz, köztük én is. Azóta sem értem, hogy úsztam meg.

Több, külön fotósoknak szervezett táborral is találkoztam. Nem csoda, ha csak feldobod a géped itt a levegőbe, abból is erős kép lesz.

A fesztivált huszonhat éve rendezik meg, és a fő attrakció ez a harci játék. Amikor viszont mindez még nem csak játékból ment, a danik egész élete a háborúról szólt, valahogy úgy, ahogy a torajáké a halál körül.

Ezeket ráadásul nem is területszerzésért vívták, de nem is etnikai-vallási különbségek miatt, merthogy ilyenek nem voltak. Nem azért, hogy az ellenség legyőzésével egyszer majd béke legyen. Fel sem merült, hogy valaha béke lesz. Kétezer szavuk volt arra, hogy „ölni”, miközben csak két színt ismertek, és egy szóval fejezték ki a helyet és az időt. Egy mondás pedig úgy szólt: „háború nélkül meghalunk”.

A harcok kerületek szerint zajlanak

A háborúk jellemzőn úgy zajlottak, hogy megbeszéltek egy időpontot és egy helyet valami senkihez sem tartozó terülten, aztán odamentek, és lejátszották. Szigorúan napközben, sötétedés után már nem lehetett, a szellemek miatt. Harc közben inzultálták is egymást, és amikor valaki kivételesen vicces sértést vágott ellenségéhez a feleségéről (illetve valamelyik feleségéről, mert poligámia van), mindenki nevetésben tört ki, aztán folytatódott tovább a küzdelem.

És igen, előfordult, hogy az ellenség teljes legyőzésének végső aktusaként ettek a húsukból.

Tánc és ének 2.

A tradicionális férfiviselethez, a kotekához kapcsolódik egy csodálatos történet a kultúraközi párbeszédről, ami a 45-ös estről szóló nagyszerű könyvben, a Lost in Shangri-lában olvasható.

Szerzője, Mitchell Zuckoff annyira beleszeretett a sztoriba, hogy évtizedekkel az eset után rekonstruálta, hogy zajlott az első nagy találkozás a völgy lakói és a külvilág között.

Csak ismételni tudom, amit a nézőtérről mondtam

Amikor a repülőszerencsétlenség után ejtőernyősöket küldtek a túlélők megmentésére, ők is találkoztak a törzs tagjaival. Az ejtőernyősök meglepve tapasztalták, hogy simogatni kezdték őket. A maguk nyugati túlfűtöttségével ezt úgy értelmezték, a helyiek biztos azt hiszik, hogy ők valójában nők.

Az osztag vezetője úgy akart véget vetni a zavarba ejtő helyzetnek, hogy ráparancsolt embereire, vegyék le a nadrágjukat, és mutassák meg, hogy férfiak.  Az ejtőernyősök néhány óráig nadrág nélkül mászkáltak az Új Guinea-i fennsíkon.

Nincs fesztivál nyakláncárusok nélkül.

Egészen máshogy nézett ki ez pápuai szemszögből. Nem azért fogdosták a csapat tagjait, mert félreértették volna a nemüket, az egyenruhájuk színe keltette fel az érdeklődésüket.

A sárra emlékeztette őket, amivel a harcosok háború vagy gyász idején be szokták kenni magukat, de azt jól látták, hogy ez valami másféle anyag. Erre lettek kíváncsiak.

Szájhangszeres fellépés

Ami viszont kívülről nézve szinte meztelenségnek tűnt, vagyis az egy szál kotekás viselet, az valójában a dress code illedelmes betartása volt. Egy dani férfi soha nem mutatkozott koteka nélkül.

Így amikor a katonák bebizonyították, hogy férfiak, azon először meghökkentek, majd évtizedeken át kuncogtak rajtuk.

Nézőtér 3.

Elvétve ma is lehet látni kotekás férfiakat Wamenában, és biztosan benne volt életem tíz legszürreálisabb pillanatában, amikor megláttam az elsőt éppen egy internetkávézó előtt álldogálni. De ma már inkább csak az idősebbek, és inkább csak a távoli falvakban viselnek ilyet – leszámítva azokat, akik turisták fényképeire állnak be néhány ezer rúpiáért.

Illetve az idén huszonhatodszorra megrendezett fesztivál idejét, aminek többek között épp az a lényege, hogy felvegyék a hagyományos öltözetet.

A hagyományos élet lassan eltűnik a völgyben.

Vagyis, bármilyen látványos is az egész, felmerülhet, hogy mitől is más ez a Baliem-völgyi műsor, mint bármelyik beöltözős történelmi fesztivál. Távozáskor mindig láttam néhány fellépőt, akik az utcán már szakadt rövidnadrágban és kosaras mezben mutatkoztak, a koteka pedig csak lazán lógott a hátsó zsebből. A törzsi háborúknak az indonéz hatóságok véget vetettek, aminek kétségtelenül vannak jó oldalai.

Egyre többen jutnak el iskolába és ismerik meg a világot. Korábban szokás volt például, hogy a dühös szellemeket harcok idején a lányok ujjainak levágásával engesztelték ki. Ez ma már tilos. Viszont a háborúkkal megszűnt az, ami köré az életüket szervezték, hadvezérek híján pedig a közösségek is fellazultak.

Két fellépés között mobiltlefonról és kis hangszórókból szól a zene

Néhány évtized múlva, ha lesz még fesztivál, valóban inkább csak történelmi érdekesség lesz az egész, aminek szereplőinek már nincs sok köze ahhoz, amit eljátsszanak. Az élet rohamosan változik a völgyben, már épül az út a hegyeken keresztül, és ha már nem csak repülővel lehet eljutni Wamenána, egészen más lesz a helyzet. A várostól távolabbi erdőkben élő törzsek tagjai közül is egyre többen költöznek be az újonnan épült falvakba, a hagyományos életforma belátható időn belül el fog tűnni.

Persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az itt élőknek az én egzotikus szórakoztatásomra meg kellene maradniuk olyan körülmények között, amiket én egyáltalán nem tudnék elviselni. Ha már leigázták őket a saját földjükön (mert lényegében ez történt), legalább hosszú távon legyen valami hasznuk belőle.

Szelfibot a harci botok között

Az viszont biztos, hogy most még más élmény ez a fesztivál úgy, hogy vannak itt olyanok, akiknek közvetlen élményeik vannak erről a világról, és ha csak nyomokban is, de létezik még valami abból, amit eljátsszanak itt.

Így pedig legalább az illúzió megvan, hogy sikerült találkozni az igazi vadsággal.

Hazafelé a fesztiválról

Soha nem voltam még olyan távol az otthonomtól, mint ezen az utolsó hétvégén. Ez egyébként földrajzilag is igaz, és érzésre is.

Aztán ahogy a fesztivál utolsó napján hasítottunk vissza a városba a wamenai srácokkal a meredek sziklafalak között a legendás Titkos Völgy útjain, majd elkezdték döngetni az autóban Avicii-t, máris otthon voltam egy pillanat alatt.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;