Halál a bivaly szarva alatt

Olyan kétmilliós városban még nem jártam, aminek buszpályaudvarán kecskék fogadtak volna. Csótány, patkány, satnya kóbor kutya sokszor volt, Makassarban, Dél-Sulawesi legnagyobb városában viszont új élménnyel gazdagodtam. Úgy sétálgattak a kecskék a külvárosi állomás műanyag székein műanyag tésztát falatozó emberek között, mintha csak a mongol sztyeppén lettek volna. És mivel egyébként is ez volt a legmocskosabb állomás, ahol az út során megfordultam, nem sok jót vártam az éjszakai buszozástól Sulawesi híresen cudar útjain.

Bár eddig következetesen gyarmati nevén, Celebesznek neveztem, valójában Sulawesinek, vagyis vasszigetnek hívják. A formája pedig az egyik legkülönlegesebb, ami szigetnek adatott a világon, tényleg olyan, mintha a természetnek szórakozni támadt volna kedve:

Az a polip, az a kriksz-krakszosan skiccelt K-betű, az a szétfolyt paca ott középen Borneó mellett, na az Sulawesi.

Miután behajóztam Makassarba, az első dolgom az volt, hogy leutaztam a polip délnyugati csápjának csücskébe, egy Pantai Bira nevű kis faluba. Sulawesi kecskéivel itt találkoztam először, majdnem annyi volt belőlük, mint a falakon rohangászó gekkókból, de egy faluban ez azért kevésbé meglepő. (Az már inkább, hogy egyetlen helyet sem találtam, ahol kecskét lehetett volna enni!) Persze nem miattuk érkeztem, hanem nagyjából ezért:

sulawesi1

Mivel még csak nem is a faluban laktam, hanem onnan nagyjából húsz perc sétára egy búvártábor bungalójában, aminek egyik oldala az erdő, a másik oldala pedig ez a part, a fehérhomokos-türkízvizes műsort általában pont akkora tömeg társaságában élvezhettem, ami a képen látszik.

A napjaim vagy azzal teltek, hogy a partközeli vízalatti sunyáson átúszva búvárszemüveggel figyeltem a színes élővilágot, vagy azzal, hogy egy szakadt kis búvárhajón hánykolódva elmentem megnézni a környék gazdag szirticápa-állományát huszonöt méter mélyen. A táborban pedig rajtam kívül egy vendég szállt meg, de esténként őt sem láttam, így ilyenkor úgy éreztem, akár a Ragyogás trópusi változatát is le lehetne velem forgatni, ha mondjuk egy óriáspók csípésétől meg találnék őrülni. Ami a fauna alapján egyébként nem tűnt teljesen kizártnak.

sulawesi2

Testet és lelket kényeztető néhány nap volt, de ideje volt továbbállni – és már ott is ültem a kecskék között a makassari pályaudvaron. Annál nagyobb volt a meglepetés, hogy a szakadt állomásról az utazás eddigi legjobb busza gurult elő, fotel-szerű, kényelmes, lábtartós ülésekkel és puha takarókkal. Másnap hajnalban érkeztem meg a toraják földjének  központi városába, Rantepaóba.

A közel húszmilliós szigeten egy csomó érdekes népcsoport él a déli hajós bugisoktól a keleten élő bajaukig, vagyis tengeri cigányokig, de mind közül a legkülönlegesebbek a toraják. Ők a természettel nagyon szoros kapcsolatban élő, sajátos hiedelemvilágú, mindezt az építészetükben is intenzíven megjelentő népek, akik sokáig tartották is magukat a külső behatásokkal szemben, mígnem a XX. század elején megjelentek a hollandok. Azóta a terület szinte teljesen keresztény, de nem tud annyi vakítóan fehér templom épülni a méregzöld rizsteraszok között, hogy ne maradjanak fenn a toraja hagyományok legfontosabb elemei, a temetkezési szertartások. Az élet itt a halál körül forog, és bár ez úgy hangzik, mint egy szlogen Tim Burton utazási irodájának prospektusában, személyes élményeim alapján egyáltalán nem túlzás.

Tongkonan, vagyis tradicionális toraja ház

Minden torajaföldi látogatás csúcspontja egy grandiózus, soknapos, állatáldozattal járó temetési szertartás, vagyis tomate meglátogatása. Elsőre furcsán hangozhat, hogy temetésekből turistalátványosság lett, de a dolognak azért vannak szabályai.

Egyrészt, hogy ide mindenképp guide-dal érdemes és illik is menni, akik a völgyben vadásznak az ide érkezőkre. Azért is, mert rengeteget lehet tőlük megtudni a szokásokról, és persze azért, mert a garast a fogához verő francia backpacker legyen a talpán, aki azzal spórolna, hogy hívatlanul beállít egy temetésre. A guide bemutat a családnak, és együtt adjuk át az ajándékot, amit illik vinni (ez általában cukor, vagy egy karton cigaretta). Ha valaki így érkezik, a család örül, mert több vendég van a szertartáson.

Bivaly és őrzője a szertarás helyszínén

A temetés, amire eljutottam, akkora volt, hogy állítólag már napokkal előtte erről beszéltek Sulawesi különféle kikötőiben. A család, illetve klán tagjai, ismerősök és barátok ilyenkor az ország legtávolabbi részeiről is eljönnek. A szertartás egy tanár házaspár végső búcsúja volt, a férfi egy éve, a nő négy hónapja halt meg.

Az elhunytak unokái a vendégfogadó pavilon előtt

Hogy mi történt velük a haláluk óta? Szakszerűen bebalzsamozva feküdtek a családi ház nappalijában. A még el nem temetett elhunytakkal ilyenkor úgy illik viselkedni, mintha mi sem történt volna. Visznek neki ételt, italt és cigarettát, ha pedig vendég érkezik, éppen úgy köszön neki, mintha csak az Indomaret előtt futottak volna össze. És amíg a megboldogultak földi létük extra szakaszát töltik, a család beleszakad a munkába, hogy összejöjjön a pénz a méltó szertartáshoz.

Ha csak az alapján akarnánk felmérni a vagyoni helyzetet, hogy ki mennyi pénzt szán egy temetésre, úgy tűnhetne, Sulawesi Délkelet-Ázsia Katarja: külön épületeket húznak fel csak erre az alkalomra, és tucatjával áldozzák fel a (forintban kifejezve) milliós értékű bivalyokat. Pedig az itt élők egyáltalán nem gazdagok, egyszerűen csak erre tesznek fel mindent.

A disznók utolsó útjukat bambuszrudakhoz kötözve teszik meg

Amikor megérkezünk, a hangulat leginkább egy bizarr fesztiválra hasonlít. Punkpólós kiskamaszok tartják kötélen a bivalyokat, miközben festékszóróval fújják rájuk az ajándékozó nevét. Mások bambuszrudakon hordják befelé a levágandó fekete disznókat. "Ezt nem csinálnám egymillió rúpiáért sem. Aljas munka, az emberek megjegyzik, és lenéznek utána" – mondja a disznócipelő fiúkról a guide-om, az önérzetes Budi. És igaz, hogy egymillió rúpia csak körülbelül nyolcvan dollár, de ez akkor is határozott állítás.

Sokkal megbecsültebb a vendégeket bevezető klánénekes munkája, még ha talán nem is ez a pontos neve. Az érkező gyászolók libasorban tesznek egy kört a halotti fesztválhelyszínen, elhaladnak az oltár előtt, ahol a koporsók fekszenek, majd leülnek a külön erre a célra emelt pavilonban. A sor élén végig egy sámánszerű figura halad, aki a csúcsformában lévő Grandpierre Attilát idéző velőtrázó kurjantásokkal vezeti a gyászmenetet. Ezek teljesen autentikus harci kiáltások, amiket vadabb időkben tényleg csatába induláskor használtak, mára viszont ennek tudói profilt váltottak, és kibérelhető MC-k lettek temetési szertartásokra a hangulat fokozásához.

A harci kiáltások mestere

A vendégek másik része közben odakint kártyázik joghurtszínű pálmabort, vagyis balokot iszogatva.  Összességben egyáltalán nincs gyászhangulat, szomorúak állítólag utolsó nap, a végső búcsú idején szoktak lenni. A fekete ruhákkal és az oltárral együtt is igazán csak egy dolog emlékeztet a halálra. A pavilonok felett köröző fekete sasok.

Az első napra csak a vendégek fogadása jut, az állatáldozás a harmadik nap programja. Anélkül természetesen nem mehetek el, így megbeszéljük a családdal, harmadnapra visszatérek a vérszagra.

Néha kicsit rángatni kell, de a legtöbb bivaly engedelmes

A toraják hite szerint bajt hoz a családra, ha valakit nem temetnek el méltó módon. De még ha a hiedelmeket leszámítjuk, a szertartások teljesen racionális szociális szerepe akkor is egyértelmű: ezek mérete mutatja meg, melyik klán mekkora király. Ez pedig nemcsak a tomatéra igaz, hanem a sírhelyek megválasztására. Vannak, akiket hónapokon át vésett sziklasírokba temetnek.

Délután elmegyünk megnézni néhány ilyen sziklasírt, melyek közül a legérdekesebbek azok, amikhez tau-taunak nevezett, az elhunytat ábrázoló faragott figurák is tartoznak. Bár a dolognak van egy kis bábszínház-jellege, a tau-tau nagy becsben tartott dolog, viszont az utóbbi időben egyre kevésbé teszik közszemlére őket, mert sok figurát elloptak.

Tau-tau-sereg a sziklasírok előtt

Természetesen nem a helyiek – ők azzal sem ráncigálnák a szellemek átlátszó bajszát, hogy sötétedés után a közelükbe merészkednek, nemhogy sírrablással. Budi elmeséli, egy angol diák ellopott egyszer egy szobrot, aztán otthon megbetegedett. Senki nem tudott segíteni, míg nem ki nem derült, hol járt előtte és mit hozott magával. (Doktor úr, John egyre rosszabbul van, mit tegyünk? Azonnal hívjanak kultúrantropológust!!!)  A barátai visszatértek, beszéltek a családdal, akik azt mondták, ide egy sorry nem lesz elég, állatáldozat kell a szellemek kiengesztelésére. Egy disznó és egy bivaly bánta a kalandot, ami után a tolvaj diák meggyógyult. Micsoda House-epizód lehetett volna ebből a történetből.

Eddigre valahogy annyira belerázódtam a szellemvilág dolgaiba, hogy hirtelen nem is tudom, Budi mennyire gondolja komolyan mindezt. A már korábban is idézett Indonesa,etc. című könyvben írja Elizabeth Pisani, hogy Indonézia sokfélesége nemcsak térben és kulturálisan, hanem időben is igaz. Az itt élők a történelem egészen különféle szakaszainál tartanak a felhőkarcolók tetején szelfiző dzsakartaiaktól a szumátrai erdőkben lakó rimbákig. Itt pedig mindez egy pontban sűrűsödik össze. Budi, aki guide-kodása előtt a dzsungelbe járt vadászni, az egyik pillanatban arról beszél, ha egy nő szülés közben hal meg, tűket kell szúrni a holttest ujjaiba, különben a dühös szellem bosszút áll a férfiakon. A következőben meg arról, nagy bajba került otthon, mert a felesége megtalálta egy japán lány „szexi képeit” a telefonján. És mindeközben már előre fáj a feje, mert a szülei megmondták, nagy temetést akarnak majd.

Rizsföld torajaföldön

Amikor megkérdezem, a bivalyok szellemei nem haragszanak-e, amiért átvágják a torkukat, Budi elmereng, majd azt mondja:

Őszintén nem tudom, hogyan válaszoljak erre, mert még soha nem találkoztam bivalyszellemmel, de azt hiszem, hogy nem, mert megfelelő módon öljük meg őket, és így elkísérhetik a halottat a túlvilágra.

A megfelelő mód azt jelenti, hogy se anyát, se terhes bivalyt nem áldoznak. A bivalyok élete pedig teljesen máshogy telik, mint Délkelet-Ázsia többi részén, ahol jámbor arcukkal és hatalmas szarvukkal ugyanúgy szerves részei a tájképnek, és ugyanúgy egy vagyont érnek, de máshol jellemzően azért, mert akár évtizedekig is dolgoznak a földeken. Itt olyan nagy becsben vannak tartva, hogy soha nem kell dolgozniuk, az életük csupa legelés és boldogság. Míg el nem jön a temetés napja.

Indonézia egy rejtélyes ország, mondja Budi, és minden egyes nappal, amit itt töltök, egyre inkább egyetértek vele.

Van, ahol a bivalyok fogsorát is megőrzik

Mivel van egy szabadnapom az áldozati szertartásig, másnap kirándulni megyek. A táj önmagában is lenyűgöző a rizsteraszokkal és a háttérben magasodó hegyekkel, de a toraja építészettel együtt áll össze igazi varázslattá. Az egyik magyarázat szerint azért ilyen formájú a tongkonannak nevezett toraja házak teteje, mert valaha ilyen csónakokkal jöttek fel a folyón.

Nekem mégis egyértelmű, hogy a másik magyarázat kell, hogy igaz legyen: a tetők a bivaly szarvát jelképezik. Természet, építészet, életmód és hiedelemvilág olyan erős, ráadásul élő egységet alkot ezen a vidéken, amilyet talán még soha nem láttam.

sulawesi19

Este szakadni kezd az eső, éjszaka sem áll el, így másnap csutakos sárban érkezem vissza a szertartásra. Kiderül, az elhunytak úgy rendelkeztek, tizenkét bivalyt elég lesz feláldozni értük. Példás szerénység, mert a temetésre ötven bivaly jött össze a nagylelkű vendégektől, a megmaradóak így a szűkebb családot illetik. A legmenőbb sziklasírokba egyébként csak huszonnégy bivaly felett lehet bekerülni.

A ceremóniamester hangosbeszélőn ismerteti az elhunytak életének fontos pillanatait Az oltár alatt ülő rokonok énekelni kezdenek, a bivalyokat bevezetik életük utolsó darab földjére. Az éneklő társaság elindul tenni egy kört, a sort vezető férfi pálmaborral locsol meg minden állatot. A vendégeken izgatottság lesz úrrá, felállnak a helyükről, hogy jobban lássanak.

Gonggal járnak körbe az áldozati rítus előtt, saját szertartási fotós- és videós is van

Az első pillanatot nem is kapom el, csak egy puffanást hallok. Így hangzik, amikor a kiélezett kés átüti egy bivaly vastag és erős nyakát. Az állat hátrahőköl, torkából spriccelni kezd a vér, felágaskodik, majd eldől, és kezdődik a haláltusa.

Leteszem a fényképezőt. Nem mintha nem illene: a vendégek kezei között úgy villannak az olcsó tabletek, mintha csak egy Kuala Lumpur-i plázában lennénk. Nem is kényeskedésből. Hanem azért, mert ha már eljöttem ide, akkor az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy Susan Sontag-i értelemben eltávolítsam magamtól az élményt. Ezt most látni akarom.

Az alkalmi böllérek egyik bivalyt végzik ki a másik után. Az ügyetlenebbek csak odaszúrva, a lazábbak valóságos nindzsasuhintásokkal, a cigarettát ki sem véve a szájukból, láthatóan a közönségnek játszva, miközben flipflopos lábfejüket beborítja a vér. Ha akarnám, a lényeget akkor sem tudnám megmutatni. Amikor egy viszonylag kis területen tizenkét, közel egytonnás állat kivérzik, a levegő is sűrűbb lesz.  A halálpornó pedig ebből semmit adna vissza.

Nyugati nagyvárosi szemmel, ahol az ember az állatokat hajlamos vagy plüss, vagy mélyhűtött formában elképzelni, elég kegyetlennek tűnhet mindez. Vannak részletek, amiket tényleg nehéz befogadni. Például amikor az egyik bivaly a halála előtti pillanatokban elkezdi a földhöz verni a fejét, a vendégek úgy olléznak minden becsapódásnál, mint a brazil közönség a németek passzainál a tavalyi vébén. Ezzel együtt is, a bivalyáldozat csak egyetlen részlete annak a teljes világképnek, amire a toraják felteszik az életüket, ami szerint hisznek, dolgoznak, és építkeznek. Ilyesmit pedig már egyre kevesebbet lehet látni a világon.

A 14-es vendégszektorban izgatottan várják a bivalyok végzetét

Az indonéz kormány korábban próbálkozott olyasmivel, hogy meghatározza, egy szertartáson legfeljebb csak öt bivalyt lehessen megölni. Központi hatalom és a távoli vidékek viszonyára jellemző módon a szabály híre el sem nagyon jutott azokra a helyekre, ahol tényleg áldoznak állatokat, nemhogy betartották volna őket.

A kormány próbálkozása persze elsősorban nem az állatvédelemről szólt, hanem arról, hogy az embereknek egy kicsit több pénze maradjon a földi élet dolgaira. Mert amit igazán nehéz megérteni ebben az egészben, hogy miért költenek többet a halálra, mint például a gyermekeik oktatására. És sok helyi fiatal számára ez nem csak érdekes összehasonlítás, hanem az életüket alapvetően meghatározó tényező. Erre sincs más válasz, mint az, hogy itt így mennek a dolgok.

Több megy el halálra, mint oktatásra

A világon sokfelé előfordul, hogy mindenféle "egzotikus" kultúrák modern képviselői belebújnak az "egzotikus" ruhába, megmutogatják magukat a turistáknak, aztán ha letelik a munkaidő, újra felveszik a tréningruhát, megszámolják a pénzt és hazamennek meccset nézni. Itt szó sincs erről. Ezek valóságos emberek valóságos szokásai, és senki nem foglalkozik azzal, hogy ott van néhány turista, leszámítva, hogy páran odajönnek közös fényképet készíteni, vagy épp süteménnyel kínálnak.

Itt sem gyászos a hangulat

A bivalyok tetemei felett aztán egyre több sas jelenik meg. Később lenyúzzák őket, a húst szétosztják, a szarvak pedig, miután kiszárítják őket, a család büszkeségét szolgálják majd.

Minél több szarv sorakozik egy toraja ház verandáján, annál nagyobb a büszkeség.

Gyalog indulok vissza a szállásomra, hogy jó sokáig nézhessem még egyszer utoljára a rizsteraszokat. Egyik robogó húz el mellettem a másik után, mígnem az egyiket, amin két lány utazik, telibe nem kapja a kanyarban egy szembejövő teherautó.

A két lány lerepül a mezőre, a platóról leugranak az utasok. Nem értem, hogyan, de szinte sértetlenül, az egyikük térdén egy kisebb karcolással másznak elő. Indonézia tele van rejtéllyel, de én azért a séta hátralévő részében jobban figyelek az útra, mint a rizsföldekre.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.