Ennél jobban még soha nem költöttem el húsz dollárt

Egy közepes méretű komp fedélzetén hagytam el a Togean-szigetek központját, Wakait. Jóval nagyobb volt azoknál a járatoknál, amikkel a szigetek között közlekedtem, de nem elég nagy ahhoz, hogy ne lehessen érezni az aznap este szokatlanul erős hullámzást. Kimentem a tetőre körülnézni, de a szigetek elhagyása után a nyílt tengeren kívül nem sok látnivaló akadt, ezért lenéztem az alsó szintre is.

Akkor vettem észre, hogy azon a részen, ahol a világ legtöbb kompján Tihanytól a Jáva-Bali járatig autók szoktak parkolni, ezen a hajón egy szomorkás marhacsorda álldogált. Illetve egészen pontosan nem tudom, hogy milyen volt a hangulatuk, de elég egykedvűnek tűntek, ahogy az út nagy részén a lehajtható rámpát bámulták, miközben imbolygott alattuk a talaj.

Marhák a kompon

Aztán megint felvittem a matracomat a tetőre, és amikor a kivételesen szórakoztató útitársaim (a román lány, aki élete első ázsiai útján egyből Pápuára ment, azóta pedig semmi nem elég izgalmas neki, és a német rendőr, aki héthetes szabadságát Indonézia körbeutazásával tölti) behúzódtak a hajó gyomrába, a szél ellen betakartam magam a jávai lepellel, amit néhány diáktól kaptam még Yogyakartában, miután meginterjúvoltak egy iskolai feladathoz, és elaludtam.

Tizennégy órás utazás után érkeztem meg Gorontalo kikötővárosba, Észak-Sulawesire.

Sulawesi egy hónap után is tartogatott minden napra valami újat. Egy kicsit olyan, mintha Indonézia sokfélsége egyetlen, kétmagyarországnyi szigeten zsúfolódna itt össze. A dél tengerparti falvai, a misztikus toraja völgyek, az ottfelejtett szigetvilág mind-mind karakteresen másmilyenek voltak, és ehhez képest is újat hozott a vulkanikus, dzsungellepte észak. Annak a bizonyos K-betűnek a túlhúzott felső szára.

Manado kikötője, a háttérben a kötelező vulkán

Észak-Sulawesi jellemzően gazdagabb, mint a sziget többi része. A hegyek között kanyargó utak például sokkal simábbak azoknál, amikhez Ampana felé tartva volt szerencsém, a távolsági közlekedéshez használt, hat-hét utast szállító kisbuszok vezetői így még nyugodtabb szívvel száguldozhatnak a szerpentineken. (Nem mintha a déli kátyúk olyan nagyon zavarnák ottani kollégáikat.)

Az itt élő, jellemzően keresztény mihanasák Sulawesi hollandjai. A terület legnagyobb városa, Manado nyüzsgő, gyorsan fejlődő kikötő volt a Fűszer-szigetek és a világ többi része között, a mihanasák pedig kifejezetten jó kapcsolatban voltak a holland urakkal, már amennyire ilyen viszonylatban ez lehetséges. Mihanasa harcosok például még hollandellenes lázadások leverésében is segítettek nekik Jáván, az indonéz függetlenedés után pedig sokan voltak, akik azt szerették volna, ha a terület holland tartománnyá válik. Előbbi miatt még csak a hollandok kutyáinak nevezték őket, utóbbiért viszont meg is bombázta Manadót az indonéz hadsereg.  A hollandokra máig az átlagnál melegebb szívvel gondolnak itt, és sok mihanasa él Hollandiában.

 

És ha már kutyák. A mihanasákról úgy tartják, mindent megesznek, aminek négy lába van, és nem asztal, vagy szék. Ez nagyjából igaznak is tűnt a Tomohon nevű hegyi kisváros piacának kutya- patkány- és denevérhústól roskadozó asztalai között, ahova kígyóvért inni mentem Gorontalóból. Vagyis tulajdonképpen az sem kell, hogy négy lába legyen annak a valaminek.

A kígyóprojekt sajnos  kudarcba fulladt (ennek részletei itt olvashatóak), de azzal vigasztaltam magam, hogy még ugyanazon a napsütéses szombaton felmentem a város fölé magasodó vulkánra is, ahonnan a környék szigetvilágát is lehet látni.

Volt kígyó, csak nem friss

Észak-Sulawesin a vulkán valami olyasmit, mintha túltolt hangulatfestő elem lenne számítógéppel tökéletesre csiszolt tájképeken („Igen, oda kellene még egy vulkáni kúp”).

Bárhova néztem, szinte biztos, hogy magasodott a háttérben egy zöld piramis, ami egyáltalán nem tett rosszat a hangulatnak. Főleg, hogy éppen egyik sem tört ki.

A kedvenc utcatípusom: teljesen átlagos, csak épp a hátterében ott egy vulkán, ettől pedig teljesen megváltozik a hangulata. A helyszín Tomohon

Sulawesi abban is hasonlít Indonézia egészéhez, hogy a természet csodáiból és kulturális érdekességekből bőven lehet találni, de olyan nagyváros, amit szeretni lehetne, na az nincs. A legjobb, amit Manadóról el tudok mondani, hogy miután több hétig szinte kizárólag halat és rizst ettem, varázslatos érzés volt beszabadulni egy KFC-be. Mármint a másodikba, amit felkerestem, mert az elsőben közölték, elfogyott a sült krumpli, és csak rizs van.

Ezen kívül a szívembe zártam a városi tömegközlekedés egységeit, az oldalsó ajtó nélküli mikrobuszokat, amiket Linkin Park, meg hasonló matricák díszítenek, és vezetőik, jellemzően fiatal manadói férfiak úgy döngetik bennük naphosszat a lakossági technót, mintha legalábbis Siófok felé tartanának egy nagy hétvége előtt, nem mindennapi ügyeiket végző állampolgárokat szállítanák ide-oda.

Azért ez még így sem sok egy várostól, amit Alfred Russel Wallace felfedező és természettudós százötven éve még a kelet legszebbjének nevezett, mielőtt maláriamámorban megfogalmazta saját téziseit az evolúcióról.

Nem is maradtam sokat, éppen csak addig, amíg el nem indultam a sziget északi csücskének végébe, a Tangkoko nemzeti parkba.

Tangkoko, fekete homok, mint a világ végén

Tangkoko valójában nincs olyan messze a világtól. Két óra alatt odaértem Manadóból egy „akkor indul, ha megtelik utasokkal”-rendszerben közlekedő busz és egy, a csomagterében padokkal felszerelt platóskocsi kombinációjával. Mégis, a tengerpartot elborító vulkanikus fekete homok miatt olyan érzésem volt, hogy ide tényleg csak a világ vége tábla hiányzik.

Tangkokóba viszont nem azért érdemes menni, hogy a gothok is strandolhassanak, hanem a különleges élővilág miatt. Azon belül is elsősorban a koboldmakiért, más néven tarsierért.

A hajnali fények mellett értékelhető saját képet nem tudtam készíteni, így itt egy celebeszi koboldmaki a Wikipediáról

Ez a félig majom, félig félmajom, hatalmas szemű, a fejét 180 fokban forgatni képes szerzet az egyik leginkább meseszerű lény, amivel eddig találkoztam, bármit is szól ehhez a komodói sárkány.

Tényleg csak az hiányzik, hogy elsziszegjen egy drágaszág-omat, bár Gollam elborultságából szerencsére semmi nincs a tekintetében, akkor már inkább Gizmo jámborsága.

Itt meg még egy szintén onnan

A tarsiert vagy sötétedéskor, vagy kora hajnalban lehet legjobban megfigyelni, én utóbbit választottam, és már akkor varázserdőben éreztem magam, amikor az elsőt megláttam egy fa odvában nézelődni kigúvadt szemmel. Amikor viszont a show kedvéért az erdei vezető egy szöcskét tett a maki elé a fára, az odáig békésen gúvadó lény kimutatta a foga fehérjét, és villámgyorsan kapta el a zsákmány. Olyan volt, mint a rozoga Yodát először látni pörögni a levegőben lézerkarddal a kezében.

Ide-oda forgó feje és farokszerkezete miatt szerintem a bagolypatkány név sem lenne teljesen indokolatlan, de PR-szempontból mindenképp megértem, hogy nem így hívják.

Mi az, mit nézel? Nem láttál még üstökös makákót? #sulawesi #tangkoko #macaque #indonesia #monkey #vifon

Gergő Plankó (@vifonbeach) által közzétett fénykép,

 

De bármilyen jópofa is a kis erdei manó, még így sem lehet a fő attrakció Észak-Sulawesin. Ez a cím a Manadóból egyórás hajóúttal elérhető Bunaken szigetet, illetve a Bunaken Tengeri Nemzeti Parkot illeti.

Magát Bunakent nehéz lenne trópusi paradicsomnak leírni. Hagyományos értelemben vett beach például nem is nagyon van rajta. A tengerparton vagy kecskék rágcsálják az eldobált zacskókat, vagy olyan mangrove-erdők borítják, amikhez inkább bordás krokodilok passzolnának, mint strandröplabda-pályák. A látvány pedig, bár egyáltalán nem rossz, de a meglehetősen erős indonéz mezőnyben önmagában még nem kiemelkedő.

 

Hanem ami a víz alatt van.

Bunaken a Korall-háromszög középpontjában fekszik. Ez a Malajzia, Indonézia, a Fülöp-szigetek, a Salamon-szigetek, Pápua Új-Guinea és Kelet-Timor határolta terület, a világ egyik leggazdagabb ökoszisztémája, a tengerek Amazonasa a maga háromezer halfajával és ötszáz fajta koralljával. Ebből az ötszázból közel négyszáz megtalálható a Bunaken parkban.

A német Hans Bader képeit Bunakenről itt lehet megnézni. Az év nagy részét Bunakenen tölti, néhány éve kezdett el vízalatti fotózással foglalkozni, a szálláson találkoztunk. A szerző engedélyével

Ami pedig élményszempontból legalább olyan fontos, mint a rendszertani részletek: mindennek felfedezéséhez nem kell mást tenni, csak beúszni néhány métert a parttól, felvenni egy szemüveget, és élvezni a műsort. Odáig kell csak kiúszni, ahol leszakad a korallal borított fal ötven méteres mélységbe. Onnantól kezdve pedig nem kell mást tenni, csak úszni a letörés mentén szinte bármeddig, és nézni ezt a pszichedelikus álomvilágot, miközben a trópusi halak rajai időként úgy besűrűsödnek, mint a pontyok a Nagyvásárcsarnok akváriumaiban karácsony előtt.

Kevés megnyugtatóbb dolog van ennél a világon. Korábban a szűzhó, vagy újabban a rizsteraszok voltak rám hasonló hatással, de a korallmezők felett lebegni ehhez képest is más élmény. Még az álom sem igazán jó kifejezés, legalábbis az én fejemben ritkán fordul meg annyiféle forma egy éjszaka alatt, mint itt, ahol az agykorall, a táblakorall a tengeri legyezők, és még tengernyi más faj telepei borítják el a látómezőt. Attól pedig különösen látványos lesz az egész, hogy a fal egyik oldalán ott a sötétkék mélység, a másikon az ezerszínű tengeri dzsungel.

Amikor nem Manado felől fúj a szél

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a leglehangolóbb tengeri napom is Bunakenen ért. Amikor Manado felől fúj a szél, súlyos szemétáradat éri el a sziget partjait. Indonéziában sajnos szinte mindenhol megszokott, hogy a tengerbe dobálják a szemetet, de akkora kontrasztot sehol nem láttam, mint itt, amikor megérkezett a szemétdagály, és ha lenéztem a víz alá, a természet csodáját láttam, ha meg fel, műanyag zacskókat.  Szomorúan ki is jöttem akkor a vízből, szemétben mégsem akartam úszkálni.

Egy falubeli elmondta, sokan dühösek is Manadóra, az év végén esedékes helyi választáson a kampányolni érkező politikusok mind meg is fogják kapni tőlük, hogy ezzel kezdjenek valamit. Bár különösebb illúzióim nincsenek, abban a bunakenieknek mindenképp igazuk van, hogy a sziget nélkül Manadóba a kutya sem menne (mondjuk a kutya már csak azért sem, mert egyből felfalják, elnézést), így viszont az ide érkező turisták azért egy-egy éjszakát csak eltöltenek a városban a helyi idegenforgalom nagy örömére. Ha viszont tönkreteszik Bunakent (ami persze nem holnap történik meg, ha meg is történik), azt ők maguk is meg fogják érezni.

Ráadásul mindez az első napra esett, el is kedvetlenedtem egy kicsit. Aztán jöttek azok a napok, amikor nem Manado felől fújt a szél.

Amellett, hogy egy világklasszis látnivaló mellett vannak, Bunaken sziget falvai megmaradtak olyannak, mint a korallzátony-mentes szigetek települései

Ezek a napok pedig olyan élmények voltak, amikre nagyvonalúan azt szokás mondani, hogy mindent pénzt megér, úgyhogy érdekes ehhez képest megnézni, valójában mennyibe kerül.

Ahol én megszálltam (Daniel Homestay), a szállás egy egyszerű, de tiszta és szerintem még nálam jóval kényesebbeknek is gond nélkül megfelelő bungalót jelentett a tengerparton, az indonéz mezőnyben kiemelkedően jó, változatos és bőséges reggelivel, ebéddel és vacsorával a közös helyiségben. Még internet is volt a bungalókban, aminek én mondjuk csak közepesen örültem, mert így nem tudtam megállni, hogy a világ olyan dolgaival is foglalkozzak, amik kevésbé lélekemelőek egy gorgóniánál. Mindez napi körülbelül 15 dollár. Szemüveget, talpat és pipát bérelni hozzá még nagyjából öt (valójában kevesebb, de a kerekítés kedvéért legyen annyi).

Daniel kertje

Mindez azt jelenti, hogy egy nap, ami azzal telik, hogy felébredek a tengerparton, megreggelizem, kiúszom a világ egyik legszebb korallszirtje fölé, ámulok az unikornishalak és cserepesteknősök között, megebédelek, olvasok egy kicsit a függőágyban a parton, másodszor is kiúszom a szirtek, édesajkú,- zászlós-, és angyalhalak közé, megvacsorázom,  pingpongozom kicsit a helyi arcokkal, kikapok tőlük, megint befekszem a függőágyba, aztán várom, hogy másnap kezdődjön az egész elölről, összesen húsz dollárba kerül.

A búvárkodás persze ezen felül van, merülésenként 33 dollár, és ugyan nem mintha nem érne meg ennyit az élmény, amikor benézek a korallfal egyik barlangjába a mélyben, és két fehérfoltos szirticápa úszik ki belőle, de mivel kellett, hogy maradjon még pénzem másra is, nem csináltam ezt minden nap, és többségében tényleg úgy teltek a napok, ahogy fent leírtam. (Vannak egyébként olcsóbb szállások is a szigeten, de meglepődnék, ha ennél jobb ár-érték aránya lenne bármelyiknek is.)

Körbesétálni Bunakenen

Húsz dollárból az utazás során Sulawesin kívül csak nagyon kevésszer, talán csak a burmai dzsungelben, Északkelet-Kambodzsában és Palawanon Port Bartonban jöttem ki egy-egy nap, amik ugyan mind nagy élményt jelentettek, de ezek közül egyikre sem mondanám, hogy a maga kategóriájában a világélvonal. Bunaken viszont minden túlzás nélkül az. És akkor arról még nem is beszéltünk, mi jön ki ennyi pénzből (mai árfolyamon 5600 forint) a Balatonon.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.