Mindentől messze

Akkor kapott el először, micsoda helyre érkeztem, amikor megláttam az első Napóleon-halat a víz alatt Malenge kikötője mellett. Ez egy kedvesen bumfordi, általában a korallzátonyok körül úszkáló ajakoshal, ami ugyan megsínylette az illegális halászatot, de azért még bőven lehet belőle látni.Vagyis jelenléte önmagában még nem feltétlenül lenne különleges.

Ezzel a napóleonnal viszont nem búvárkodás, vagy akár snorkelezés közben találkoztam. Egy hajó tetején álltam, körülbelül négy méter magasan. A víz pedig olyan tiszta, áttetsző és észbontó színű volt, hogy onnan is pontosan lehetett látni, mi zajlik odalent.

Egybeér

A helyszín a Togean-szigetek, Sulawesi keleti partjainál a Tomini-öbölben, a K-betű két felső szárának tövében, a világtól kellően távol. A bivalyáldozatok toraja völgyétől nagyjából két nap embert próbáló buszozással lehet eljutni a kacskaringós hegyi utakon Ampana kikötőjébe, ahonnan indul a hajó a szigetek közé. Nem is toltam le egyben az utat, az első nap végén megálltam Tentana városában, ami olyan jó helynek bizonyult, hogy ott is maradtam kicsit.

Vízesés Tentana közelében

Ha mindez tíz évvel korábban történik, aligha tehettem volna meg ezt. Közép-Sulawesi akkor véres összecsapások helyszíne volt keresztények és muszlimok között. A hagyományosan keresztény többségű területre az indonéz kormány jávai muszlimokat költöztetett, ahogy tették ezt az ország számos más részén is. És ahogy a legtöbb helyen, itt sem sült el jól a kísérlet a lakosság összetételének erőszakos megváltoztatására.

Az igazi feszültséget, ahogy az lenni szokott, csak a felszínen okozták a vallási különbségek. A valódi probléma az volt, hogy az újonnan érkezettek egyre több pozíciót foglaltak el, ami a hagyományosan itt élőknek egyre kevésbé tetszett. A szikra egy részeg verekedés volt, amiből éveken át tartó öldöklés lett ezer halálos áldozattal és felgyújtott házakkal.

Tentanai iskola

Mára lecsillapodtak a kedélyek (bár amikor ott jártam, épp átnéztek a járműveket a közutakon terroristák után kutatva), Tentana pedig ismét egy békés kisváros a Poso-tó partján. Volt is itt egy szuper napom, amikor robogóval mentem egyet a tó körül, megnéztem a környéken lévő vízesést, és a helyi piacot, ahol többek között denevérhúst lehet venni.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Aztán egy újabb léleksanyargató éjszakai utazás után már ott is voltam Ampana kikötőjében. A tenger ebben az öbölben egyébként sem kimondottan a háborgó örvényekről és tajtékos hullámokról ismert, de ezen a reggelen aztán tényleg olyan volt, mint egy kivasalt lepedő.

Felültem a heti háromszor közlekedő hajó tetejére, és csak akkor rezzentem össze, amikor a mellettem lévő hangszóróból recsegni kezdett az indonéz lélekhez legjobban passzoló zene, a lágy érzelmes rock. A Wagnerre bombázó repülők az Apokalipszis mostban hatásukban sehol nincsenek ahhoz képest, amikor egy ilyen járat a Nothing Else Matters helyi változatára, vagy épp magára a Nothing Else Mattersre behajózik a dzsungellel borított vad szigetek közé.

Lágy rockra hajózik be a menetrendszerű járat

A Togean-szigeteknek igazán két nagy dobása van. Egyrészt az ötcsillagos korall, aminek egy része ugyan megszenvedte a dinamitos halászatot, de így is gyönyörű, érintetlen mezőket lehet látni a már említett, számítógépes grafikákat idéző látási viszonyok mellett.

Ami pedig ennél is fontosabb, itt tényleg el lehet tűnni egy időre a világ elől. A trúbb szigeteken nemhogy internet, de telefonösszeköttetés sincs, a külvilággal való kapcsolatot pedig leginkább csak a hajó jelenti. De olyan nagyon nem is hiányzik itt a külvilág.

Malenge partja, a távolban a vulkanikus Una Una

Az egyik legtávolabbi szigeten, Malengén kezdtem. Ezen a szigeten van a bajauk, vagyis tengeri cigányok több falva is, de én nem itt, és nem is a kikötőfaluban szálltam meg, hanem Malenge túloldalán, egy néhány bugalós nyaralóhelyen saját tengerparttal.

Mivel innen nem igazán lehet kiugrani az Indomaret-ba, az ilyen helyeken általában a napi háromszori, jellemzően halat, rizst, zöldséget, gyümölcsöt és banános palacsintát jelentő étkezés is a szálláshoz tartozik. Mindez egy tengerparti kunyhóval helyszíntől függően napi tizen-néhány dollárért.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Ha az itt töltött napjaimból film készülne, az eredményt nem nagyon fenyegetné, hogy abból lesz az új Breaking Bad. Ilyen környezetben már az is eseménynek számít, ha sikerül felkelni a kunyhó verandáján kifeszített függőágyból. Néha ugyan sikerült, és például elmentem körülnézni a bajau faluban, és rengeteget snorkeleztem, mégsem ez maradt meg leginkább.

Hanem az a megnyugtató érzés, hogy a következő helyszín, ahol tudni fogok bármit is arról, mi történik a világban, három, nem is túl gyakran közlekedő hajóútnyira van innen. (Jó, ez annyiban nem igaz, hogy a faluban lévő tévén a bajaukat izgalomban tartó Copa Americáról például lehetett értesülni, de ennyi azért belefér.)

Bajau srácok

Minden napra jutott egy epikus naplemente-nézés is abból a bizonyos függőágyból. Tudom, hogy ez ingoványos terület, mert a tengeri naplementét, mint vizuális elemet kisajátította, kifacsarta és megtaposta az életbölcsesség-ipar, de azért, ha a saját bölcsességemet hozzátehetem,

amikor a megvadult égboltot nézed a tenger felett, ahol a láthatáron már csak Una Una, a vulkanikus sziget látszik, akkor valahogy nem Coelho bácsi jut eszedbe.

togean11

Hogy mennyire volt természetközeli az élmény? Egyik nap a kunyhóm fürdőszobájába lépve egy fejhosszúságú, vastag százlábút vettem észre a falon menetelni. Korábban azt hittem, engem az úton fürdőszobában már semmi nem fog meglepni, de itt azért szóltam a személyzetnek, bár arra számítottam, csak egy mosolygó legyintés lesz a válasz, hogy ne kényeskedj, fehér fiú. Kiki, az indonéz tengereket körbehajózó halászból magát idegenforgalmi munkássá átképző malengei srác ugyan először tényleg csak mosolygott, nem sokkal később viszont meglepetésemre egy machétével tért vissza, amivel ketté is hasította a lényt.

Ez nem sokat segített a helyzeten. Az első ötven láb alkotta új egység masírozott tovább, mintha mi sem történt volna, a hátsó ötven viszont vegetatív vergődésbe kezdett a padlón. A vége az lett, hogy Kiki kisöpörte a két szörnyecskét, én pedig innentől kétszer is kiráztam minden ruhadarabomat, mielőtt felvettem volna, és alaposan körülnéztem esténként, mielőtt behúzódtam a szúnyogháló alá.

Amíg nem volt híd a falvak között, csónakkal mentek iskolába

Ennél már csak egy egzotikusabb találkozásom volt Malengén, és ehhez elég volt négy láb, mert a maroknyi turista közül, akikkel itt futottam össze, egy kedves svájci pár szolgáltatta az élményt. Nagyjából annyi ideje voltak úton Délkelet-Ázsiában, mint én, és egy este a parton a tűz mellett elmesélték, hogy ők ugyan tudtak arról, hogy léteznek szegények, de igazából ezen az úton láttak ilyesmit először.

Ezzel a kultúrával találkozni a maga módján legalább olyan érdekes volt nekem, mint a többek között gyöngyhalászattal foglalkozó bajaukkal, akik csak azóta nem csónakkal viszik iskolába a gyerekeiket, hogy az indonéz kormány hidakat építtetett a falvak közé.

A Fadhila túlpartján lévő Katupat falu lányai

Az izgalmas élőlények a másik meglátogatott szigeten, Fadhilán sem kerültek el. A part körül például annyi teknős úszkált a korallok között, hogy művészettörténészt kellett volna hívnom, ha mindnek reneszánsz tininindzsa nevet akarok adni.

Sötétedés után lehetett találkozni a világ legnagyobb szárazföldi ízeltlábújával, a kókuszrákkal, avagy pálmatolvajjal, ami mintha csak a Starship Troopersből lépdelt volna ki.

Kókuszrák a buli

A legszürreálisabb élményt egy közeli tengervizes tóban élő fullánktalan medúzák jelentették. Ilyeneket csak néhány helyen lehet látni a világon, ahol nincsenek természetes ellenségeik, ezért nincs szükségük a csípést, égést, durvább esetekben akár mérgezést, bénulást vagy halált okozó fullánkjaikra.

Így az idők során megjámborulnak, és úgy lehet fogdosni őket és játszani velük, mintha gumikacsák lennének. (Oké, élőlényekről van szó, szóval annál azért óvatosabban. Egyébként így néznek ki.)

Ezzel a kenuval jártam a szigeteket

Egy fontos része volt még az itt töltött napoknak: az evezés a szigetek között. A szálláshoz tartozott egy kis csónak, így a Pelnizés után kipróbálhattam az indonéz flotta másik végletét, a legegyszerűbb közlekedési eszközt is. Az első napot még megszenvedtem, mert jóval nehezebb volt tartani az irányt, mint tengeri kajakozás közben, aztán kezdtem belejönni, és később már a hajójárat egy teljes megállóját leeveztem oda és vissza.

Ez sem az a sztori, ami elmesélve valami nagyot üt, mindenesetre minden nap fogtam magam, eleveztem valahova, és ahol a legfelháborítóbb volt a tenger színe, beugrottam, aztán csak néztem, mint hal a trópusi szatyorban, amíg meg nem untam, vagy úgy nem éreztem, hogy közeledik az ebéd, és ideje újra teletömni magamat tonhallal.

Katupat fiai

Az egész Togean-trip csúcspontja pedig egészen váratlan pillanatban jött el. Malengéről a hajó hajnali fél hatkor indult, ehhez a sziget másik oldalán lévő szállásról fél ötkor el kellett indulni a kis motorcsónakkal. Álmosan kimásztam a szúnyogháló alól, kiléptem a kunyhóból, és majdnem hanyatt estem a látványtól.

Se felhő, se semmiféle fényforrás nem volt a közelben, csak a csillagok, amik úgy borították be az eget, mint a szeplők Emma Watson arcát. Aztán elindultunk a csónakkal a sötét part mentén, és a víz szikrázott a világító planktonoktól. Ettől így együtt már tényleg úgy éreztem, elveszítem az eszem. Ha a világon szinte bárhol máshol lett volna mindez, az éjszakai csónakázás szervezett program lenne ötpontos Tripadvisor-értékelésekkel. Itt meg egyszerűen csak el kellett érni a menetrendszerű hajót hajnalban.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;