A térképre nézve Észak-Sulawesiről eljutni Pápuára szinte már semmiség. Éppen csak át kell szelni Észak-Maluku szigetvilágát, és már ott is vagyunk a koboldmakik földjéről a Madárfej-félszigeten.
A valóságban persze ez nem ennyire egyszerű, az én esetemben pedig különösen nem volt az, mert a két mesehangulatú pont közé több ezer kilométeres hurkot ékelt a bürokrácia, még ha ennek így nincs is semmi értelme.
Lejárt a kéthónapos vízumom, meghosszabbítani nem lehetett, ezért kénytelen voltam elhagyni az országot, majd visszatérni, mielőtt elindulok Pápuára.
Indonézia esetében ez sajnos egy fokkal bonyolultabb, mint Sopronból kiugrani Nickelsdorfba, végül egy Kuala Lumpur-i repülőúttal oldottam meg a dolgot. Néhány napig szürcsöltem a kínai negyedben a kedvenc helyemen a bak kut teh húslevest (a kifejezés nagyjából hústeát jelent, aminél szebben kevés dolog hangzik a világon), aztán visszarepültem Sulawesire. És akkor nyeltem egy nagyot, mert ha Indonéziának értelmesebb vízumszabályzata lenne (mint például Malajziának, ahol a vízum alapból kilencven napra szól), és főleg ha jobban megtervezem előre az egészet, és más típusú vízumot igényelek, akkor az erre a hurokra fordított pénzt és időt ennél sokkal jobban fel lehetett volna használni. Mindegy, úgysem erre fogok emlékezni.
Pápua ugyan szerepelt az álmaim merészebbjei között, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy összejön. Aztán az Indonéziában töltött első napokban, miközben a dzsakartai hostelben az elkeveredett csomagomra várva figyeltem, ahogy az egyik bro pack megy a másik után Balira, Gilire, meg Dilibe (jó, utóbbiba nem, mert az Kelet-Timor fővárosa, és ott aztán nincsenek bro packek, de jól hangzott), erősödni kezdett bennem az érzés, hogy az utazásom utolsó szakaszát olyan helyen szeretném tölteni, ahol az ilyen társaságot nem is olyan régen még lándzsaélre hányták volna az atlétatrikóikkal együtt. Meg engem is, de ez most más kérdés. A lényeg, hogy elhatároztam, tényleg el fogok jutni Pápua vad földjére. És ebben a vízumproblémák nem fognak megakadályozni.
Ha pedig már így dobálózom a lándzsákkal és földrajzi nevekkel, ideje tisztázni, pontosan mi volt a célpont. Maga Új-Guinea, eredeti nevén Pápua a világ második legnagyobb szigete Grönland után. Az Ausztráliától északra fekvő sziget területén két ország osztozik. A keleti, egykor brit és ausztrál fennhatóság alatt álló fél önálló ország Pápua Új-Guinea néven, a nyugati, egykori holland rész viszont Indonéziához tartozik, amit az ott élők egy része elég nehezen visel.
Én Nyugat-Pápuára tartottam, ami ugyan hivatalosan Indonézia, de földrajzilag sokkal inkább Óceánia, mint Ázsia, az itt élők pedig jellemzően inkább melanézek – a betelepített indonézeket leszámítva. Szóval ez már más világ.
A sziget legnyugatibb városába, Sorongba indultam hajóval Dél-Sulawesiről. Egy korábbi út tapasztalatai alapján már kezdtem sejteni, hogy az indonéz hajótársaság, a Pelni járatai egyáltalán nem olyan rosszak, mint a hírük, de így is voltak kétségeim indulás előtt. Vasárnap délután érkeztem Makassarba, és a Pelni honlapjáról néhány héttel korábban ugyan kinéztem, hogy aznap este indul egy hajó Sorongba, mégis egy kicsit túl szépnek hangzott, hogy mindez tényleg ilyen egyszerűen működjön is. Aztán jöttek a meglepetések.
Makassar kikötőjében, miután túljutottam a valóban retkes külső részen, egy repülőtereket idéző belső fogadott, ahol konkrétan egy modellcsoport köszöntötte az utasokat:
És nem egy szűk pallón tuszkolták fel egymást az utasok az egyébként meglepően tiszta fedélzetre, ahogy arról már olyan sokat hallottam, hanem ezen keresztül lehetett besétálni:
A Pelni vezetőségét állítólag néhány éve lecserélték, az új seprű pedig egészen szépen rendet tett a korábban lopásokról, többszörös túlzsúfoltságról és hasonlókról ismert hajókon. Amilyen jól most működnek a dolgok, az már önmagában is figyelemreméltó, pláne ha mondjuk a magyar vasúti állapotokkal hasonlítjuk össze.
És pontosan este tizenegykor, ahogy a menetrendben szerepelt, a Gunung Dempo elindult, és folytatta Dzsakartában megkezdett útját Pápua felé, ahová szerda reggel kellett, hogy megérkezzen.
Még a kikötőben összebarátkoztam egy sorongi családdal, Alex-szel, feleségével és öt gyermekükkel, akik Sulawesin töltötték a nyári vakációt, most pedig hazaindultak Pápuára. A matracaink egymás mellett voltak, így egészen sokat bandáztunk az út alatt.
A gyerekek amikor csak lehetett, rajtam ugráltak, vagy indonéz szavakat tanítottak nekem, és nem, egyszer sem hangzott el a klasszikus „kisfiam, ne játssz az étellel”. Egyébként is éppen olyan beleéléssel játszottak a családi tableten, mint a világ bármelyik részének gyermekei.
Visszatérő élményem az utazás alatt, hogy az előzetesen egészen vadnak és idegennek elképzelt dolgok milyen természetesek és hétköznapiak tudnak lenni, amikor tényleg megtörténnek. A pápuai hajóútra még néhány héttel ezelőtt is úgy gondoltam, mint valami durva dologra, most pedig egyszerűen csak ott ültem a nyaralásról, munkából, vagy éppen családlátogatásról hazafelé tartó emberek között, akik úgy tűnt, nem jönnek lázba ettől az egésztől.
A fedélzet egyetlen nyugati utasától viszont annyira lázba jöttek, ahogy én mondjuk egy dugongtól tudnék. Ha valaki ki szeretné próbálni, milyen érzés lehet kúllistásnak lenni a Madách téren, egy indonéz hajón egészen közel juthat ehhez az élményhez. Az állandó hello misterezés már nem vágott volna mellbe, de egyedüli misterként hamar elterjedt a hírem, és egyenesen Mister Garyvé léptem elő a buléranglétrán, így nem tudtam úgy elsétálni a fedélzeten, hogy ne kapjam két kézzel a pacsikat, és ne készüljön velem annyi fénykép, mint Palvin Barbarával a One Direction Klubban. Nem mintha ezt bármilyen érdememnek köszönhettem volna, már azon kívül, hogy fehér vagyok, ami mondjuk a bőröm színére nézve egyre ritkábban jut eszembe magamról.
Az esetek kilencven százalékában ez egyébként tényleg bájos és szórakoztató, még ha az eddigi figyelemhez képet is zavarba ejtő tud lenni. És időnként tényleg érdekes beszélgetésekhez is vezet. De néha van az úgy, hogy egy kicsit egyedül lennék, és olyankor azért segítene, ha az utasok megértenék, hogy az a fehér fiú most semmi mást nem szeretne, csak ülni egy kicsit a hordókon, nézni a tengert, amilyet otthon nem lát, és meghallgatni két számot anélkül, hogy bárkivel is beszélne.
Azt hiszem, ezt hívják first world problemnek.
A búvóhelyemet végül a hajó legalsó szintjén találtam meg, ami az utazás első másfél napján szinte teljesen üres voltak:
Párszor behúzódtam ide, és aludtam egy kicsit, amire a hálótermekben egyébként valamivel kevesebb esély volt, miközben általában egyszerre szólt három különböző mobiltelefonból a zene, másik háromból egy-egy játék hangja, a tévé, két ukulele a hozzátartozó énekcsoporttal, a gyereksírás és a kurjongató nevetés, mellé neonfénnyel és cigarettafüsttel. Ennek a bulinak aztán az egyetlen megálló, a malukui Ambon után vége lett, mert az akkor felszálló utasok elfoglalták a nyugalom kis köreit.
Cserébe Ambon után az út legszebb szakasza követezett Maluku buja zöld szigetei között, ahol volt, hogy több tucat delfin fickándozott a hajó mellett. És közben a levegőben úgy éreztem a fűszerek illatát, ahogy a XVI. századi portugál hajósok, még ha ezek másféle fűszerek is voltak, és az illat valószínűleg inkább az Ambonban felszálló, a fedélzeten sült halat áruló kofák portékájának volt köszönhető, mint a Fűszer-szigeteknek.
A büfé körüli asztalok minden este megteltek, például hazafelé tartó pápua egyetemistákkal és szolgálatot teljesítő indonéz katonákkal, akik főleg kártyás dominót játszottak.
A legbizarrabb talán az utóbbiakkal való barátságos csevegés volt, mert kevés szervezet vált ki belőlem olyan erős érzéseket, mint a huszadik század második felének legnagyobb tömeggyilkosságai közül kettőt is végrehajtó indonéz hadsereg. Azt viszont valahogy mégsem éreztem, hogyan lehet dominózás közben igazán jól bedobni, hogy „tök jó srác vagy, de hogy voltak azok a dolgok ott Kelet-Timorban”, úgyhogy maradt a mosolydiplomácia, meg a közös fényképek.
Szóval eltöltöttem két napot és három éjszakát olvasással, bámészkodással, zenehallgatással, beszélgetéssel, fényképekre beállással, sorozatnézéssel és még több bámészkodással, aztán a harmadik reggel arra ébredtem, hogy látom Új-Guinea partjait.