A börtön csak a kezdet a paradicsomban

Láttam méregzöld fákkal borított, égnek meredő, borotvaéles sziklákat kiemelkedni a kristálytiszta tengerből. Láttam, hogyan tuszkolnak fel két malacot egy kidekorált busz tetejére, aztán fel is ültem melléjük, és együtt szeltük át a dzsungelt. Láttam érintetlen esőerdőket. Hallottam, milyen az, amikor a titkos lagúnának nevezett hely visszhangzik a mentőmellényes kínai turisták sikoltozásától, de néztem a csillagokat a homokban fekve úgy is, hogy csak a hullámok morajlása hallatszott a szigeten, ahol alig néhányan töltöttük az éjszakát. Láttam rabokat koreográfiára táncolni egy börtön közösségi házában, és láttam, hol edzenek a harci kakasok. Láttam világosabb világoskéket, bujább zöldet és vörösebb medúzát egyszerre, mint eddig bármikor.

El Nido sziklái - de ide csak később jutunk el

Amit pedig legelőször megláttam, amikor kiléptem Palawan fővárosa, Puerto Princesa repülőteréről, az egy gagyi „Világ legjobb szigete felirat” felirat volt, különféle utazási magazinok összeállításaira hivatkozva. Viccesen feleslegesnek tűnt, mintha Messi gólörömként róla szóló kommenteket olvasna fel. Másfelől teljesen megértettem.

Palawannak, ennek a Fülöp-szigetek nyugati részén, a Dél-kínai és a Sulu-tenger között fekvő, hosszúkás földdarabnak olyan híre van, amivel nem sok hely versenyezhet.

Az ilyesmi pedig még a hiúságra a filipinóknál kevésbé hajlamos népeknek is könnyen a fejébe száll.

Jacques Cousteau kapitány például a legszebb helynek nevezte, amit valaha látott. Palawanról mintázta meg A part című regényben szereplő álomszigetet Alex Garland. Mindenféle National Geographic- és egyéb szigetlisták élvonalának állandó szereplője. És akkor még a szájhagyományról nem is volt szó. Távolba révedő tekintetek, elmaradhatatlanul affektáló amaaazingezés, utólag is hitetlenkedő fejcsóválás – ilyesmiket vált ki a sziget emlegetése azokból, akik már jártak itt. Engem pedig még ezeknél is jobban meggyőzött egy magyar tumbleres sorozat unatkozorobotoktól, aki három évvel ezelőtti palawani utazásáról írt úgy, hogy megátalkodott otthonülő legyen a talpán, aki ennek hatására nem indulna el azonnal, ha tehetné.

Palawan alapvetően két dolognak köszönheti a hírnevét. Egyrészt annak, hogy ez a Fülöp-szigetek „végső határa”, vagyis az a hely, ahol egyelőre úgy sikerült megőrizni a paradicsomi természeti viszonyokat, mint az országban sehol máshol, de az egész térségben sem nagyon. Az egész sziget védett övezet, és tényleg sikerült is megoldani, hogy sokkal kevesebb legyen a szemét, és sokkal több az érintetlen esőerdő. A másik tényező, hogy a természet egyébként is elképesztő munkát végzett itt. A sziget körüli tengeri sziklaformációk alakja, mennyisége és változatossága minden túlzás nélkül világszám, és az sem tesz rosszat az élménynek, hogy ezeket a hihetetlen természeti formákat kellemesen meleg, áttetsző vízben úszkálva, vagy éppen fehér homokban heverészve lehet nézegetni.

Egy kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, de kellett, hogy legalább megközelítően leírjam, miért igyekeztem Palawanra a Mount Kinabalu csúcsáról hevesen dobogó szívvel, szinte megállás nélkül.

Azért csak szinte, már bármilyen csodálatosan is működik az ázsiai fapados légi közlekedés, közvetlen járat még nem köti össze a borneói Kota Kinabalut Puerto Princesával. Ehhez először át kellett jutnom az ország fővárosába, Manilába. Ez viszont olyannyira egybehangzó vélemények szerint a legpokolibb hely a környéken, hogy úgy éreztem, bármennyire is érdekel a robbanásszerűen fejlődő lévő ország fővárosa, nem töröm meg a csodahelyek lendületét azzal, hogy eltöltök néhány napot az idegtépően zsúfolt metropoliszban. Majd megnézem visszafelé, most viszont ugyanarra a napra foglaltam jegyet Manilából, hogy megérkeztem oda.

A városszörny még így sem hagyta, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjam. A nemzetközi és a belföldi járatok repülőtere nemhogy nem egy helyen van, de még csak nem is egymás közvetlen közelében, vagy legalább jól kiépített összeköttetésben. A kettő között több ideig araszoltam lépésben egy taxiban a hírhedt manilai forgalomban, mint amennyi időbe telt ezután átsuhanni a tenger felett, és végül csak megérkezni a paradicsomba. Valamivel több, mint 24 órával azután pedig, hogy Malajzia legmagasabb pontján álltam, már sétáltam is Puerto Princesa repülőteréről a belvárosban lévő szállásom felé.

Átlagos jármű Puerto Princesa utcáin

Borneó után Palawan egyszerre ismerős, mégis teljesen újszerű élmény. A Fülöp-szigetek többi részével ellentétben ez a sziget inkább Borneóhoz áll közel földrajzilag és természetileg, a táj tehát kifejezetten ismerős.

Amit viszont az ember kezdett vele, az már egészen új volt, legalább három szempontból.

Egyrészt a Fülöp-szigetek nagy részéhez hasonlóan (a déli muszlim területeket leszámítva) Palawan is erősen katolikus hely. Másrészt a kifejezetten rendezett Malajziával képest a Fülöp-szigetek már sokkal inkább hozzá a bájos délkelet-ázsiai szakadtságot (még ha Palawan kevésbé is, mint az ország sok más része). Ami pedig a leginkább szembetűnő:

az egykor spanyol gyarmati sorban élő filipinók Ázsia forróvérű malájai, akikben sokkal több a túláradóan érzelmes és túlfűtötten rajoskodó latin, mint a csendesen szerény délkelet-ázsiai.

Sokféle népcsoport él itt (csak Palawanon 87), de a Fülöp-szigetekiek összességében a világ egyik legboldogabb népe, aminek jelei már első sétámon is jól látszottak.

Zsír és boldogság

Itt van például a két leggyakoribb közlekedési eszköz, a triciklimotor és a jeepney. A kipofozott háromkerekű motorok és a kidekorált buszok ezerféle színben pompáznak, sárkányokkal, tigrisekkel, halakkal, rajzfilmfigurákkal, miegyébbel kifestve. Mintha ez lenne a százmillió tinilélek országa, akik ráadásul nem elégednek meg azzal, hogy felmatricázzák a gördeszkájukat és teleposzterezik a hálószobájukat, hanem a távolsági buszokig bezárólag a leghétköznapibb dolgokból csinálnak identitáskérdést.

Útközben több utcai stand mellett is elhaladtam, ahol a lechon nevű nemzeti fogást, vagyis a nyárson egészében sült, fűszerekkel megtömött, aranylóan csillogó szopósmalacot árulták. Az ember odamegy, kér egy jó adagot zsírból, húsból és bőrből, vagy épp levágja magának - és ahogy a gyakran jó húsban lévő, mosolygós filipinók cuppogva falják a kis zacskókból a fénylő zsírt, abból tényleg valami egészen nyilvánvaló életigenlés árad. (Azóta beszélgettem olyan huszonéves lánnyal, akinek őszinte bánata volt, hogy bármennyi zsírt is töm magába és bárhány pizzát eszik meg, nem lesz húsosabb, pedig ő nagyon szeretne az lenni.)

A legelső beszélgetésemet egy Fülöp-szigetekivel pedig szintén nehezen lehetne összekeveri mondjuk egy burmai párbeszéddel. Megérkeztem a hostelbe, amikor az ott dolgozó lány arról érdeklődött, hogy megyek-e az Underground River nevű helyi látványosságba. Bár a végigcsónakázható barlangfolyó hivatalosan a világ egyik UNESCO-csodája, ez az egyetlen dolog Palawanon, amiről minden megbízható forrás azt mondta, nyugodt lélekkel elengedhető bullshit, úgyhogy egész magabiztosan azt válaszoltam:

- Nem, azt kihagyom.
- Hogyhogy? Azt mindenki megnézi?
- Hát, voltam már sok barlangban.
- Hihi…voltál már sok barlangban?
- ?
- Érted, barlang.
- :/

Tényleg a százmillió tinilelkű országa. Mosolyognak persze sok más helyen is a vendégekre, de gyakran érezhető, hogy a külföldieknek szóló mosolyok mögött van egy áthatolhatatlan rész. Itt viszont éppen az jön át, hogy a mosolygás az élet nagykanállal való falásának jele zsírostul-rumostul, szőröstül-bőröstül, még ha ez az élet egyébként egyáltalán nem is fenékig tejfel, a szegénységgel, a mindent átható korrupcióval, és a rendszeres tájfunokkal együtt. Igaz, épp Palawan a tájfunövezeten kívül van, aminek biztosan van szerepe abban, hogy Puerto Princesa az ország egyik leggyorsabban növekvő városa.

Még a távolsági buszok is dilisek

Azt pedig, hogy errefelé szeretik minden irányba végigvinni a dolgokat, jól mutatja, hogy együtt tud itt élni rengeteg mélyen hívő katolikus, és talán a legtöbb transznemű a térségben. Ha pedig egyszerre tud teljesen hétköznapi lenni a ladyboy-kultúra és az, hogy az ország a pápa látogatásakor szinte eszét veszíti, húsvétkor pedig néhányan minden évben keresztre feszítik magukat, akkor tényleg arra lehet gyanakodni, hogy az ország minden bajával együtt is az legalább összejött itt,

hogy az ember úgy mehet a saját feje után bármeddig, hogy közben sem az ő életébe nem szólnak bele, sem ő nem szól bele máséba.

Az ilyesmit pedig nagyon megtanultam értékelni az utazás alatt.

Ennél jobban talán már csak azt értékeltem, hogy az alkoholt elképesztő adókkal sújtó maláj állam terheinek nyögése után ismét egy olyan helyen vagyok, ahol nem kell kétszer meggondolnom, hogy vegyek-e egy sört a boltban. Kiültem a hostel teraszára, ahonnan épp a banánlevelek között látszott a város egyetlen McDonalds-ának aranykaréja, és úgy éreztem, szeretni fogom ezt a helyet.

Másnap börtönbe mentem.

Börtön a paradicsomban

Ázsia börtönei általában az utolsó helyek, ahova az ember szeretne eljutni. Ha lenne antibakancslistája a nyugati utazóknak, valószínűleg ez lenne az élen. Amikor néha mégis eljutnak néhányan, annak általában nincs jó vége. Palawan és a rabtartás közös története még ezen belül is különösen cudar: a palawani mészárlás nevű történelmi esemény keretében az itt vendégeskedő japán hadsereg a második világháborúban egyszerűen felgyújtott  150 hadifoglyot.

Az Iwahig Prison and Penal Farm nevű intézménynek mindehhez semmi köze. Meglátogatása pedig nemcsak, hogy kihagyhatatlan program Puerto Princesában, de még csak nem is az van, hogy ez valami szomorú, de tanulságos szociotrip. A maga módján kifejezetten jó móka.

A kókusztricikli és utasai

A hostelben szereztem útitársakat, hogy együtt béreljünk ki egy triciklit a börtönlátogatáshoz. Sofőrünk, a tébolyultan nevető raszta egy kókuszborítású, függőággyal felszerelt járművel ráadásul már megállapodott ugyanerről az útról két másik utassal is valami külvárosi jógatáborból, így először őket kellett felvenni. A negyvenes olasz asszony és a huszonéves Fülöp-szigeteki lány elmondásuk szerint épp a belső tánc nevű dolgot gyakorolták a táborban. Nem értettem meg, pontosan mi ez, de hamar ara jutottam, a közös utazás jó hangulatának talán nem is tesz rosszat, ha ez így marad.

Így összesen már hatan ültünk a kókusztriciklin, ami nehezen húzta magát, és hogy még súlyosabb legyen a helyzet, sofőrünk a reggae-t is felbőgette. A forgalmas utcákat a börtön felé haladva aztán szerencsére felváltotta a bujazöld palawani táj.

Az Iwahig börtön lakói az intézmény területén többé-kevésbé szabadon mozoghatnak. Illetve egész pontosan a maximum security arcok el vannak zárva, de a barna pólós minimum, illetve a kék pólós medium security fogvatartottak jönnek-mennek, dolgoznak a rizsföldön, halásznak, szuveníreket készítenek és árulnak, és összességében egy közösséget működtetnek. Sok esetben családjuk is ideköltözik, sőt, vannak, akik büntetésük letöltése után is itt maradnak.

Itt töltik a rabok a napaikat

A börtönt pedig meg lehet látogatni, és szabadon lehet mászkálni a rabok között néhány szabály betartásával. Ezek egyike, hogy nem szabad őket fotózni. Az egésznek pedig egyszerre végtelenül szürreális, és közben egészen természetes hangulata van, ami miatt mindenféle morális dilemmákat inkább félre is tettem. (Belépő nincs, tehát arról természetesen nincs szó, hogy az ember fizetne azért, hogy lásson elítélteket elítélteskedni, ami mégiscsak egy kicsit meredek lenne. Kisebb ajándékokkal azért illik meghálálni az élményt, és persze aki akar, vehet a saját készítésű szuvenírekből.)

A közösségi házként használt hatalmas koloniális hodályban a börtön-tánccsoport egy koreográfiát is előadott. Felsorakozott nyolc fekete pólós, bézbólsapkás, tetovált férfi, és ahogy kell, elkezdtek egyszerre lépkedni-ugrálni-kezeket szélesre tárni erre a gennyslágerre. (Elég hasonló volt, mint ezen a videón, és még az is éppen így volt, hogy most is a háttérben tollasoztak ketten.)

A közösségi ház

A jelenettől a belsőtáncos asszony olyan lelkes lett, hogy elkezdett érdeklődni, melyik táncparkett-ördög miért van itt tulajdonképpen. A beszélgetés akkor jutott csúcspontjára, amikor egyikük azt válaszolta:

- (szerényen mosolyogva) Gengszter vagyok.
- (jaj, te kis csacska arccal) Úgy érted, gengszter voltál.
- (tudom, mit kell mondani a tanárnőnek arccal) Igen, persze, asszonyom, voltam.

A csevegés folytatódott, én pedig kimentem a közösségi házból az udvarra, és leültem a kosárpálya mellé. Késő délutánra járt, a tábor népe gyülekezett a napi meccsre. Együtt pattogtatta a labdát formaruhás fegyenc és bokáig lógó kosármezes kiskamasz, miközben a hangfalakból szólt a filipino hiphop, a háttérben pedig zöldelltek a rizsföldek és a palawani hegyek. És ahogy néztem őket, és egy pillanatra nem kellett semmit csinálni, szervezni, gondolkodni, magyarázni, akkor ütött be igazán, hogy azt a kurva, hol is vagyok tulajdonképpen, és hogy ilyen azért még utazás közben sem történik velem mindennap.

Út Palawanon

Hazafelé el is szenderedtem a nehezen vánszorgó triciklin. Arra ébredtem, hogy hazaérünk, és útitársaim arról érdeklődnek, nem akarom-e kipróbálni a belső táncot. Úgy voltam vele, azért a világ megismerésének is jobb, ha van egy határa.

Mindez még éppen csak Palawan kezdte volt. Szinte semmi abból, amiről ez a sziget híres. Arrafelé csak másnap indultam el egy zöldre festett busz tetején.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;