A sárkány
Amióta az eszemet tudom, szerettem volna látni a komodói sárkányt, ezt a rejtélyes, dinoszaurusz-külsejű, ősi korokból itt maradt óriáshüllőt. Ez olyasmi, amit egyszerre nehéz és könnyű valóra váltani. A sárkányok a világon csak két kis, egymás közelében lévő szigeten, Komodón és Rincán élnek Indonéziában, Flores szigetének nyugati partja közelében, máshol tehát hiába is keresném őket. Ha viszont eljövök idáig, több mint valószínű, hogy összejön a találkozás. Őslények szigete a trópusi tengeren: ez maga a Jurassic Park-élmény, gondoltam.
// ]]>
Az első találkozás a világ legnagyobb varánuszával, illetve legnagyobb gyíkjával a várakozásoknak megfelelően sikerült. Kikötött a hajónk Rincán, és még el sem értünk a túra hivatalos kezdőpontjához, amikor egy kopár mező közepén egykedvűen elsétált mellettünk egy példány. Tulajdonképpen nem csinált semmi különöset, csak bandukolt, éppen jó háttér előtt, így már ettől a pusztai bandukolástól éppen úgy az őslények országában éreztem magam, ahogy legutóbb a 130 millió éves malajziai erdő mélyén. Ezen a két szigeten nincsenek ellenségeik, és bár az emberek berendezkedtek arra, hogy mutogatják őket, mégis egyértelmű, itt ők uralkodnak ezer-párszázan.
A második sárkányészlelés aztán visszarántott a jelenbe. A következő dög, amit megláttam, szétterült lábakkal hűsölt egy ház alatt az árnyékban. Nem mintha ez ne lenne teljesen érthető magatartás a perzselő indonéz napon, és biztos egy velociraptornak is voltak banális pillanatai, de ez a maflán heverő hüllő akkor is sokkal inkább emlékeztetett egy hétvégi ház tövében nyelvet lógató labradorra, mint álmaim mitikus lényére.
Innentől sajnos a lakossági sárkányélmény volt többségben. A legtöbb komodóit a konyhaépület mellett láttam heverészni, de olyan tétlenségben, hogy elég nehéz volt elképzelni, milyen lehet, amikor rászánják magukat, és elejtenek egy bivalyt, timori szarvast, vagy legalább egy nyomorult majmot. Állítólag nem etetik őket, csak az ételszag vonzza őket a konyhához, úgyhogy időnként ki kell mutatniuk a foguk fehérjét, vagy bármilyen is a színe annak, ami egy ilyen dög szájában van.
A sárkány képességei egyébként figyelemre méltóak. Gyorsabban tud futni, mint az ember, kiválóan úszik, és ha sarokba szorítják, bárminek nekimegy. A nagyobb vadak elejtéséhez pedig egy gyilkos trükköt használ. Harapása nem azonnal öl, a nyálában lévő méreganyag viszont szép lassan egy nagyvadat is leterít. Amikor pedig az áldozat végleg elgyengül, a varánusz ott lesz a sarkában, hogy lakmározni kezdjen.
A nagy sárkányok ráadásul a kis sárkányokat is megeszik időnként, a sárkánygyerekkor ezért jellemzően a fákon telik, ahonnan csak legalább egyméteresre nőve merészkednek le a nagybetűs sárkányéletbe. Ebből az is következik, és ez a tanács biztos sokszor jól fog jönni az olvasók mindennapjaiban, hogy ha úgy alakulna, hogy fel kell menekülni egy fára egy sárkány elől, akkor érdemes arra is figyelni, nincs-e egy kicsi éppen a fán. Nem mintha nem lenne sokkal jobb egy kis sárkánnyal találkozni, mint egy naggyal, de biztos, ami biztos, én szóltam, ne legyen belőle meglepetés!
Mindez tényleg lenyűgözően vadul hangzik, ehhez képest a saját szememmel egy csapat dagonyázó gyíkot láttam. Oké, dagonyázó háromméteres gyíkokat.
Az ikonikus varánusz-képet, amikor a pompás állat a fejét magasba tartva szemlélődik a dombtetőn, sajnos csak reggelente lehet látni. Olyankor kimennek a napra, hogy felmelegítsék hüllőtestüket, ami aztán egy egész áthempergett napon át kitart. Mivel én napközben érkeztem, nézelődő sárkányok helyett csak azt láthattam, hogyan pózol a sárkányok megregulázásra szolgáló bottal egy fiatal sárkányőr. Mivel a bot a valóságban nem igazán alkalmas a sárkányok megregulázásra, a fára mászással kapcsolatos elméleti tételeket tőle hallottam, egészen gyakorlati élmények alapján.
Szóval mondjuk, hogy a találkozás felemásan sikerült. Mindez viszont csak egy epizód volt a Komodói Nemzeti Park vizein.
A rája
Teljesen kezdő vagyok még a búvárkodásban és a víz alatti világ dolgaiban. Márciusban próbálkoztam az egésszel először a trópusi búvárkodás Siófokján, a thaiföldi Koh Taón, ahol két dolog lett hamar egyértelmű.
Az egyik, hogy nem erre születtem. A szervezetem egészen változatos módokon próbálta jelezni, hogy a maga részéről jobban szeretne a vízszint felett maradni. Sokkal nehezebben tudtam orromat befogva, a levegőt kifújva kiegyenlíteni a nyomáskülönbséget, mint a legtöbben, így általában olyan erővel éreztem a füleimre nehezedő vízoszlopot, mintha két tengeralattjáró préselte volna össze őket. Az orrom rendszeresen vérezni kezdett, a fejem hosszan zúgott a merülések után, és még a tüdőm is nagyobb, amiért több levegőt kell használnom.
A másik dolog viszont, hogy a búvárkodás még ezzel együtt is valami kozmikusan király dolog. Korábban csak a maszkos-pipás snorkelezést próbáltam, ami szintén szuper, de valahogy úgy aránylik a mélybe merüléshez, mint a csókolózás a szexhez. Pedig utóbbi közben nem is szokott vérezni az orrom. Megnyílik a világ egy teljesen új része életformák, alakzatok és színek olyan változatosságával, ami a szárazföldön elképzelhetetlen. Egy kicsit olyan, mint először menni külföldre, csak a tenger alatti külföldön bohóchalak sűrűjében nézegetsz cápákat, a tenger felettin meg bohócok sűrűjében próbálod elkerülni a hiénákat.
Tengeri kezdőként olyan leszel, mint a kisgyerek, aki extra méretű kólát ivott a Némó nyomában vetítése közben, és utána beszabadul egy játékboltba. Én legalábbis az első néhány merülésem alatt az eszemet veszítettem minden egyes színes hal láttán, és ez a korszak egyelőre még nem ért véget.
Még Koh Taón történt, hogy a víz alatt egy hatalmas, sziklának látszó alakzatot vettem észre. Amikor viszont közelebb úsztam, nagyobb meglepetés ért, mit Han Solót, amikor ráeszmélt, hogy a Halálcsillag nem hold, hanem űrállomás: a sziklának látszó masszívum valójában több száz barrakuda katonás rendbe állt raja volt. Annál pedig még a laoszi varázsgombás pizzák sem okozhatnak pszichedelikusabb élményt, mint amikor észreveszed, hogy az a nagy valami valójában sok, élő kicsi.
A Komodo Nemzeti Park vizei ehhez képest másik ligában játszanak. Konkrétan a világélvonalban. Egyrészt a nagy részben érintetlen, változatos és gyönyörű korall miatt, ami egyelőre még jól tartja magát az Indonézia-szerte dúló dinamitos halászokkal szemben. Másrészt pedig az itteni heves áramlatok halak hihetetlen tömegét és változatosságát sodorják össze. Ezek a halak pedig idevonzzák a velük táplálkozó kicsit nagyobb halakat, amik pedig az őket felfaló még nagyobbakat. A még nagyobbak pedig a búvárokat. Az egész park egy trópusi akvárium, amiben el akartam merülni, bármit is szól hozzá a fülem, az orrom, meg a többi, szárazföldi csökevény testrészem.
A sárkánylátogatással szemben a valóság itt minden várakozásomat felülmúlta. A merülések állandó szereplője volt a szirticápa, tempóztak a tengeri teknősök, a korallok közül pedig néha kidugta gonosz szörnyfejét egy roppant muréna. Csillogtak az unikornishal és az íjhal legszebb fajtáinak rajai. Voltak ínyencségek is: láttam például az evolúció egyik különösen jól sikerült tréfáját, a békahalat lépkedni a homokos aljzaton, és a világ egyik legveszélyesebb mérgű állatát, a kékgyűrűs polipot is tekeregni, ami rikító mintázatával jelzi minden közeledő létformának, hogy jobb lesz vele nem szórakozni. Mindeközben viszont az áramlatokkal is küzdeni kellett, mert persze ezek nemcsak a halakat érintik hanem engem is, ami elsőre egyáltalán nem volt könnyű.
És volt egy pillanat, amire azt hiszem mindig emlékezni fogok, de az biztos, hogy azóta nem telt el nap, hogy valakinek ne meséltem volna el kapkodó lelkesedéssel. Ez pedig a találkozásom a manta rájával.
A manta a terület egyik címerállata. Öt-hét méter széles, űrhajó-szerű testfelépítésű, lassú, méltóságteljes csapásokkal lebegő sci-fi állat. Bizarr, de csodálatos lény, amivel már egy vízben tartózkodni is egyfajta megtiszteltetés. Amikor az első manta ellebegett az izgága, a víz alatt esetlenül csetlő-botló lény mellett, vagyis mellettem, úgy megilletődtem, mintha csak a szakadt ruháimban toppantam volna be egy elegáns estélyre.
Aztán többen is megjelentek. Először csak hárman-négyen, majd összesen tizenöten. Tizenöt víz alatti csillagromboló úszkált és játszott körülöttem. Általában azért jönnek össze ilyen sokan egy helyre, hogy a kisebb tengeri lények megtisztogassák őket a parazitáktól. Most viszont láthatóan szórakoztak is. Levegőt venni is elfelejtettem.
(Ami egyébként nem is feltétlenül baj. Újabb tanács, amit minden bizonnyal sokszor jön majd jól a mindennapokban: ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy feletted van egy manta, próbáld meg ne pont akkor kifújni a levegőt. A buborékok ugyanis csiklandozzák a hasát, aminek hatására nem nevetőgörcsöt kap, hanem hajlamos arrébb úszni.)
Amikor pedig úgy tűnt, a jelenetet nincs hova fokozni, az egyik egy szempillantás alatt ritmust váltott, és elegáns lebegésből kilőtt, mint egy rakéta. Kiugrott a vízből, aztán visszaúszott a többiekhez.
Tényleg nem tudok mást mondani, életem egyik legjobb, természetben töltött pillanata volt. Amikor felmentünk a felszínre, és megszabadultam az orromban felgyülemlett oroszlánhal-színű vértől a türkizkék vízben, úgy néztem az ég felé, mintha gólt lőttem volna a BL-döntőn. Mármint ha lehetséges úgy gólt lőni a BL-döntőn, hogy abból semmi sem az én érdemem. Én csak mentem, amerre a dive master mondta, a ráják pedig maguktól döntöttek úgy, hogy ott és akkor kezdenek műsorozni. Nekem annyi volt a dolgom, hogy ámuljak.
És csak azért nem folytatom, mert akkor el kellene mesélni, hogy hazafelé a hajó a vízből kiugráló delfinek mellett haladt el, és érzem, hogy ez már túlzás lenne.
A napi három merüléssel töltött napok végén olyan fáradtságot éreztem, amihez képest két éjszaka vulkántúra ötórai teázás. Maga a tevékenység nem valami fárasztó, de a napsütés, a hajózás, a víz alatt légzés, és a tenger csodái okozta heves szívverések intenzív kombinációja olyan hatással volt rám, mintha egészen pontosan nullára merült le volna az akkumulátorom minden este. De végül is, annál nem lehet sokkal többet kihozni egy napból, mint hogy elmegyek egy másik világba, aztán vissza is jövök onnan.