A jegyem szerint este nyolckor indult volna a hajó Labuan Bajo-ból. Fél nyolckor megérkeztem a kikötőbe, a hajónak még nyoma sem volt, leültem egy sziklára a parton. A kisvárosban áramszünet volt éppen, az egyetlen nagyobb utca sötétbe borult, úgyse nagyon tudtam volna mást csinálni. Fél kilenc körül megláttam a hajó fényeit közeledni az öbölben. Kilencre befutott, aztán megrohanták a zöld ruhás hordárok, és elkezdődött a ki- és bepakolás. Valamivel tizenegy előtt aztán útnak is indultuk északra, Celebesz szigete felé. Egy olyan járat estében, ami kéthetente jár erre, ez egészen japános pontosság. Vannak indonéz hajók, amik simán késnek napokat is.
Pedig nem terveztem, hogy rajta leszek ezen a hajón. Már csak azért sem, mert egy nappal korábban még nem is tudtam erről a járatról. Szokták mondani az indonézekre, hogy nem valami jók az előre tervezésben, ami egyébként igaz is, de ahogy én nyomom ezt mostanában, ahhoz képest még ők is olyanok, mint a kinyomtatott Excel-táblákkal utazó szingapúriak. Náluk ez részben azért van, mert úgy vannak vele, hogy minek túlaggódni a dolgokat, ha a végén úgyis a sors, az isten, vagy épp a természetben lakó szellemek döntik el, hogy mi történik. Nálam meg azért, mert képtelen vagyok dűlőre jutni, hogy a szigetvilágban lehetséges nagyjából végtelen számú útvonal-lehetőség közül melyiket kövessem, és amint már nagyjából elkötelezném magam egy opció mellett, máris azon gondolkozom, nem lenne-e kicsit jobb mégis valami más.
A legsúlyosabb a helyzet a hosszú buszutakon, amikor nem tudom mással lekötni magam, és fejben ide-oda cikázom Szumátrától Pápuáig. És amíg gondolatban ezerkilométereket ugrálok szigetek között, kívülről csak az látszik, hogy magam elé meredek, és néha előredőlök egy kicsit, hogy a mögöttem okádó utas kihajíthassa gyomortartalmát egy fekete zacskóban a fejem felett az ablakon.
Amikor az utolsó búvárnap végén megtudtam, másnap megy egy hajó Dél-Celebeszre, Makassar városba, a bennem lakó kalandregény-rajongó azonnal eldöntötte, hogy erre márpedig fel kell szállnom. Pedig terveztem a Flores keleti részén lévő Kelimutu vulkán meglátogatását, de ezt egészen könnyű szívvel engedtem el, és választottam helyette a Pelni hajótársaság indonéz hegyekről elnevezett hajói közül épp a Kelimutu nevűt.
A Pelni hajói többezer főt szállító tengeri masszívumok, amik fix útvonalakon haladnak a szigetvilágban, általában kéthetes köröket megtéve. Az indonéz hajózás pedig legalább olyan kihagyhatatlan élmény, mint a kínai vonatozás.
A jegyem ekonomi osztályra szólt, a hajó gyomrában lévő számos hatalmas hálóterem közül az egyikben járt egy fekvőhely egy fekete műbőr matraccal. Amikor beléptem, a rideg neonfényekkel megvilágított, édeskés csipsztörmelék-szagú teremben remek volt a hangulat: a tévében a Waterworld ment, a matracokon csirkét falatoztak az utasok, és egyszerre legalább tízféle nyekergő popzene mosódott össze különféle mobiltelefonok hangszóróiból.
Még a kikötőben szövetséget kötöttem a rajtam kívül utazó összesen három fehér turista közül kettővel, két angol lánnyal, akikkel egymás mellett foglaltunk el helyeket az egyik sarokban. Persze eszem ágában sem volt túl hosszan a hálóteremben maradni. Az utazás során most először vettem hasznát a magammal hozott lezárható fémhálónak, amivel rögzítettem a táskámat, és hálás szívvel gondoltam Bede Mártonra, akitől ezt kölcsönkaptam. A lányoknak sajnos nem volt ilyen csodaeszközük, ők ottmaradtak a cuccaikkal. Ez később elég fontos különbségnek bizonyult.
Ahogy távolodtunk a sárkánylakta szigetektől, körbesétáltam a fedélzeten. A folyosók nagy részét hagymás zsákok foglalták el, sokan ezeken, vagy ezek tövében heverésztek. Találtam egy zárva lévő büfét, egy üres étkezőhelyiséget, néhány hasonló hálótermet, és még egy pingpongasztalt is. És közben egyik hello mister csattant el a másik után, a mondat, ami az indonézek nagy részéből reflexszerűen tör elő, amint meglátnak egy nyugati embert. Tök barátságos dolog egyébként, és hát végül is személy szerint egyikük sem tehet róla, hogy az ember előtte és utána még elég sok honfitársától hallja ugyanezt.
A társasági élet a hajó legfelső szintjének erkélyén lévő, még késő este is nyitva tartó büfében koncentrálódott. Csalódottan láttam, hogy nemhogy rumot, de még sört sem lehet kapni, pedig tényleg nagyon adta volna magát a tengeri szélben ücsörgéshez és távolba révedéshez. A vifon helyi változatával, a Pop Mie-vel vigasztalódtam, és miközben az otthonos műanyagíz kioldódott a papírpohárban, megbeszéltem több társasággal is, hogy hello mister, meg néhány hasonló dolgot. A víz szinte teljesen sima volt a Flores-tengeren, vagy legalábbis a hajóról annak tűnt – egy végtelen, sötét, egyenletes országútnak, amit csak a telihold világított meg.
Amikor éreztem, hogy ebben a buliban ennyi volt, visszanéztem a hálóterembe. Bár úgy gondoltam, ha otthagyom a matracomon a táskámat, az viszonylag egyezményes jele világszerte annak, hogy ezt a matracot valaki használni szeretné, visszaérve kiderült, nem fogalmaztam elég egyértelműen. Néhány bro épp az én szerény fekhelyemet érezte a legalkalmasabbnak arra, hogy körbeüljenek itt kártyázni, dohányozni és mobilról döngetni az érzelmes rockot, amivel morális problémám ugyan egyáltalán nem volt, viszont az gyorsan eldőlt, hogy aludni nem itt fogok.
Igazából hálás lehetek nekik, mert ha nem foglalják el a helyemet, lehet, hogy megpróbálok mégis odakucorodni, és akkor úgy járok, mint a sarokban izzadva forgolódó lányok.
Ehelyett szereztem magamnak egy másik matracot, kimentem a fedélzetre, a hagymás zsákoktól egy kicsit távolabb leterítettem a földre, és boldogan lefeküdtem. Egyébként is imádok a szabadban aludni, a tengeri szélben különösen jó, annyit meg igazán megért az élmény, hogy néhány rovart eltakarítsak a közelemből lefekvés előtt.
Arra számítottam, hogy a napsütés fog ébreszteni. Ehelyett egy hello mister ordításra riadtam fel reggel. Résnyire nyitottam csak ki a szemem, de azon keresztül is jól látszott, egy bamba, de barátságos vigyor tulajdonosa érezte szükségesnek, hogy közölje ezt egy láthatóan mélyen alvó emberrel. Csak egy nyögésre futotta válaszként.
Visszaaludni már nem tudtam, lementem a kamrába. A két lány konkrétan elfonnyadt eddigire a levegő hiányától, így felajánlottam, hogy vigyázok a táskáikra, menjenek ki szabadba. Még nem értem a mondat végére, de már a lépcsőfordulónál jártak.
Az éjjeli sötét, egyenes országutat napközben kék, egyenes országút váltotta fel. Reggeli után beültem egy kicsit az egész nap üresen álló, bizarr ebédlőbe, aminek az lett a vége, hogy elaludtam a sarokban az idilli csendben és nyugalomban. Egy ponton aztán különféle tengeri fokozatú egyenruhások özönlöttek be a terembe, akik mind mondani akartak nekem valamit. Bár ezt indonézül tették, elég világos volt, hogy azt szeretnék kifejezni, jó lenne, ha kimennék, mert dolguk van itt. Nekem viszont annyira nem volt kedvem kimenni, hogy kijátszottam a nem értem-kártyát (ami végül is félig igaz volt), így végül békén hagytak.
Ennek köszönhetően a sarokból pókerarccal figyelhettem, ahogy valamiféle napi eligazítást hallgatnak végig vigyázzállásban egy feljebbvalójuktól. A motivációs beszéd olyan jól sikerülhetett, hogy a végén ketten is odajöttek ellenőrizni a jegyemet, érezhetően elég elszántan ahhoz, hogy ha valami nem stimmelne, azonnal behajítsanak a cápák közé.
Aztán jött az ebédidő, amikor a személyzet egy kedves tagja figyelmeztetett, hogy menjek le a szintemen lévő konyhára. Amikor leértem, a személyzet egy másik kedves tagja a kezembe nyomta a papírdobozos csirkés rizst, majd megkérdezte, kérek-e még egyet. Egészen zavarba jöttem a különleges bánásmódtól, de természetesen nem mondtam nemet. Pedig azt csak a következő pillanatban vettem észre, mennyire különleges volt ez a bánásmód. Ekkor láttam meg, hogy a pult másik oldalán, ahonnan az ebédet kaptam, ránézésre száz fős sor kígyózik.
Természetesen tudom, hogy a helyes magatartás ebben az esetben az lett volna, ha azt mondom,
„tisztelettel köszönöm, de egyáltalán nem szeretném, ha fehér bőröm, és a fennálló világrend erősen egyoldalú értelmezése miatt bármiféle kivételezésben részesülnék, így kérem, adja oda az adagomat annak a pápua úrnak, aki éppen most következne a sorban, én pedig szépen beállok a végére, ahogy minden más utas”,
de a csirkeláz sajnos elvakított, így mégsem ezt mondtam, hanem eloldalogtam, és a tetőn befaltam mind a két doboz tartalmát.
A tizenhét órás út maradéka olvasással és a tenger bámulásával telt. És amilyen kalandregényesnek hangzott ez az egész „elhajózni Celebeszre” dolog, olyan kevéssé volt romantikus első ránézésre Makassar kikötője:
Főleg, hogy a parthoz közeledve egyre több szemét úszott a vízen. Indonéziában sajnos teljesen megszokott, hogy a szemetet a tengerbe dobálják, és volt abban valami torokszorító, ahogy csipszeszacskó-zátonyokon keresztül hajóztunk be a világ egyik legkülönlegesebb szigetére.
A kikötőben most felülről nézhettem végig a hordárok rohamát, aztán partra lépve az első mondat, amit meghallottam, az volt… de már úgyse kell elmondanom.