Raja Ampat: dzsungelexpedíció fürdőnadrágban

És én majdnem lebeszéltem magam arról, hogy eljöjjek ide. Július-augusztus elvileg a legkevésbé alkalmas időpont a látogatásra. Hőbölyögtem, mert reménytelenül szakadó esőt képzeltem el, és mászolyogtam, mert kíméletlenül hánykolódó tengerre számítottam.

Aztán szerencsére észhez tértem. Ha most tudok jönni, akkor most tudok, és különben is, nem jó szezonban jönni Raja Ampatra azért még mindig olyan, mint nem jókor járni Scarlett Johanssonnal.

A várakozásokkal ellentétben pedig az itt töltött hét alatt összesen egyszer esett az eső, az első éjszaka, a hullámok pedig ugyan valóban nagyobbak voltak, mint télen, de egyáltalán nem voltak zavaróak. Utóbbi talán az egyetlen igazi különbség a különböző évszakok között, télen állítólag legtöbbször tükörsima a víz, a hajózás pedig pihe-puha. Utólag egészen abszurdnak tűnt, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy az évszak miatt ne jöjjek el, még ha az itt töltött napok első felét egy torokgyulladás kicsit meg is nehezítette.

Az egyébként, hogy egyáltalán el tudok jönni ide, az utóbbi évek fejleménye. A turizmus továbbra is minimális szinten pörög ahhoz képest, hogy mekkora számról van szó, de míg nyolc-tíz éve néhány százan látogattak Raja Ampatra évente, addig most már tizenötezren. Ráadásul jellemzően többezer dolláros hajóutakon.

Ez a vonal ugyan még mindig erős, megjelent viszont mellé az indie vendéglátás. Helyi családok kunyhókat építettek, és egyszerű homestay-eket nyitottak. Fontos fejlemény volt még egy honlap, a stayrajaampat.com megjelenése is, amit egy Raja Ampat-rajongó ausztrál hozott össze rajta minden tudnivalóval az összes itteni szállás elérhetőségével és minden mással, aminek köszönhetően ma már egyáltalán nem olyan bonyolult ide utat tervezni.

És egyelőre meglepően jól megy az egész Földön egyedülálló viszonyok megőrzése is. Ehhez persze jól jön, hogy az emberi tevékenység továbbra is minimális itt, de nem csak erről van szó. Az egész terület védett, a szigetekre való belépéshez még Sorongban, a kikötővárosban meg kell vásárolni egy 75 dolláros belépőt. Ez viszont úgy tűnik, hogy tényleg jó helyre megy. Ebből tartják fent például azt a vízi őrséget, ami nemrég elkapott egy illegális vietnami halászhajót, és ha ezeket a viszonyokat meg akarják őrizni, erre szükség is van.

Itt aludtam:

ahol az egyetlen aggályom korábbi beszámolók alapján az volt, hogy néhány vendéget állítólag éjszaka meglátogattak az erdőből érkező patkányok, de kiderült, hogy ha nem hagyok semmilyen ételt a szobámban, ez könnyen elkerülhető.

Itt ettünk minden nap halat rizzsel egy francia családdal, egy walesi tanárral, egy holland iskolapszichológussal és egy baszk mérnökkel:

Aztán ide feküdtem ki olvasni:

Vagyis ez a bunakeni, szinte már polgári kényelemhez képest valamivel puritánabb élvezet. Nem mintha nem aludtam volna egy deszkán is, ha közben a napokat ezekben a vizekben tölthetem.

Néha kilométereket sétáltam a tengerparton. Apály idején akár a szomszéd szigetre is át lehetett menni, és az ilyen séták alatt jutott csak szembe, hogy ezek most jó időre az utolsó napok, amiket ilyen környezetben tölthetek.

Az utolsó napomon már reggel vissza akartam indulni Sorongra, de mivel Manu (a víz alatti képek készítője) már megbeszélt egy csónakot délutánra, meg kellett várnom. Így el tudtam menni még egy utolsót snorkelezni a helyi mantás pontra.

Az áramlatok olyan erősek voltak, hogy nem is lett volna értelme megpróbálni szembeúszni velük, úgyhogy csak hagytam, hogy odasodorjon a víz a sekély, alig öt méter mély szakaszra. És akkor még egyszer utoljára feltűntek a kedvenc tengeri űrhajóim