Nyílvesszők repülnek, az ellenség első ránézésre megfutamodik, de csak a mező széléig szaladnak. Ott visszafordulnak, és ellentámadásba lendülnek.

Néhány évtizeddel ezelőtt ez még egy átlagos hétköznap lett volna Pápua szívében, a Baliem-völgyben a dani törzs tagjainak életében. Most viszont a harc közben a mező szélén felállított nézőtérről egy kommentátor értékeli az eseményeket, és mutatja be a feleket. A győzelmet ünneplő, táncoló harcosok lándzsái között szelfibotok tűnnek fel, a csata pedig már inkább csak pankráció.

Minden évben augusztus elején van három nap, a Baliem-völgyi fesztivál három napja, amikor olyasmit lehet itt látni, amit máskor már egyáltalán nem. Ez volt az utazásom utolsó állomása.

A Baliem-völgy az utolsó olyan hely az emberiség történetében, ahol nagyobb létszámú, a külvilággal semmilyen kapcsolatban nem lévő, illetve arról nem is nagyon tudó emberekkel lépett kapcsolatba ez a bizonyos külvilág. A harmincas években az antropológusok nagy része meg volt arról győződve, hogy akkorra a Föld minden nagyobb népcsoportját sikerült megtalálni, és kisebb közösségek ugyan előkerülhetnek a vadabb esőerdőkből, de alapvetően ennyien vagyunk.

Néhány évvel később kiderült, Új-Guinea szívében nagyjából hatvanezren élnek a saját, minden mástól elzárt világukban.

Ahhoz, hogy eljussak ide Nyugat-Pápua nyugati részéről, Raja Ampat világklasszis vízeiből indulva, először hajóra szálltam, hogy a sziget északi partja mentén elérjem Nyugat-Pápua fővárosát, Jayapurát. Ez már a harmadik hosszabb utazásom volt a Pelnivel, az indonéz hajótársasággal, és mivel az eddigiek kivételesen jól sikerültek, egészen magabiztosan szálltam fel, abban a tudatban, hogy ez a másfél nap is nagyszerűen telik majd a hegyek és a tenger békés bámulásával.

Aztán csak megtanultam, hol lakik a Pelni istene. Persze ez az út is eltelt valahogy, de miután éjszaka arra ébredtem egy darab nejlonon kuporogva a mocsoktól ragadó fedélzeten, hogy esik rám az eső (a többszörösen zsúfolt hajón másféle helyet esélyem sem lett volna találni), egy ideig nem mosolyogtam tiszta szívből a hello miszterekre.

Jayapurából lehet elrepülni a Baliem-völgyben felépült indonéz városba, Wamenába. Egész pontosan egyelőre ez az egyetlen lehetőség, mert út még nem vezet a völgybe. A nagyjából félórás repülés Új-Guinea sűrű dzsungelei és hegycsúcsai felett természetesen elképesztően látványos.

Ez pedig ugyanaz a repülőút, ami miatt a világ megismerte a völgyet.

A sziget a csendes-óceáni hadszíntér fontos színhelye volt a második világháborúban, az akkor még Hollandia nevű Jayapurában a szövetségeseknek komoly bázisaik voltak. Repülőik keresztbe-kasul szálltak a sziget felett, így fedezték fel, hogy az akkor még Titkos Völgynek nevezett, nyolcvan kilométer hosszú, húsz kilométer széles területen emberek, sőt, egyszerű falvak is vannak.

Az első nyugati, aki kapcsolatba lépett a helyi törzsekkel, Richard Archbold zoológus volt 1938-ban, de a völgy nagy sztoriját nem ez a találkozás hozta meg.

1945 májusában itt szolgáló katonák sétarepülésre indultak a völgy felett, hogy megnézzék a híres helyet. A gép lezuhant (a világon sehol nem zuhant le annyi gép ekkoriban, mint Új-Guinea hegyei között), a huszonnégy utasból huszonegy meghalt.

Hárman pedig ott voltak a völgyben súlyos sérülésekkel ismeretlen népek földjén, és egyáltalán nem tudhatták, mire számítsanak tőlük.

A három túlélő megmentéséből minden túlzás nélkül hollywoodi sztori lett, ami még a második világháború közben is a címlapokon volt világszerte. Ami pedig ennél is fontosabb, a világ ekkor ismert meg a Baliem-völgyet, és az itt élő törzseket. Akik élete ekkor végérvényesen megváltozott.

Éppen úgy, ahogy egy próféciájuk megjósolta. Úgy tartották, egy nap szellemek jönnek majd az égből, akik örökre megváltoztatják majd a világukat.

Leszálláskor ma Wamena városának egybódés repülőtere fogad. Wamena egy elég érdektelen, koszos, földszintes, indonéz város, ahol egy dolog tűnik fel elsőre.

Az utcákon ugyan látni jellemzően mezítláb sétáló pápuákat, de gyakorlatilag mindenki, akinek bármilyen komolyabb funkciója van a banki alkalmazottaktól a repülőtér munkásain át a szállodai recepciósokig, indonéz.

Az átalakulásban persze évtizedek alapos munkája van.

A függetlené válás után az indonéz vezetés úgy gondolta, természetes módon joga van a hozzájuk egyébként se földrajzilag, se etnikailag, se semmilyen egyéb módon nem kapcsolódó Nyugat-Pápuához, azon az alapon, hogy ez is a hollandoké volt.

Kiírtak egy népszavazást arról, a terület független akar-e lenni, vagy csatlakozna Indonéziához. Majd kiválasztottak ezer embert, akik részt vehettek ezen a szavazáson, és ők döntöttek. Hogy-hogynem, a csatlakozás nyert.

Azóta a kemény elnyomás és a lakosság összetételének központilag irányított átalakítása kombinációjával uralják a gyakorlatilag gyarmatosított területet. Nyugat-Pápuán működik egyébként a világ legnagyobb aranybányája, és egyik legnagyobb rézbányája is. A Freeport bányászati társaság pedig Indonézia legnagyobb adófizetője.

A pápuai látogatástól sok utazót az tart vissza, hogy a híre szerint az ország többi részénél drágább és bonyolultabb itt utazni.

Előbbi egyébként igaz is, szállásra például utoljára Japánban költöttem annyit, mint a wamenai szállodai szobámra, de a kettő közül csak utóbbiban kellett a konyhából kicsempésznem a teafőzéshez használt forró vizet fürdéshez a csípős hegyi estéken.

Más kérdés, hogy ennek a szobának is örültem, miután négy szállodát jártam végig érkezéskor, és egyikben sem volt szabad hely a fesztivál miatt.

Végül a repülőtér közvetlen szomszédságában szálltam meg, reggelente kiálltam a ház elé egy bögre teával a kezemben, és azt figyeltem, hogyan szállnak fel-le a gépek ott, ahol hetven éve még komoly tervezést egy szinte lehetetlen akciót igényelt, hogy felvegyék a túlélőket.

Bonyolult viszont egyáltalán nem volt, az legalábbis semmiképp, amit én csináltam. Vannak persze olyan hegyi túrák, ahova guide és speciális engedélyek nélkül nem lehet elindulni, de én csak néhány faluval arrébb, Usilimóba akartam eljutni a fesztiválhelyszínre, ehhez pedig elég volt kisétálni a helyi piacra (a kedvenceim az árusok voltak, akik kétféle dolgot kínáltak, okostelefont és machetét), majd felszállni a menetrendszerű mikrobuszra.

Utolsó napra pedig már voltak helyi ismerőseim (indonéz hivatalnokok már itt született, huszonéves gyerekei, egy volt gimnáziumi osztálytársakból álló baráti társaság, nyárra mentek haza látogatóba), akik elvittek magukkal.

Maga a mező, ahol a fesztivált rendezik, nem különbözik sokban mondjuk a Hármashatárhegyi repülőtértől, a körülötte magasodó hegyekkel együtt viszont már kiadja azt a National Geographic-hangulatot, amit a fehér ember szeretne látni, ha már idáig eljött. Miközben a mező közepén a nagyszínpadon a harcok zajlanak, oldalt kisebb csoportok táncolnak, énekelnek, a következő harcra készülnek, vagy a turisták fényképeihez állnak be.

Utóbbiakhoz kapcsolódik az egyetlen dolog, ami tényleg félelmetes itt: van külön turistáknak szóló íjászat, éppen ott, ahol a legtöbben elsétálnak, és egészen biztos voltam abban, hogy ennek több tucat halálos áldozata lesz, köztük én is. Azóta sem értem, hogy úsztam meg.

A fesztivált huszonhat éve rendezik meg, és a fő attrakció ez a harci játék. Amikor viszont mindez még nem csak játékból ment, a danik egész élete a háborúról szólt, valahogy úgy, ahogy a torajáké a halál körül.

Ezeket ráadásul nem is területszerzésért vívták, de nem is etnikai-vallási különbségek miatt, merthogy ilyenek nem voltak. Nem azért, hogy az ellenség legyőzésével egyszer majd béke legyen. Fel sem merült, hogy valaha béke lesz. Kétezer szavuk volt arra, hogy „ölni”, miközben csak két színt ismertek, és egy szóval fejezték ki a helyet és az időt. Egy mondás pedig úgy szólt: „háború nélkül meghalunk”.

A háborúk jellemzőn úgy zajlottak, hogy megbeszéltek egy időpontot és egy helyet valami senkihez sem tartozó terülten, aztán odamentek, és lejátszották. Szigorúan napközben, sötétedés után már nem lehetett, a szellemek miatt. Harc közben inzultálták is egymást, és amikor valaki kivételesen vicces sértést vágott ellenségéhez a feleségéről (illetve valamelyik feleségéről, mert poligámia van), mindenki nevetésben tört ki, aztán folytatódott tovább a küzdelem.

És igen, előfordult, hogy az ellenség teljes legyőzésének végső aktusaként ettek a húsukból.

A tradicionális férfiviselethez, a kotekához kapcsolódik egy csodálatos történet a kultúraközi párbeszédről, ami a 45-ös estről szóló nagyszerű könyvben, a Lost in Shangri-lában olvasható.

Szerzője, Mitchell Zuckoff annyira beleszeretett a sztoriba, hogy évtizedekkel az eset után rekonstruálta, hogy zajlott az első nagy találkozás a völgy lakói és a külvilág között.

Amikor a repülőszerencsétlenség után ejtőernyősöket küldtek a túlélők megmentésére, ők is találkoztak a törzs tagjaival. Az ejtőernyősök meglepve tapasztalták, hogy simogatni kezdték őket. A maguk nyugati túlfűtöttségével ezt úgy értelmezték, a helyiek biztos azt hiszik, hogy ők valójában nők.

Az osztag vezetője úgy akart véget vetni a zavarba ejtő helyzetnek, hogy ráparancsolt embereire, vegyék le a nadrágjukat, és mutassák meg, hogy férfiak.  Az ejtőernyősök néhány óráig nadrág nélkül mászkáltak az Új Guinea-i fennsíkon.

Egészen máshogy nézett ki ez pápuai szemszögből. Nem azért fogdosták a csapat tagjait, mert félreértették volna a nemüket, az egyenruhájuk színe keltette fel az érdeklődésüket.

A sárra emlékeztette őket, amivel a harcosok háború vagy gyász idején be szokták kenni magukat, de azt jól látták, hogy ez valami másféle anyag. Erre lettek kíváncsiak.

Ami viszont kívülről nézve szinte meztelenségnek tűnt, vagyis az egy szál kotekás viselet, az valójában a dress code illedelmes betartása volt. Egy dani férfi soha nem mutatkozott koteka nélkül.

Így amikor a katonák bebizonyították, hogy férfiak, azon először meghökkentek, majd évtizedeken át kuncogtak rajtuk.

Elvétve ma is lehet látni kotekás férfiakat Wamenában, és biztosan benne volt életem tíz legszürreálisabb pillanatában, amikor megláttam az elsőt éppen egy internetkávézó előtt álldogálni. De ma már inkább csak az idősebbek, és inkább csak a távoli falvakban viselnek ilyet – leszámítva azokat, akik turisták fényképeire állnak be néhány ezer rúpiáért.

Illetve az idén huszonhatodszorra megrendezett fesztivál idejét, aminek többek között épp az a lényege, hogy felvegyék a hagyományos öltözetet.

Vagyis, bármilyen látványos is az egész, felmerülhet, hogy mitől is más ez a Baliem-völgyi műsor, mint bármelyik beöltözős történelmi fesztivál. Távozáskor mindig láttam néhány fellépőt, akik az utcán már szakadt rövidnadrágban és kosaras mezben mutatkoztak, a koteka pedig csak lazán lógott a hátsó zsebből. A törzsi háborúknak az indonéz hatóságok véget vetettek, aminek kétségtelenül vannak jó oldalai.

Egyre többen jutnak el iskolába és ismerik meg a világot. Korábban szokás volt például, hogy a dühös szellemeket harcok idején a lányok ujjainak levágásával engesztelték ki. Ez ma már tilos. Viszont a háborúkkal megszűnt az, ami köré az életüket szervezték, hadvezérek híján pedig a közösségek is fellazultak.

Néhány évtized múlva, ha lesz még fesztivál, valóban inkább csak történelmi érdekesség lesz az egész, aminek szereplőinek már nincs sok köze ahhoz, amit eljátsszanak. Az élet rohamosan változik a völgyben, már épül az út a hegyeken keresztül, és ha már nem csak repülővel lehet eljutni Wamenána, egészen más lesz a helyzet. A várostól távolabbi erdőkben élő törzsek tagjai közül is egyre többen költöznek be az újonnan épült falvakba, a hagyományos életforma belátható időn belül el fog tűnni.

Persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az itt élőknek az én egzotikus szórakoztatásomra meg kellene maradniuk olyan körülmények között, amiket én egyáltalán nem tudnék elviselni. Ha már leigázták őket a saját földjükön (mert lényegében ez történt), legalább hosszú távon legyen valami hasznuk belőle.

Az viszont biztos, hogy most még más élmény ez a fesztivál úgy, hogy vannak itt olyanok, akiknek közvetlen élményeik vannak erről a világról, és ha csak nyomokban is, de létezik még valami abból, amit eljátsszanak itt.

Így pedig legalább az illúzió megvan, hogy sikerült találkozni az igazi vadsággal.

Soha nem voltam még olyan távol az otthonomtól, mint ezen az utolsó hétvégén. Ez egyébként földrajzilag is igaz, és érzésre is.

Aztán ahogy a fesztivál utolsó napján hasítottunk vissza a városba a wamenai srácokkal a meredek sziklafalak között a legendás Titkos Völgy útjain, majd elkezdték döngetni az autóban Avicii-t, máris otthon voltam egy pillanat alatt.

A valóságban persze ez nem ennyire egyszerű, az én esetemben pedig különösen nem volt az, mert a két mesehangulatú pont közé több ezer kilométeres hurkot ékelt a bürokrácia, még ha ennek így nincs is semmi értelme.

Lejárt a kéthónapos vízumom, meghosszabbítani nem lehetett, ezért kénytelen voltam elhagyni az országot, majd visszatérni, mielőtt elindulok Pápuára.

Indonézia esetében ez sajnos egy fokkal bonyolultabb, mint Sopronból kiugrani Nickelsdorfba, végül egy Kuala Lumpur-i repülőúttal oldottam meg a dolgot. Néhány napig szürcsöltem a kínai negyedben a kedvenc helyemen a bak kut teh húslevest (a kifejezés nagyjából hústeát jelent, aminél szebben kevés dolog hangzik a világon), aztán visszarepültem Sulawesire. És akkor nyeltem egy nagyot, mert ha Indonéziának értelmesebb vízumszabályzata lenne (mint például Malajziának, ahol a vízum alapból kilencven napra szól), és főleg ha jobban megtervezem előre az egészet, és más típusú vízumot igényelek, akkor az erre a hurokra fordított pénzt és időt ennél sokkal jobban fel lehetett volna használni. Mindegy, úgysem erre fogok emlékezni.

Pápua ugyan szerepelt az álmaim merészebbjei között, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy összejön. Aztán az Indonéziában töltött első napokban, miközben a dzsakartai hostelben az elkeveredett csomagomra várva figyeltem, ahogy az egyik bro pack megy a másik után Balira, Gilire, meg Dilibe (jó, utóbbiba nem, mert az Kelet-Timor fővárosa, és ott aztán nincsenek bro packek, de jól hangzott), erősödni kezdett bennem az érzés, hogy az utazásom utolsó szakaszát olyan helyen szeretném tölteni, ahol az ilyen társaságot nem is olyan régen még lándzsaélre hányták volna az atlétatrikóikkal együtt. Meg engem is, de ez most más kérdés. A lényeg, hogy elhatároztam, tényleg el fogok jutni Pápua vad földjére. És ebben a vízumproblémák nem fognak megakadályozni.

Ha pedig már így dobálózom a lándzsákkal és földrajzi nevekkel, ideje tisztázni, pontosan mi volt a célpont. Maga Új-Guinea, eredeti nevén Pápua a világ második legnagyobb szigete Grönland után. Az Ausztráliától északra fekvő sziget területén két ország osztozik. A keleti, egykor brit és ausztrál fennhatóság alatt álló fél önálló ország Pápua Új-Guinea néven, a nyugati, egykori holland rész viszont Indonéziához tartozik, amit az ott élők egy része elég nehezen visel.

Én Nyugat-Pápuára tartottam, ami ugyan hivatalosan Indonézia, de földrajzilag sokkal inkább Óceánia, mint Ázsia, az itt élők pedig jellemzően inkább melanézek – a betelepített indonézeket leszámítva. Szóval ez már más világ.

A sziget legnyugatibb városába, Sorongba indultam hajóval Dél-Sulawesiről. Egy korábbi út tapasztalatai alapján már kezdtem sejteni, hogy az indonéz hajótársaság, a Pelni járatai egyáltalán nem olyan rosszak, mint a hírük, de így is voltak kétségeim indulás előtt. Vasárnap délután érkeztem Makassarba, és a Pelni honlapjáról néhány héttel korábban ugyan kinéztem, hogy aznap este indul egy hajó Sorongba, mégis egy kicsit túl szépnek hangzott, hogy mindez tényleg ilyen egyszerűen működjön is. Aztán jöttek a meglepetések.

Makassar kikötőjében, miután túljutottam a valóban retkes külső részen, egy repülőtereket idéző belső fogadott, ahol konkrétan egy modellcsoport köszöntötte az utasokat:

És nem egy szűk pallón tuszkolták fel egymást az utasok az egyébként meglepően tiszta fedélzetre, ahogy arról már olyan sokat hallottam, hanem ezen keresztül lehetett besétálni:

A Pelni vezetőségét állítólag néhány éve lecserélték, az új seprű pedig egészen szépen rendet tett a korábban lopásokról, többszörös túlzsúfoltságról és hasonlókról ismert hajókon. Amilyen jól most működnek a dolgok, az már önmagában is figyelemreméltó, pláne ha mondjuk a magyar vasúti állapotokkal hasonlítjuk össze.

És pontosan este tizenegykor, ahogy a menetrendben szerepelt, a Gunung Dempo elindult, és folytatta Dzsakartában megkezdett útját Pápua felé, ahová szerda reggel kellett, hogy megérkezzen.

Még a kikötőben összebarátkoztam egy sorongi családdal, Alex-szel, feleségével és öt gyermekükkel, akik Sulawesin töltötték a nyári vakációt, most pedig hazaindultak Pápuára. A matracaink egymás mellett voltak, így egészen sokat bandáztunk az út alatt.

A gyerekek amikor csak lehetett, rajtam  ugráltak, vagy indonéz szavakat tanítottak nekem, és nem, egyszer sem hangzott el a klasszikus „kisfiam, ne játssz az étellel”.  Egyébként is éppen olyan beleéléssel játszottak a családi tableten, mint a világ bármelyik részének gyermekei.

Visszatérő élményem az utazás alatt, hogy az előzetesen egészen vadnak és idegennek elképzelt dolgok milyen természetesek és hétköznapiak tudnak lenni, amikor tényleg megtörténnek. A pápuai hajóútra még néhány héttel ezelőtt is úgy gondoltam, mint valami durva dologra, most pedig egyszerűen csak ott ültem a nyaralásról, munkából, vagy éppen családlátogatásról hazafelé tartó emberek között, akik úgy tűnt, nem jönnek lázba ettől az egésztől.

A fedélzet egyetlen nyugati utasától viszont annyira lázba jöttek, ahogy én mondjuk egy dugongtól tudnék. Ha valaki ki szeretné próbálni, milyen érzés lehet kúllistásnak lenni a Madách téren, egy indonéz hajón egészen közel juthat ehhez az élményhez. Az állandó hello misterezés már nem vágott volna mellbe, de egyedüli misterként hamar elterjedt a hírem, és egyenesen Mister Garyvé léptem elő a buléranglétrán, így nem tudtam úgy elsétálni a fedélzeten, hogy ne kapjam két kézzel a pacsikat, és ne készüljön velem annyi fénykép, mint Palvin Barbarával a One Direction Klubban. Nem mintha ezt bármilyen érdememnek köszönhettem volna, már azon kívül, hogy fehér vagyok, ami mondjuk a bőröm színére nézve egyre ritkábban jut eszembe magamról.

Az esetek kilencven százalékában ez egyébként tényleg bájos és szórakoztató, még ha az eddigi figyelemhez képet is zavarba ejtő tud lenni. És időnként tényleg érdekes beszélgetésekhez is vezet. De néha van az úgy, hogy egy kicsit egyedül lennék, és olyankor azért segítene, ha az utasok megértenék, hogy az a fehér fiú most semmi mást nem szeretne, csak ülni egy kicsit a hordókon, nézni a tengert, amilyet otthon nem lát, és meghallgatni két számot anélkül, hogy bárkivel is beszélne.

Azt hiszem, ezt hívják first world problemnek.

A búvóhelyemet végül a hajó legalsó szintjén találtam meg, ami az utazás első másfél napján szinte teljesen üres voltak:

Párszor behúzódtam ide, és aludtam egy kicsit, amire a hálótermekben egyébként valamivel kevesebb esély volt, miközben általában egyszerre szólt három különböző mobiltelefonból a zene, másik háromból egy-egy játék hangja, a tévé, két ukulele a hozzátartozó énekcsoporttal, a gyereksírás és a kurjongató nevetés, mellé neonfénnyel és cigarettafüsttel. Ennek a bulinak aztán az egyetlen megálló, a malukui Ambon után vége lett, mert az akkor felszálló utasok elfoglalták a nyugalom kis köreit.

Cserébe Ambon után az út legszebb szakasza követezett Maluku buja zöld szigetei között, ahol volt, hogy több tucat delfin fickándozott a hajó mellett. És közben a levegőben úgy éreztem a fűszerek illatát, ahogy a XVI. századi portugál hajósok, még ha ezek másféle fűszerek is voltak, és az illat valószínűleg inkább az Ambonban felszálló, a fedélzeten sült halat áruló kofák portékájának volt köszönhető, mint a Fűszer-szigeteknek.

A büfé körüli asztalok minden este megteltek, például hazafelé tartó pápua egyetemistákkal és szolgálatot teljesítő indonéz katonákkal, akik főleg kártyás dominót játszottak.

A legbizarrabb talán az utóbbiakkal való barátságos csevegés volt, mert kevés szervezet vált ki belőlem olyan erős érzéseket, mint a huszadik század második felének legnagyobb tömeggyilkosságai közül kettőt is végrehajtó indonéz hadsereg. Azt viszont valahogy mégsem éreztem, hogyan lehet dominózás közben igazán jól bedobni, hogy „tök jó srác vagy, de hogy voltak azok a dolgok ott Kelet-Timorban”, úgyhogy maradt a mosolydiplomácia, meg a közös fényképek.

Szóval eltöltöttem két napot és három éjszakát olvasással, bámészkodással, zenehallgatással, beszélgetéssel, fényképekre beállással, sorozatnézéssel és még több bámészkodással, aztán a harmadik reggel arra ébredtem, hogy látom Új-Guinea partjait.

Akkor vettem észre, hogy azon a részen, ahol a világ legtöbb kompján Tihanytól a Jáva-Bali járatig autók szoktak parkolni, ezen a hajón egy szomorkás marhacsorda álldogált. Illetve egészen pontosan nem tudom, hogy milyen volt a hangulatuk, de elég egykedvűnek tűntek, ahogy az út nagy részén a lehajtható rámpát bámulták, miközben imbolygott alattuk a talaj.

Aztán megint felvittem a matracomat a tetőre, és amikor a kivételesen szórakoztató útitársaim (a román lány, aki élete első ázsiai útján egyből Pápuára ment, azóta pedig semmi nem elég izgalmas neki, és a német rendőr, aki héthetes szabadságát Indonézia körbeutazásával tölti) behúzódtak a hajó gyomrába, a szél ellen betakartam magam a jávai lepellel, amit néhány diáktól kaptam még Yogyakartában, miután meginterjúvoltak egy iskolai feladathoz, és elaludtam.

Tizennégy órás utazás után érkeztem meg Gorontalo kikötővárosba, Észak-Sulawesire.

Sulawesi egy hónap után is tartogatott minden napra valami újat. Egy kicsit olyan, mintha Indonézia sokfélsége egyetlen, kétmagyarországnyi szigeten zsúfolódna itt össze. A dél tengerparti falvai, a misztikus toraja völgyek, az ottfelejtett szigetvilág mind-mind karakteresen másmilyenek voltak, és ehhez képest is újat hozott a vulkanikus, dzsungellepte észak. Annak a bizonyos K-betűnek a túlhúzott felső szára.

Észak-Sulawesi jellemzően gazdagabb, mint a sziget többi része. A hegyek között kanyargó utak például sokkal simábbak azoknál, amikhez Ampana felé tartva volt szerencsém, a távolsági közlekedéshez használt, hat-hét utast szállító kisbuszok vezetői így még nyugodtabb szívvel száguldozhatnak a szerpentineken. (Nem mintha a déli kátyúk olyan nagyon zavarnák ottani kollégáikat.)

Az itt élő, jellemzően keresztény mihanasák Sulawesi hollandjai. A terület legnagyobb városa, Manado nyüzsgő, gyorsan fejlődő kikötő volt a Fűszer-szigetek és a világ többi része között, a mihanasák pedig kifejezetten jó kapcsolatban voltak a holland urakkal, már amennyire ilyen viszonylatban ez lehetséges. Mihanasa harcosok például még hollandellenes lázadások leverésében is segítettek nekik Jáván, az indonéz függetlenedés után pedig sokan voltak, akik azt szerették volna, ha a terület holland tartománnyá válik. Előbbi miatt még csak a hollandok kutyáinak nevezték őket, utóbbiért viszont meg is bombázta Manadót az indonéz hadsereg.  A hollandokra máig az átlagnál melegebb szívvel gondolnak itt, és sok mihanasa él Hollandiában.

Gergő Plankó (@vifonbeach) által közzétett fénykép, 2015. Júl 12., 03:05 PDT

És ha már kutyák. A mihanasákról úgy tartják, mindent megesznek, aminek négy lába van, és nem asztal, vagy szék. Ez nagyjából igaznak is tűnt a Tomohon nevű hegyi kisváros piacának kutya- patkány- és denevérhústól roskadozó asztalai között, ahova kígyóvért inni mentem Gorontalóból. Vagyis tulajdonképpen az sem kell, hogy négy lába legyen annak a valaminek.

A kígyóprojekt sajnos  kudarcba fulladt (ennek részletei itt olvashatóak), de azzal vigasztaltam magam, hogy még ugyanazon a napsütéses szombaton felmentem a város fölé magasodó vulkánra is, ahonnan a környék szigetvilágát is lehet látni.

Észak-Sulawesin a vulkán valami olyasmit, mintha túltolt hangulatfestő elem lenne számítógéppel tökéletesre csiszolt tájképeken („Igen, oda kellene még egy vulkáni kúp”).

Bárhova néztem, szinte biztos, hogy magasodott a háttérben egy zöld piramis, ami egyáltalán nem tett rosszat a hangulatnak. Főleg, hogy éppen egyik sem tört ki.

Sulawesi abban is hasonlít Indonézia egészéhez, hogy a természet csodáiból és kulturális érdekességekből bőven lehet találni, de olyan nagyváros, amit szeretni lehetne, na az nincs. A legjobb, amit Manadóról el tudok mondani, hogy miután több hétig szinte kizárólag halat és rizst ettem, varázslatos érzés volt beszabadulni egy KFC-be. Mármint a másodikba, amit felkerestem, mert az elsőben közölték, elfogyott a sült krumpli, és csak rizs van.

Ezen kívül a szívembe zártam a városi tömegközlekedés egységeit, az oldalsó ajtó nélküli mikrobuszokat, amiket Linkin Park, meg hasonló matricák díszítenek, és vezetőik, jellemzően fiatal manadói férfiak úgy döngetik bennük naphosszat a lakossági technót, mintha legalábbis Siófok felé tartanának egy nagy hétvége előtt, nem mindennapi ügyeiket végző állampolgárokat szállítanák ide-oda.

Azért ez még így sem sok egy várostól, amit Alfred Russel Wallace felfedező és természettudós százötven éve még a kelet legszebbjének nevezett, mielőtt maláriamámorban megfogalmazta saját téziseit az evolúcióról.

Nem is maradtam sokat, éppen csak addig, amíg el nem indultam a sziget északi csücskének végébe, a Tangkoko nemzeti parkba.

Tangkoko valójában nincs olyan messze a világtól. Két óra alatt odaértem Manadóból egy „akkor indul, ha megtelik utasokkal”-rendszerben közlekedő busz és egy, a csomagterében padokkal felszerelt platóskocsi kombinációjával. Mégis, a tengerpartot elborító vulkanikus fekete homok miatt olyan érzésem volt, hogy ide tényleg csak a világ vége tábla hiányzik.

Tangkokóba viszont nem azért érdemes menni, hogy a gothok is strandolhassanak, hanem a különleges élővilág miatt. Azon belül is elsősorban a koboldmakiért, más néven tarsierért.

Ez a félig majom, félig félmajom, hatalmas szemű, a fejét 180 fokban forgatni képes szerzet az egyik leginkább meseszerű lény, amivel eddig találkoztam, bármit is szól ehhez a komodói sárkány.

Tényleg csak az hiányzik, hogy elsziszegjen egy drágaszág-omat, bár Gollam elborultságából szerencsére semmi nincs a tekintetében, akkor már inkább Gizmo jámborsága.

A tarsiert vagy sötétedéskor, vagy kora hajnalban lehet legjobban megfigyelni, én utóbbit választottam, és már akkor varázserdőben éreztem magam, amikor az elsőt megláttam egy fa odvában nézelődni kigúvadt szemmel. Amikor viszont a show kedvéért az erdei vezető egy szöcskét tett a maki elé a fára, az odáig békésen gúvadó lény kimutatta a foga fehérjét, és villámgyorsan kapta el a zsákmány. Olyan volt, mint a rozoga Yodát először látni pörögni a levegőben lézerkarddal a kezében.

Ide-oda forgó feje és farokszerkezete miatt szerintem a bagolypatkány név sem lenne teljesen indokolatlan, de PR-szempontból mindenképp megértem, hogy nem így hívják.

Mi az, mit nézel? Nem láttál még üstökös makákót? #sulawesi #tangkoko #macaque #indonesia #monkey #vifon

Gergő Plankó (@vifonbeach) által közzétett fénykép, 2015. Júl 8., 01:28 PDT

De bármilyen jópofa is a kis erdei manó, még így sem lehet a fő attrakció Észak-Sulawesin. Ez a cím a Manadóból egyórás hajóúttal elérhető Bunaken szigetet, illetve a Bunaken Tengeri Nemzeti Parkot illeti.

Magát Bunakent nehéz lenne trópusi paradicsomnak leírni. Hagyományos értelemben vett beach például nem is nagyon van rajta. A tengerparton vagy kecskék rágcsálják az eldobált zacskókat, vagy olyan mangrove-erdők borítják, amikhez inkább bordás krokodilok passzolnának, mint strandröplabda-pályák. A látvány pedig, bár egyáltalán nem rossz, de a meglehetősen erős indonéz mezőnyben önmagában még nem kiemelkedő.

Gergő Plankó (@vifonbeach) által közzétett fénykép, 2015. Júl 10., 00:32 PDT

Hanem ami a víz alatt van.

Bunaken a Korall-háromszög középpontjában fekszik. Ez a Malajzia, Indonézia, a Fülöp-szigetek, a Salamon-szigetek, Pápua Új-Guinea és Kelet-Timor határolta terület, a világ egyik leggazdagabb ökoszisztémája, a tengerek Amazonasa a maga háromezer halfajával és ötszáz fajta koralljával. Ebből az ötszázból közel négyszáz megtalálható a Bunaken parkban.

Ami pedig élményszempontból legalább olyan fontos, mint a rendszertani részletek: mindennek felfedezéséhez nem kell mást tenni, csak beúszni néhány métert a parttól, felvenni egy szemüveget, és élvezni a műsort. Odáig kell csak kiúszni, ahol leszakad a korallal borított fal ötven méteres mélységbe. Onnantól kezdve pedig nem kell mást tenni, csak úszni a letörés mentén szinte bármeddig, és nézni ezt a pszichedelikus álomvilágot, miközben a trópusi halak rajai időként úgy besűrűsödnek, mint a pontyok a Nagyvásárcsarnok akváriumaiban karácsony előtt.

Kevés megnyugtatóbb dolog van ennél a világon. Korábban a szűzhó, vagy újabban a rizsteraszok voltak rám hasonló hatással, de a korallmezők felett lebegni ehhez képest is más élmény. Még az álom sem igazán jó kifejezés, legalábbis az én fejemben ritkán fordul meg annyiféle forma egy éjszaka alatt, mint itt, ahol az agykorall, a táblakorall a tengeri legyezők, és még tengernyi más faj telepei borítják el a látómezőt. Attól pedig különösen látványos lesz az egész, hogy a fal egyik oldalán ott a sötétkék mélység, a másikon az ezerszínű tengeri dzsungel.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a leglehangolóbb tengeri napom is Bunakenen ért. Amikor Manado felől fúj a szél, súlyos szemétáradat éri el a sziget partjait. Indonéziában sajnos szinte mindenhol megszokott, hogy a tengerbe dobálják a szemetet, de akkora kontrasztot sehol nem láttam, mint itt, amikor megérkezett a szemétdagály, és ha lenéztem a víz alá, a természet csodáját láttam, ha meg fel, műanyag zacskókat.  Szomorúan ki is jöttem akkor a vízből, szemétben mégsem akartam úszkálni.

Egy falubeli elmondta, sokan dühösek is Manadóra, az év végén esedékes helyi választáson a kampányolni érkező politikusok mind meg is fogják kapni tőlük, hogy ezzel kezdjenek valamit. Bár különösebb illúzióim nincsenek, abban a bunakenieknek mindenképp igazuk van, hogy a sziget nélkül Manadóba a kutya sem menne (mondjuk a kutya már csak azért sem, mert egyből felfalják, elnézést), így viszont az ide érkező turisták azért egy-egy éjszakát csak eltöltenek a városban a helyi idegenforgalom nagy örömére. Ha viszont tönkreteszik Bunakent (ami persze nem holnap történik meg, ha meg is történik), azt ők maguk is meg fogják érezni.

Ráadásul mindez az első napra esett, el is kedvetlenedtem egy kicsit. Aztán jöttek azok a napok, amikor nem Manado felől fújt a szél.

Ezek a napok pedig olyan élmények voltak, amikre nagyvonalúan azt szokás mondani, hogy mindent pénzt megér, úgyhogy érdekes ehhez képest megnézni, valójában mennyibe kerül.

Ahol én megszálltam (Daniel Homestay), a szállás egy egyszerű, de tiszta és szerintem még nálam jóval kényesebbeknek is gond nélkül megfelelő bungalót jelentett a tengerparton, az indonéz mezőnyben kiemelkedően jó, változatos és bőséges reggelivel, ebéddel és vacsorával a közös helyiségben. Még internet is volt a bungalókban, aminek én mondjuk csak közepesen örültem, mert így nem tudtam megállni, hogy a világ olyan dolgaival is foglalkozzak, amik kevésbé lélekemelőek egy gorgóniánál. Mindez napi körülbelül 15 dollár. Szemüveget, talpat és pipát bérelni hozzá még nagyjából öt (valójában kevesebb, de a kerekítés kedvéért legyen annyi).

Mindez azt jelenti, hogy egy nap, ami azzal telik, hogy felébredek a tengerparton, megreggelizem, kiúszom a világ egyik legszebb korallszirtje fölé, ámulok az unikornishalak és cserepesteknősök között, megebédelek, olvasok egy kicsit a függőágyban a parton, másodszor is kiúszom a szirtek, édesajkú,- zászlós-, és angyalhalak közé, megvacsorázom,  pingpongozom kicsit a helyi arcokkal, kikapok tőlük, megint befekszem a függőágyba, aztán várom, hogy másnap kezdődjön az egész elölről, összesen húsz dollárba kerül.

A búvárkodás persze ezen felül van, merülésenként 33 dollár, és ugyan nem mintha nem érne meg ennyit az élmény, amikor benézek a korallfal egyik barlangjába a mélyben, és két fehérfoltos szirticápa úszik ki belőle, de mivel kellett, hogy maradjon még pénzem másra is, nem csináltam ezt minden nap, és többségében tényleg úgy teltek a napok, ahogy fent leírtam. (Vannak egyébként olcsóbb szállások is a szigeten, de meglepődnék, ha ennél jobb ár-érték aránya lenne bármelyiknek is.)

Húsz dollárból az utazás során Sulawesin kívül csak nagyon kevésszer, talán csak a burmai dzsungelben, Északkelet-Kambodzsában és Palawanon Port Bartonban jöttem ki egy-egy nap, amik ugyan mind nagy élményt jelentettek, de ezek közül egyikre sem mondanám, hogy a maga kategóriájában a világélvonal. Bunaken viszont minden túlzás nélkül az. És akkor arról még nem is beszéltünk, mi jön ki ennyi pénzből (mai árfolyamon 5600 forint) a Balatonon.

Ezzel a napóleonnal viszont nem búvárkodás, vagy akár snorkelezés közben találkoztam. Egy hajó tetején álltam, körülbelül négy méter magasan. A víz pedig olyan tiszta, áttetsző és észbontó színű volt, hogy onnan is pontosan lehetett látni, mi zajlik odalent.

A helyszín a Togean-szigetek, Sulawesi keleti partjainál a Tomini-öbölben, a K-betű két felső szárának tövében, a világtól kellően távol. A bivalyáldozatok toraja völgyétől nagyjából két nap embert próbáló buszozással lehet eljutni a kacskaringós hegyi utakon Ampana kikötőjébe, ahonnan indul a hajó a szigetek közé. Nem is toltam le egyben az utat, az első nap végén megálltam Tentana városában, ami olyan jó helynek bizonyult, hogy ott is maradtam kicsit.

Ha mindez tíz évvel korábban történik, aligha tehettem volna meg ezt. Közép-Sulawesi akkor véres összecsapások helyszíne volt keresztények és muszlimok között. A hagyományosan keresztény többségű területre az indonéz kormány jávai muszlimokat költöztetett, ahogy tették ezt az ország számos más részén is. És ahogy a legtöbb helyen, itt sem sült el jól a kísérlet a lakosság összetételének erőszakos megváltoztatására.

Az igazi feszültséget, ahogy az lenni szokott, csak a felszínen okozták a vallási különbségek. A valódi probléma az volt, hogy az újonnan érkezettek egyre több pozíciót foglaltak el, ami a hagyományosan itt élőknek egyre kevésbé tetszett. A szikra egy részeg verekedés volt, amiből éveken át tartó öldöklés lett ezer halálos áldozattal és felgyújtott házakkal.

Mára lecsillapodtak a kedélyek (bár amikor ott jártam, épp átnéztek a járműveket a közutakon terroristák után kutatva), Tentana pedig ismét egy békés kisváros a Poso-tó partján. Volt is itt egy szuper napom, amikor robogóval mentem egyet a tó körül, megnéztem a környéken lévő vízesést, és a helyi piacot, ahol többek között denevérhúst lehet venni.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jun 23, 2015 at 6:39am PDT

Aztán egy újabb léleksanyargató éjszakai utazás után már ott is voltam Ampana kikötőjében. A tenger ebben az öbölben egyébként sem kimondottan a háborgó örvényekről és tajtékos hullámokról ismert, de ezen a reggelen aztán tényleg olyan volt, mint egy kivasalt lepedő.

Felültem a heti háromszor közlekedő hajó tetejére, és csak akkor rezzentem össze, amikor a mellettem lévő hangszóróból recsegni kezdett az indonéz lélekhez legjobban passzoló zene, a lágy érzelmes rock. A Wagnerre bombázó repülők az Apokalipszis mostban hatásukban sehol nincsenek ahhoz képest, amikor egy ilyen járat a Nothing Else Matters helyi változatára, vagy épp magára a Nothing Else Mattersre behajózik a dzsungellel borított vad szigetek közé.

A Togean-szigeteknek igazán két nagy dobása van. Egyrészt az ötcsillagos korall, aminek egy része ugyan megszenvedte a dinamitos halászatot, de így is gyönyörű, érintetlen mezőket lehet látni a már említett, számítógépes grafikákat idéző látási viszonyok mellett.

Ami pedig ennél is fontosabb, itt tényleg el lehet tűnni egy időre a világ elől. A trúbb szigeteken nemhogy internet, de telefonösszeköttetés sincs, a külvilággal való kapcsolatot pedig leginkább csak a hajó jelenti. De olyan nagyon nem is hiányzik itt a külvilág.

Az egyik legtávolabbi szigeten, Malengén kezdtem. Ezen a szigeten van a bajauk, vagyis tengeri cigányok több falva is, de én nem itt, és nem is a kikötőfaluban szálltam meg, hanem Malenge túloldalán, egy néhány bugalós nyaralóhelyen saját tengerparttal.

Mivel innen nem igazán lehet kiugrani az Indomaret-ba, az ilyen helyeken általában a napi háromszori, jellemzően halat, rizst, zöldséget, gyümölcsöt és banános palacsintát jelentő étkezés is a szálláshoz tartozik. Mindez egy tengerparti kunyhóval helyszíntől függően napi tizen-néhány dollárért.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jul 5, 2015 at 12:28am PDT

Ha az itt töltött napjaimból film készülne, az eredményt nem nagyon fenyegetné, hogy abból lesz az új Breaking Bad. Ilyen környezetben már az is eseménynek számít, ha sikerül felkelni a kunyhó verandáján kifeszített függőágyból. Néha ugyan sikerült, és például elmentem körülnézni a bajau faluban, és rengeteget snorkeleztem, mégsem ez maradt meg leginkább.

Hanem az a megnyugtató érzés, hogy a következő helyszín, ahol tudni fogok bármit is arról, mi történik a világban, három, nem is túl gyakran közlekedő hajóútnyira van innen. (Jó, ez annyiban nem igaz, hogy a faluban lévő tévén a bajaukat izgalomban tartó Copa Americáról például lehetett értesülni, de ennyi azért belefér.)

Minden napra jutott egy epikus naplemente-nézés is abból a bizonyos függőágyból. Tudom, hogy ez ingoványos terület, mert a tengeri naplementét, mint vizuális elemet kisajátította, kifacsarta és megtaposta az életbölcsesség-ipar, de azért, ha a saját bölcsességemet hozzátehetem,

amikor a megvadult égboltot nézed a tenger felett, ahol a láthatáron már csak Una Una, a vulkanikus sziget látszik, akkor valahogy nem Coelho bácsi jut eszedbe.

Hogy mennyire volt természetközeli az élmény? Egyik nap a kunyhóm fürdőszobájába lépve egy fejhosszúságú, vastag százlábút vettem észre a falon menetelni. Korábban azt hittem, engem az úton fürdőszobában már semmi nem fog meglepni, de itt azért szóltam a személyzetnek, bár arra számítottam, csak egy mosolygó legyintés lesz a válasz, hogy ne kényeskedj, fehér fiú. Kiki, az indonéz tengereket körbehajózó halászból magát idegenforgalmi munkássá átképző malengei srác ugyan először tényleg csak mosolygott, nem sokkal később viszont meglepetésemre egy machétével tért vissza, amivel ketté is hasította a lényt.

Ez nem sokat segített a helyzeten. Az első ötven láb alkotta új egység masírozott tovább, mintha mi sem történt volna, a hátsó ötven viszont vegetatív vergődésbe kezdett a padlón. A vége az lett, hogy Kiki kisöpörte a két szörnyecskét, én pedig innentől kétszer is kiráztam minden ruhadarabomat, mielőtt felvettem volna, és alaposan körülnéztem esténként, mielőtt behúzódtam a szúnyogháló alá.

Ennél már csak egy egzotikusabb találkozásom volt Malengén, és ehhez elég volt négy láb, mert a maroknyi turista közül, akikkel itt futottam össze, egy kedves svájci pár szolgáltatta az élményt. Nagyjából annyi ideje voltak úton Délkelet-Ázsiában, mint én, és egy este a parton a tűz mellett elmesélték, hogy ők ugyan tudtak arról, hogy léteznek szegények, de igazából ezen az úton láttak ilyesmit először.

Ezzel a kultúrával találkozni a maga módján legalább olyan érdekes volt nekem, mint a többek között gyöngyhalászattal foglalkozó bajaukkal, akik csak azóta nem csónakkal viszik iskolába a gyerekeiket, hogy az indonéz kormány hidakat építtetett a falvak közé.

Az izgalmas élőlények a másik meglátogatott szigeten, Fadhilán sem kerültek el. A part körül például annyi teknős úszkált a korallok között, hogy művészettörténészt kellett volna hívnom, ha mindnek reneszánsz tininindzsa nevet akarok adni.

Sötétedés után lehetett találkozni a világ legnagyobb szárazföldi ízeltlábújával, a kókuszrákkal, avagy pálmatolvajjal, ami mintha csak a Starship Troopersből lépdelt volna ki.

A legszürreálisabb élményt egy közeli tengervizes tóban élő fullánktalan medúzák jelentették. Ilyeneket csak néhány helyen lehet látni a világon, ahol nincsenek természetes ellenségeik, ezért nincs szükségük a csípést, égést, durvább esetekben akár mérgezést, bénulást vagy halált okozó fullánkjaikra.

Így az idők során megjámborulnak, és úgy lehet fogdosni őket és játszani velük, mintha gumikacsák lennének. (Oké, élőlényekről van szó, szóval annál azért óvatosabban. Egyébként így néznek ki.)

Egy fontos része volt még az itt töltött napoknak: az evezés a szigetek között. A szálláshoz tartozott egy kis csónak, így a Pelnizés után kipróbálhattam az indonéz flotta másik végletét, a legegyszerűbb közlekedési eszközt is. Az első napot még megszenvedtem, mert jóval nehezebb volt tartani az irányt, mint tengeri kajakozás közben, aztán kezdtem belejönni, és később már a hajójárat egy teljes megállóját leeveztem oda és vissza.

Ez sem az a sztori, ami elmesélve valami nagyot üt, mindenesetre minden nap fogtam magam, eleveztem valahova, és ahol a legfelháborítóbb volt a tenger színe, beugrottam, aztán csak néztem, mint hal a trópusi szatyorban, amíg meg nem untam, vagy úgy nem éreztem, hogy közeledik az ebéd, és ideje újra teletömni magamat tonhallal.

Az egész Togean-trip csúcspontja pedig egészen váratlan pillanatban jött el. Malengéről a hajó hajnali fél hatkor indult, ehhez a sziget másik oldalán lévő szállásról fél ötkor el kellett indulni a kis motorcsónakkal. Álmosan kimásztam a szúnyogháló alól, kiléptem a kunyhóból, és majdnem hanyatt estem a látványtól.

Se felhő, se semmiféle fényforrás nem volt a közelben, csak a csillagok, amik úgy borították be az eget, mint a szeplők Emma Watson arcát. Aztán elindultunk a csónakkal a sötét part mentén, és a víz szikrázott a világító planktonoktól. Ettől így együtt már tényleg úgy éreztem, elveszítem az eszem. Ha a világon szinte bárhol máshol lett volna mindez, az éjszakai csónakázás szervezett program lenne ötpontos Tripadvisor-értékelésekkel. Itt meg egyszerűen csak el kellett érni a menetrendszerű hajót hajnalban.

Bár eddig következetesen gyarmati nevén, Celebesznek neveztem, valójában Sulawesinek, vagyis vasszigetnek hívják. A formája pedig az egyik legkülönlegesebb, ami szigetnek adatott a világon, tényleg olyan, mintha a természetnek szórakozni támadt volna kedve:

Miután behajóztam Makassarba, az első dolgom az volt, hogy leutaztam a polip délnyugati csápjának csücskébe, egy Pantai Bira nevű kis faluba. Sulawesi kecskéivel itt találkoztam először, majdnem annyi volt belőlük, mint a falakon rohangászó gekkókból, de egy faluban ez azért kevésbé meglepő. (Az már inkább, hogy egyetlen helyet sem találtam, ahol kecskét lehetett volna enni!) Persze nem miattuk érkeztem, hanem nagyjából ezért:

Mivel még csak nem is a faluban laktam, hanem onnan nagyjából húsz perc sétára egy búvártábor bungalójában, aminek egyik oldala az erdő, a másik oldala pedig ez a part, a fehérhomokos-türkízvizes műsort általában pont akkora tömeg társaságában élvezhettem, ami a képen látszik.

A napjaim vagy azzal teltek, hogy a partközeli vízalatti sunyáson átúszva búvárszemüveggel figyeltem a színes élővilágot, vagy azzal, hogy egy szakadt kis búvárhajón hánykolódva elmentem megnézni a környék gazdag szirticápa-állományát huszonöt méter mélyen. A táborban pedig rajtam kívül egy vendég szállt meg, de esténként őt sem láttam, így ilyenkor úgy éreztem, akár a Ragyogás trópusi változatát is le lehetne velem forgatni, ha mondjuk egy óriáspók csípésétől meg találnék őrülni. Ami a fauna alapján egyébként nem tűnt teljesen kizártnak.

Testet és lelket kényeztető néhány nap volt, de ideje volt továbbállni – és már ott is ültem a kecskék között a makassari pályaudvaron. Annál nagyobb volt a meglepetés, hogy a szakadt állomásról az utazás eddigi legjobb busza gurult elő, fotel-szerű, kényelmes, lábtartós ülésekkel és puha takarókkal. Másnap hajnalban érkeztem meg a toraják földjének  központi városába, Rantepaóba.

A közel húszmilliós szigeten egy csomó érdekes népcsoport él a déli hajós bugisoktól a keleten élő bajaukig, vagyis tengeri cigányokig, de mind közül a legkülönlegesebbek a toraják. Ők a természettel nagyon szoros kapcsolatban élő, sajátos hiedelemvilágú, mindezt az építészetükben is intenzíven megjelentő népek, akik sokáig tartották is magukat a külső behatásokkal szemben, mígnem a XX. század elején megjelentek a hollandok. Azóta a terület szinte teljesen keresztény, de nem tud annyi vakítóan fehér templom épülni a méregzöld rizsteraszok között, hogy ne maradjanak fenn a toraja hagyományok legfontosabb elemei, a temetkezési szertartások. Az élet itt a halál körül forog, és bár ez úgy hangzik, mint egy szlogen Tim Burton utazási irodájának prospektusában, személyes élményeim alapján egyáltalán nem túlzás.

Minden torajaföldi látogatás csúcspontja egy grandiózus, soknapos, állatáldozattal járó temetési szertartás, vagyis tomate meglátogatása. Elsőre furcsán hangozhat, hogy temetésekből turistalátványosság lett, de a dolognak azért vannak szabályai.

Egyrészt, hogy ide mindenképp guide-dal érdemes és illik is menni, akik a völgyben vadásznak az ide érkezőkre. Azért is, mert rengeteget lehet tőlük megtudni a szokásokról, és persze azért, mert a garast a fogához verő francia backpacker legyen a talpán, aki azzal spórolna, hogy hívatlanul beállít egy temetésre. A guide bemutat a családnak, és együtt adjuk át az ajándékot, amit illik vinni (ez általában cukor, vagy egy karton cigaretta). Ha valaki így érkezik, a család örül, mert több vendég van a szertartáson.

A temetés, amire eljutottam, akkora volt, hogy állítólag már napokkal előtte erről beszéltek Sulawesi különféle kikötőiben. A család, illetve klán tagjai, ismerősök és barátok ilyenkor az ország legtávolabbi részeiről is eljönnek. A szertartás egy tanár házaspár végső búcsúja volt, a férfi egy éve, a nő négy hónapja halt meg.

Hogy mi történt velük a haláluk óta? Szakszerűen bebalzsamozva feküdtek a családi ház nappalijában. A még el nem temetett elhunytakkal ilyenkor úgy illik viselkedni, mintha mi sem történt volna. Visznek neki ételt, italt és cigarettát, ha pedig vendég érkezik, éppen úgy köszön neki, mintha csak az Indomaret előtt futottak volna össze. És amíg a megboldogultak földi létük extra szakaszát töltik, a család beleszakad a munkába, hogy összejöjjön a pénz a méltó szertartáshoz.

Ha csak az alapján akarnánk felmérni a vagyoni helyzetet, hogy ki mennyi pénzt szán egy temetésre, úgy tűnhetne, Sulawesi Délkelet-Ázsia Katarja: külön épületeket húznak fel csak erre az alkalomra, és tucatjával áldozzák fel a (forintban kifejezve) milliós értékű bivalyokat. Pedig az itt élők egyáltalán nem gazdagok, egyszerűen csak erre tesznek fel mindent.

Amikor megérkezünk, a hangulat leginkább egy bizarr fesztiválra hasonlít. Punkpólós kiskamaszok tartják kötélen a bivalyokat, miközben festékszóróval fújják rájuk az ajándékozó nevét. Mások bambuszrudakon hordják befelé a levágandó fekete disznókat. "Ezt nem csinálnám egymillió rúpiáért sem. Aljas munka, az emberek megjegyzik, és lenéznek utána" – mondja a disznócipelő fiúkról a guide-om, az önérzetes Budi. És igaz, hogy egymillió rúpia csak körülbelül nyolcvan dollár, de ez akkor is határozott állítás.

Sokkal megbecsültebb a vendégeket bevezető klánénekes munkája, még ha talán nem is ez a pontos neve. Az érkező gyászolók libasorban tesznek egy kört a halotti fesztválhelyszínen, elhaladnak az oltár előtt, ahol a koporsók fekszenek, majd leülnek a külön erre a célra emelt pavilonban. A sor élén végig egy sámánszerű figura halad, aki a csúcsformában lévő Grandpierre Attilát idéző velőtrázó kurjantásokkal vezeti a gyászmenetet. Ezek teljesen autentikus harci kiáltások, amiket vadabb időkben tényleg csatába induláskor használtak, mára viszont ennek tudói profilt váltottak, és kibérelhető MC-k lettek temetési szertartásokra a hangulat fokozásához.

A vendégek másik része közben odakint kártyázik joghurtszínű pálmabort, vagyis balokot iszogatva.  Összességben egyáltalán nincs gyászhangulat, szomorúak állítólag utolsó nap, a végső búcsú idején szoktak lenni. A fekete ruhákkal és az oltárral együtt is igazán csak egy dolog emlékeztet a halálra. A pavilonok felett köröző fekete sasok.

Az első napra csak a vendégek fogadása jut, az állatáldozás a harmadik nap programja. Anélkül természetesen nem mehetek el, így megbeszéljük a családdal, harmadnapra visszatérek a vérszagra.

A toraják hite szerint bajt hoz a családra, ha valakit nem temetnek el méltó módon. De még ha a hiedelmeket leszámítjuk, a szertartások teljesen racionális szociális szerepe akkor is egyértelmű: ezek mérete mutatja meg, melyik klán mekkora király. Ez pedig nemcsak a tomatéra igaz, hanem a sírhelyek megválasztására. Vannak, akiket hónapokon át vésett sziklasírokba temetnek.

Délután elmegyünk megnézni néhány ilyen sziklasírt, melyek közül a legérdekesebbek azok, amikhez tau-taunak nevezett, az elhunytat ábrázoló faragott figurák is tartoznak. Bár a dolognak van egy kis bábszínház-jellege, a tau-tau nagy becsben tartott dolog, viszont az utóbbi időben egyre kevésbé teszik közszemlére őket, mert sok figurát elloptak.

Természetesen nem a helyiek – ők azzal sem ráncigálnák a szellemek átlátszó bajszát, hogy sötétedés után a közelükbe merészkednek, nemhogy sírrablással. Budi elmeséli, egy angol diák ellopott egyszer egy szobrot, aztán otthon megbetegedett. Senki nem tudott segíteni, míg nem ki nem derült, hol járt előtte és mit hozott magával. (Doktor úr, John egyre rosszabbul van, mit tegyünk? Azonnal hívjanak kultúrantropológust!!!)  A barátai visszatértek, beszéltek a családdal, akik azt mondták, ide egy sorry nem lesz elég, állatáldozat kell a szellemek kiengesztelésére. Egy disznó és egy bivaly bánta a kalandot, ami után a tolvaj diák meggyógyult. Micsoda House-epizód lehetett volna ebből a történetből.

Eddigre valahogy annyira belerázódtam a szellemvilág dolgaiba, hogy hirtelen nem is tudom, Budi mennyire gondolja komolyan mindezt. A már korábban is idézett Indonesa,etc. című könyvben írja Elizabeth Pisani, hogy Indonézia sokfélesége nemcsak térben és kulturálisan, hanem időben is igaz. Az itt élők a történelem egészen különféle szakaszainál tartanak a felhőkarcolók tetején szelfiző dzsakartaiaktól a szumátrai erdőkben lakó rimbákig. Itt pedig mindez egy pontban sűrűsödik össze. Budi, aki guide-kodása előtt a dzsungelbe járt vadászni, az egyik pillanatban arról beszél, ha egy nő szülés közben hal meg, tűket kell szúrni a holttest ujjaiba, különben a dühös szellem bosszút áll a férfiakon. A következőben meg arról, nagy bajba került otthon, mert a felesége megtalálta egy japán lány „szexi képeit” a telefonján. És mindeközben már előre fáj a feje, mert a szülei megmondták, nagy temetést akarnak majd.

Amikor megkérdezem, a bivalyok szellemei nem haragszanak-e, amiért átvágják a torkukat, Budi elmereng, majd azt mondja:

Őszintén nem tudom, hogyan válaszoljak erre, mert még soha nem találkoztam bivalyszellemmel, de azt hiszem, hogy nem, mert megfelelő módon öljük meg őket, és így elkísérhetik a halottat a túlvilágra.

A megfelelő mód azt jelenti, hogy se anyát, se terhes bivalyt nem áldoznak. A bivalyok élete pedig teljesen máshogy telik, mint Délkelet-Ázsia többi részén, ahol jámbor arcukkal és hatalmas szarvukkal ugyanúgy szerves részei a tájképnek, és ugyanúgy egy vagyont érnek, de máshol jellemzően azért, mert akár évtizedekig is dolgoznak a földeken. Itt olyan nagy becsben vannak tartva, hogy soha nem kell dolgozniuk, az életük csupa legelés és boldogság. Míg el nem jön a temetés napja.

Indonézia egy rejtélyes ország, mondja Budi, és minden egyes nappal, amit itt töltök, egyre inkább egyetértek vele.

Mivel van egy szabadnapom az áldozati szertartásig, másnap kirándulni megyek. A táj önmagában is lenyűgöző a rizsteraszokkal és a háttérben magasodó hegyekkel, de a toraja építészettel együtt áll össze igazi varázslattá. Az egyik magyarázat szerint azért ilyen formájú a tongkonannak nevezett toraja házak teteje, mert valaha ilyen csónakokkal jöttek fel a folyón.

Nekem mégis egyértelmű, hogy a másik magyarázat kell, hogy igaz legyen: a tetők a bivaly szarvát jelképezik. Természet, építészet, életmód és hiedelemvilág olyan erős, ráadásul élő egységet alkot ezen a vidéken, amilyet talán még soha nem láttam.

Este szakadni kezd az eső, éjszaka sem áll el, így másnap csutakos sárban érkezem vissza a szertartásra. Kiderül, az elhunytak úgy rendelkeztek, tizenkét bivalyt elég lesz feláldozni értük. Példás szerénység, mert a temetésre ötven bivaly jött össze a nagylelkű vendégektől, a megmaradóak így a szűkebb családot illetik. A legmenőbb sziklasírokba egyébként csak huszonnégy bivaly felett lehet bekerülni.

A ceremóniamester hangosbeszélőn ismerteti az elhunytak életének fontos pillanatait Az oltár alatt ülő rokonok énekelni kezdenek, a bivalyokat bevezetik életük utolsó darab földjére. Az éneklő társaság elindul tenni egy kört, a sort vezető férfi pálmaborral locsol meg minden állatot. A vendégeken izgatottság lesz úrrá, felállnak a helyükről, hogy jobban lássanak.

Az első pillanatot nem is kapom el, csak egy puffanást hallok. Így hangzik, amikor a kiélezett kés átüti egy bivaly vastag és erős nyakát. Az állat hátrahőköl, torkából spriccelni kezd a vér, felágaskodik, majd eldől, és kezdődik a haláltusa.

Leteszem a fényképezőt. Nem mintha nem illene: a vendégek kezei között úgy villannak az olcsó tabletek, mintha csak egy Kuala Lumpur-i plázában lennénk. Nem is kényeskedésből. Hanem azért, mert ha már eljöttem ide, akkor az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy Susan Sontag-i értelemben eltávolítsam magamtól az élményt. Ezt most látni akarom.

Az alkalmi böllérek egyik bivalyt végzik ki a másik után. Az ügyetlenebbek csak odaszúrva, a lazábbak valóságos nindzsasuhintásokkal, a cigarettát ki sem véve a szájukból, láthatóan a közönségnek játszva, miközben flipflopos lábfejüket beborítja a vér. Ha akarnám, a lényeget akkor sem tudnám megmutatni. Amikor egy viszonylag kis területen tizenkét, közel egytonnás állat kivérzik, a levegő is sűrűbb lesz.  A halálpornó pedig ebből semmit adna vissza.

Nyugati nagyvárosi szemmel, ahol az ember az állatokat hajlamos vagy plüss, vagy mélyhűtött formában elképzelni, elég kegyetlennek tűnhet mindez. Vannak részletek, amiket tényleg nehéz befogadni. Például amikor az egyik bivaly a halála előtti pillanatokban elkezdi a földhöz verni a fejét, a vendégek úgy olléznak minden becsapódásnál, mint a brazil közönség a németek passzainál a tavalyi vébén. Ezzel együtt is, a bivalyáldozat csak egyetlen részlete annak a teljes világképnek, amire a toraják felteszik az életüket, ami szerint hisznek, dolgoznak, és építkeznek. Ilyesmit pedig már egyre kevesebbet lehet látni a világon.

Az indonéz kormány korábban próbálkozott olyasmivel, hogy meghatározza, egy szertartáson legfeljebb csak öt bivalyt lehessen megölni. Központi hatalom és a távoli vidékek viszonyára jellemző módon a szabály híre el sem nagyon jutott azokra a helyekre, ahol tényleg áldoznak állatokat, nemhogy betartották volna őket.

A kormány próbálkozása persze elsősorban nem az állatvédelemről szólt, hanem arról, hogy az embereknek egy kicsit több pénze maradjon a földi élet dolgaira. Mert amit igazán nehéz megérteni ebben az egészben, hogy miért költenek többet a halálra, mint például a gyermekeik oktatására. És sok helyi fiatal számára ez nem csak érdekes összehasonlítás, hanem az életüket alapvetően meghatározó tényező. Erre sincs más válasz, mint az, hogy itt így mennek a dolgok.

A világon sokfelé előfordul, hogy mindenféle "egzotikus" kultúrák modern képviselői belebújnak az "egzotikus" ruhába, megmutogatják magukat a turistáknak, aztán ha letelik a munkaidő, újra felveszik a tréningruhát, megszámolják a pénzt és hazamennek meccset nézni. Itt szó sincs erről. Ezek valóságos emberek valóságos szokásai, és senki nem foglalkozik azzal, hogy ott van néhány turista, leszámítva, hogy páran odajönnek közös fényképet készíteni, vagy épp süteménnyel kínálnak.

A bivalyok tetemei felett aztán egyre több sas jelenik meg. Később lenyúzzák őket, a húst szétosztják, a szarvak pedig, miután kiszárítják őket, a család büszkeségét szolgálják majd.

Gyalog indulok vissza a szállásomra, hogy jó sokáig nézhessem még egyszer utoljára a rizsteraszokat. Egyik robogó húz el mellettem a másik után, mígnem az egyiket, amin két lány utazik, telibe nem kapja a kanyarban egy szembejövő teherautó.

A két lány lerepül a mezőre, a platóról leugranak az utasok. Nem értem, hogyan, de szinte sértetlenül, az egyikük térdén egy kisebb karcolással másznak elő. Indonézia tele van rejtéllyel, de én azért a séta hátralévő részében jobban figyelek az útra, mint a rizsföldekre.

Pedig nem terveztem, hogy rajta leszek ezen a hajón. Már csak azért sem, mert egy nappal korábban még nem is tudtam erről a járatról. Szokták mondani az indonézekre, hogy nem valami jók az előre tervezésben, ami egyébként igaz is, de ahogy én nyomom ezt mostanában, ahhoz képest még ők is olyanok, mint a kinyomtatott Excel-táblákkal utazó szingapúriak. Náluk ez részben azért van, mert úgy vannak vele, hogy minek túlaggódni a dolgokat, ha a végén úgyis a sors, az isten, vagy épp a természetben lakó szellemek döntik el, hogy mi történik. Nálam meg azért, mert képtelen vagyok dűlőre jutni, hogy a szigetvilágban lehetséges nagyjából végtelen számú útvonal-lehetőség közül melyiket kövessem, és amint már nagyjából elkötelezném magam egy opció mellett, máris azon gondolkozom, nem lenne-e kicsit jobb mégis valami más.

A legsúlyosabb a helyzet a hosszú buszutakon, amikor nem tudom mással lekötni magam, és fejben ide-oda cikázom Szumátrától Pápuáig. És amíg gondolatban ezerkilométereket ugrálok szigetek között, kívülről csak az látszik, hogy magam elé meredek, és néha előredőlök egy kicsit, hogy a mögöttem okádó utas kihajíthassa gyomortartalmát egy fekete zacskóban a fejem felett az ablakon.

Amikor az utolsó búvárnap végén megtudtam, másnap megy egy hajó Dél-Celebeszre, Makassar városba, a bennem lakó kalandregény-rajongó azonnal eldöntötte, hogy erre márpedig fel kell szállnom. Pedig terveztem a Flores keleti részén lévő Kelimutu vulkán meglátogatását, de ezt egészen könnyű szívvel engedtem el, és választottam helyette a Pelni hajótársaság indonéz hegyekről elnevezett hajói közül épp a Kelimutu nevűt.

A Pelni hajói többezer főt szállító tengeri masszívumok, amik fix útvonalakon haladnak a szigetvilágban, általában kéthetes köröket megtéve. Az indonéz hajózás pedig legalább olyan kihagyhatatlan élmény, mint a kínai vonatozás.

A jegyem ekonomi osztályra szólt, a hajó gyomrában lévő számos hatalmas hálóterem közül az egyikben járt egy fekvőhely egy fekete műbőr matraccal. Amikor beléptem, a rideg neonfényekkel megvilágított, édeskés csipsztörmelék-szagú teremben remek volt a hangulat: a tévében a Waterworld ment, a matracokon csirkét falatoztak az utasok, és egyszerre legalább tízféle nyekergő popzene mosódott össze különféle mobiltelefonok hangszóróiból.

Még a kikötőben szövetséget kötöttem a rajtam kívül utazó összesen három fehér turista közül kettővel, két angol lánnyal, akikkel egymás mellett foglaltunk el helyeket az egyik sarokban. Persze eszem ágában sem volt túl hosszan a hálóteremben maradni. Az utazás során most először vettem hasznát a magammal hozott lezárható fémhálónak, amivel rögzítettem a táskámat, és hálás szívvel gondoltam Bede Mártonra, akitől ezt kölcsönkaptam. A lányoknak sajnos nem volt ilyen csodaeszközük, ők ottmaradtak a cuccaikkal. Ez később elég fontos különbségnek bizonyult.

Ahogy távolodtunk a sárkánylakta szigetektől, körbesétáltam a fedélzeten. A folyosók nagy részét hagymás zsákok foglalták el, sokan ezeken, vagy ezek tövében heverésztek. Találtam egy zárva lévő büfét, egy üres étkezőhelyiséget, néhány hasonló hálótermet, és még egy pingpongasztalt is. És közben egyik hello mister csattant el a másik után, a mondat, ami az indonézek nagy részéből reflexszerűen tör elő, amint meglátnak egy nyugati embert. Tök barátságos dolog egyébként, és hát végül is személy szerint egyikük sem tehet róla, hogy az ember előtte és utána még elég sok honfitársától hallja ugyanezt.

A társasági élet a hajó legfelső szintjének erkélyén lévő, még késő este is nyitva tartó büfében koncentrálódott. Csalódottan láttam, hogy nemhogy rumot, de még sört sem lehet kapni, pedig tényleg nagyon adta volna magát a tengeri szélben ücsörgéshez és távolba révedéshez. A vifon helyi változatával, a Pop Mie-vel vigasztalódtam, és miközben az otthonos műanyagíz kioldódott a papírpohárban, megbeszéltem több társasággal is, hogy hello mister, meg néhány hasonló dolgot. A víz szinte teljesen sima volt a Flores-tengeren, vagy legalábbis a hajóról annak tűnt – egy végtelen, sötét, egyenletes országútnak, amit csak a telihold világított meg.

Amikor éreztem, hogy ebben a buliban ennyi volt, visszanéztem a hálóterembe. Bár úgy gondoltam, ha otthagyom a matracomon a táskámat, az viszonylag egyezményes jele világszerte annak, hogy ezt a matracot valaki használni szeretné, visszaérve kiderült, nem fogalmaztam elég egyértelműen. Néhány bro épp az én szerény fekhelyemet érezte a legalkalmasabbnak arra, hogy körbeüljenek itt kártyázni, dohányozni és mobilról döngetni az érzelmes rockot, amivel morális problémám ugyan egyáltalán nem volt, viszont az gyorsan eldőlt, hogy aludni nem itt fogok.

Igazából hálás lehetek nekik, mert ha nem foglalják el a helyemet, lehet, hogy megpróbálok mégis odakucorodni, és akkor úgy járok, mint a sarokban izzadva forgolódó lányok.

Ehelyett szereztem magamnak egy másik matracot, kimentem a fedélzetre, a hagymás zsákoktól egy kicsit távolabb leterítettem a földre, és boldogan lefeküdtem. Egyébként is imádok a szabadban aludni, a tengeri szélben különösen jó, annyit meg igazán megért az élmény, hogy néhány rovart eltakarítsak a közelemből lefekvés előtt.

Arra számítottam, hogy a napsütés fog ébreszteni. Ehelyett egy hello mister ordításra riadtam fel reggel. Résnyire nyitottam csak ki a szemem, de azon keresztül is jól látszott, egy bamba, de barátságos vigyor tulajdonosa érezte szükségesnek, hogy közölje ezt egy láthatóan mélyen alvó emberrel. Csak egy nyögésre futotta válaszként.

Visszaaludni már nem tudtam, lementem a kamrába. A két lány konkrétan elfonnyadt eddigire a levegő hiányától, így felajánlottam, hogy vigyázok a táskáikra, menjenek ki szabadba. Még nem értem a mondat végére, de már a lépcsőfordulónál jártak.

Az éjjeli sötét, egyenes országutat napközben kék, egyenes országút váltotta fel. Reggeli után beültem egy kicsit az egész nap üresen álló, bizarr ebédlőbe, aminek az lett a vége, hogy elaludtam a sarokban az idilli csendben és nyugalomban. Egy ponton aztán különféle tengeri fokozatú egyenruhások özönlöttek be a terembe, akik mind mondani akartak nekem valamit. Bár ezt indonézül tették, elég világos volt, hogy azt szeretnék kifejezni, jó lenne, ha kimennék, mert dolguk van itt. Nekem viszont annyira nem volt kedvem kimenni, hogy kijátszottam a nem értem-kártyát (ami végül is félig igaz volt), így végül békén hagytak.

Ennek köszönhetően a sarokból pókerarccal figyelhettem, ahogy valamiféle napi eligazítást hallgatnak végig vigyázzállásban egy feljebbvalójuktól. A motivációs beszéd olyan jól sikerülhetett, hogy a végén ketten is odajöttek ellenőrizni a jegyemet, érezhetően elég elszántan ahhoz, hogy ha valami nem stimmelne, azonnal behajítsanak a cápák közé.

Aztán jött az ebédidő, amikor a személyzet egy kedves tagja figyelmeztetett, hogy menjek le a szintemen lévő konyhára. Amikor leértem, a személyzet egy másik kedves tagja a kezembe nyomta a papírdobozos csirkés rizst, majd megkérdezte, kérek-e még egyet. Egészen zavarba jöttem a különleges bánásmódtól, de természetesen nem mondtam nemet. Pedig azt csak a következő pillanatban vettem észre, mennyire különleges volt ez a bánásmód. Ekkor láttam meg, hogy a pult másik oldalán, ahonnan az ebédet kaptam, ránézésre száz fős sor kígyózik.

Természetesen tudom, hogy a helyes magatartás ebben az esetben az lett volna, ha azt mondom,

„tisztelettel köszönöm, de egyáltalán nem szeretném, ha fehér bőröm, és a fennálló világrend erősen egyoldalú értelmezése miatt bármiféle kivételezésben részesülnék, így kérem, adja oda az adagomat annak a pápua úrnak, aki éppen most következne a sorban, én pedig szépen beállok a végére, ahogy minden más utas”,

de a csirkeláz sajnos elvakított, így mégsem ezt mondtam, hanem eloldalogtam, és a tetőn befaltam mind a két doboz tartalmát.

A tizenhét órás út maradéka olvasással és a tenger bámulásával telt. És amilyen kalandregényesnek hangzott ez az egész „elhajózni Celebeszre” dolog, olyan kevéssé volt romantikus első ránézésre Makassar kikötője:

Főleg, hogy a parthoz közeledve egyre több szemét úszott a vízen. Indonéziában sajnos teljesen megszokott, hogy a szemetet a tengerbe dobálják, és volt abban valami torokszorító, ahogy csipszeszacskó-zátonyokon keresztül hajóztunk be a világ egyik legkülönlegesebb szigetére.

A kikötőben most felülről nézhettem végig a hordárok rohamát, aztán partra lépve az első mondat, amit meghallottam, az volt… de már úgyse kell elmondanom.

Amióta az eszemet tudom, szerettem volna látni a komodói sárkányt, ezt a rejtélyes, dinoszaurusz-külsejű, ősi korokból itt maradt óriáshüllőt. Ez olyasmi, amit egyszerre nehéz és könnyű valóra váltani. A sárkányok a világon csak két kis, egymás közelében lévő szigeten, Komodón és Rincán élnek Indonéziában, Flores szigetének nyugati partja közelében, máshol tehát hiába is keresném őket. Ha viszont eljövök idáig, több mint valószínű, hogy összejön a találkozás. Őslények szigete a trópusi tengeren: ez maga a Jurassic Park-élmény, gondoltam.

A sárkány magánya. Azt szeretem ebben a képben, hogy ránézésre nemhogy az nem egyértelmû, melyik évrôl, de még az sem, melyik földtörténeti korról szól. #komodo #komododragon #indonesia #asia #travel #vifon

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jun 10, 2015 at 1:18am PDT

Az első találkozás a világ legnagyobb varánuszával, illetve legnagyobb gyíkjával a várakozásoknak megfelelően sikerült. Kikötött a hajónk Rincán, és még el sem értünk a túra hivatalos kezdőpontjához, amikor egy kopár mező közepén egykedvűen elsétált mellettünk egy példány. Tulajdonképpen nem csinált semmi különöset, csak bandukolt, éppen jó háttér előtt, így már ettől a pusztai bandukolástól éppen úgy az őslények országában éreztem magam, ahogy legutóbb a 130 millió éves malajziai erdő mélyén. Ezen a két szigeten nincsenek ellenségeik, és bár az emberek berendezkedtek arra, hogy mutogatják őket, mégis egyértelmű, itt ők uralkodnak ezer-párszázan.

A második sárkányészlelés aztán visszarántott a jelenbe. A következő dög, amit megláttam, szétterült lábakkal hűsölt egy ház alatt az árnyékban. Nem mintha ez ne lenne teljesen érthető magatartás a perzselő indonéz napon, és biztos egy velociraptornak is voltak banális pillanatai, de ez a maflán heverő hüllő akkor is sokkal inkább emlékeztetett egy hétvégi ház tövében nyelvet lógató labradorra, mint álmaim mitikus lényére.

Innentől sajnos a lakossági sárkányélmény volt többségben. A legtöbb komodóit a konyhaépület mellett láttam heverészni, de olyan tétlenségben, hogy elég nehéz volt elképzelni, milyen lehet, amikor rászánják magukat, és elejtenek egy bivalyt, timori szarvast, vagy legalább egy nyomorult majmot. Állítólag nem etetik őket, csak az ételszag vonzza őket a konyhához, úgyhogy időnként ki kell mutatniuk a foguk fehérjét, vagy bármilyen is a színe annak, ami egy ilyen dög szájában van.

A sárkány képességei egyébként figyelemre méltóak. Gyorsabban tud futni, mint az ember, kiválóan úszik, és ha sarokba szorítják, bárminek nekimegy. A nagyobb vadak elejtéséhez pedig egy gyilkos trükköt használ. Harapása nem azonnal öl, a nyálában lévő méreganyag viszont szép lassan egy nagyvadat is leterít. Amikor pedig az áldozat végleg elgyengül, a varánusz ott lesz a sarkában, hogy lakmározni kezdjen.

A nagy sárkányok ráadásul a kis sárkányokat is megeszik időnként, a sárkánygyerekkor ezért jellemzően a fákon telik, ahonnan csak legalább egyméteresre nőve merészkednek le a nagybetűs sárkányéletbe. Ebből az is következik, és ez a tanács biztos sokszor jól fog jönni az olvasók mindennapjaiban, hogy ha úgy alakulna, hogy fel kell menekülni egy fára egy sárkány elől, akkor érdemes arra is figyelni, nincs-e egy kicsi éppen a fán. Nem mintha nem lenne sokkal jobb egy kis sárkánnyal találkozni, mint egy naggyal, de biztos, ami biztos, én szóltam, ne legyen belőle meglepetés!

Mindez tényleg lenyűgözően vadul hangzik, ehhez képest a saját szememmel egy csapat dagonyázó gyíkot láttam. Oké, dagonyázó háromméteres gyíkokat.

Az ikonikus varánusz-képet, amikor a pompás állat a fejét magasba tartva szemlélődik a dombtetőn, sajnos csak reggelente lehet látni. Olyankor kimennek a napra, hogy felmelegítsék hüllőtestüket, ami aztán egy egész áthempergett napon át kitart. Mivel én napközben érkeztem, nézelődő sárkányok helyett csak azt láthattam, hogyan pózol a sárkányok megregulázásra szolgáló bottal egy fiatal sárkányőr. Mivel a bot a valóságban nem igazán alkalmas a sárkányok megregulázásra, a fára mászással kapcsolatos elméleti tételeket tőle hallottam, egészen gyakorlati élmények alapján.

Szóval mondjuk, hogy a találkozás felemásan sikerült. Mindez viszont csak egy epizód volt a Komodói Nemzeti Park vizein.

A rája

Teljesen kezdő vagyok még a búvárkodásban és a víz alatti világ dolgaiban. Márciusban próbálkoztam az egésszel először a trópusi búvárkodás Siófokján, a thaiföldi Koh Taón, ahol két dolog lett hamar egyértelmű.

Az egyik, hogy nem erre születtem. A szervezetem egészen változatos módokon próbálta jelezni, hogy a maga részéről jobban szeretne a vízszint felett maradni. Sokkal nehezebben tudtam orromat befogva, a levegőt kifújva kiegyenlíteni a nyomáskülönbséget, mint a legtöbben, így általában olyan erővel éreztem a füleimre nehezedő vízoszlopot, mintha két tengeralattjáró préselte volna össze őket. Az orrom rendszeresen vérezni kezdett, a fejem hosszan zúgott a merülések után, és még a tüdőm is nagyobb, amiért több levegőt kell használnom.

A másik dolog viszont, hogy a búvárkodás még ezzel együtt is valami kozmikusan király dolog. Korábban csak a maszkos-pipás snorkelezést próbáltam, ami szintén szuper, de valahogy úgy aránylik a mélybe merüléshez, mint a csókolózás a szexhez. Pedig utóbbi közben nem is szokott vérezni az orrom. Megnyílik a világ egy teljesen új része életformák, alakzatok és színek olyan változatosságával, ami a szárazföldön elképzelhetetlen. Egy kicsit olyan, mint először menni külföldre, csak a tenger alatti külföldön bohóchalak sűrűjében nézegetsz cápákat, a tenger felettin meg bohócok sűrűjében próbálod elkerülni a hiénákat.

Tengeri kezdőként olyan leszel, mint a kisgyerek, aki extra méretű kólát ivott a Némó nyomában vetítése közben, és utána beszabadul egy játékboltba. Én legalábbis az első néhány merülésem alatt az eszemet veszítettem minden egyes színes hal láttán, és ez a korszak egyelőre még nem ért véget.

Még Koh Taón történt, hogy a víz alatt egy hatalmas, sziklának látszó alakzatot vettem észre. Amikor viszont közelebb úsztam, nagyobb meglepetés ért, mit Han Solót, amikor ráeszmélt, hogy a Halálcsillag nem hold, hanem űrállomás: a sziklának látszó masszívum valójában több száz barrakuda katonás rendbe állt raja volt. Annál pedig még a laoszi varázsgombás pizzák sem okozhatnak pszichedelikusabb élményt, mint amikor észreveszed, hogy az a nagy valami valójában sok, élő kicsi.

A Komodo Nemzeti Park vizei ehhez képest másik ligában játszanak. Konkrétan a világélvonalban. Egyrészt a nagy részben érintetlen, változatos és gyönyörű korall miatt, ami egyelőre még jól tartja magát az Indonézia-szerte dúló dinamitos halászokkal szemben. Másrészt pedig az itteni heves áramlatok halak hihetetlen tömegét és változatosságát sodorják össze. Ezek a halak pedig idevonzzák a velük táplálkozó kicsit nagyobb halakat, amik pedig az őket felfaló még nagyobbakat. A még nagyobbak pedig a búvárokat. Az egész park egy trópusi akvárium, amiben el akartam merülni, bármit is szól hozzá a fülem, az orrom, meg a többi, szárazföldi csökevény testrészem.

A sárkánylátogatással szemben a valóság itt minden várakozásomat felülmúlta. A merülések állandó szereplője volt a szirticápa, tempóztak a tengeri teknősök, a korallok közül pedig néha kidugta gonosz szörnyfejét egy roppant muréna. Csillogtak az unikornishal és az íjhal legszebb fajtáinak rajai. Voltak ínyencségek is: láttam például az evolúció egyik különösen jól sikerült tréfáját, a békahalat lépkedni a homokos aljzaton, és a világ egyik legveszélyesebb mérgű állatát, a kékgyűrűs polipot is tekeregni, ami rikító mintázatával jelzi minden közeledő létformának, hogy jobb lesz vele nem szórakozni. Mindeközben viszont az áramlatokkal is küzdeni kellett, mert persze ezek nemcsak a halakat érintik hanem engem is, ami elsőre egyáltalán nem volt könnyű.

És volt egy pillanat, amire azt hiszem mindig emlékezni fogok, de az biztos, hogy azóta nem telt el nap, hogy valakinek ne meséltem volna el kapkodó lelkesedéssel. Ez pedig a találkozásom a manta rájával.

A manta a terület egyik címerállata. Öt-hét méter széles, űrhajó-szerű testfelépítésű, lassú, méltóságteljes csapásokkal lebegő sci-fi állat. Bizarr, de csodálatos lény, amivel már egy vízben tartózkodni is egyfajta megtiszteltetés. Amikor az első manta ellebegett az izgága, a víz alatt esetlenül csetlő-botló lény mellett, vagyis mellettem, úgy megilletődtem, mintha csak a szakadt ruháimban toppantam volna be egy elegáns estélyre.

Aztán többen is megjelentek. Először csak hárman-négyen, majd összesen tizenöten. Tizenöt víz alatti csillagromboló úszkált és játszott körülöttem. Általában azért jönnek össze ilyen sokan egy helyre, hogy a kisebb tengeri lények megtisztogassák őket a parazitáktól. Most viszont láthatóan szórakoztak is. Levegőt venni is elfelejtettem.

(Ami egyébként nem is feltétlenül baj. Újabb tanács, amit minden bizonnyal sokszor jön majd jól a mindennapokban: ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy feletted van egy manta, próbáld meg ne pont akkor kifújni a levegőt. A buborékok ugyanis csiklandozzák a hasát, aminek hatására nem nevetőgörcsöt kap, hanem hajlamos arrébb úszni.)

Amikor pedig úgy tűnt, a jelenetet nincs hova fokozni, az egyik egy szempillantás alatt ritmust váltott, és elegáns lebegésből kilőtt, mint egy rakéta. Kiugrott a vízből, aztán visszaúszott a többiekhez.

Tényleg nem tudok mást mondani, életem egyik legjobb, természetben töltött pillanata volt. Amikor felmentünk a felszínre, és megszabadultam az orromban felgyülemlett oroszlánhal-színű vértől a türkizkék vízben, úgy néztem az ég felé, mintha gólt lőttem volna a BL-döntőn. Mármint ha lehetséges úgy gólt lőni a BL-döntőn, hogy abból semmi sem az én érdemem. Én csak mentem, amerre a dive master mondta, a ráják pedig maguktól döntöttek úgy, hogy ott és akkor kezdenek műsorozni. Nekem annyi volt a dolgom, hogy ámuljak.

És csak azért nem folytatom, mert akkor el kellene mesélni, hogy hazafelé a hajó a vízből kiugráló delfinek mellett haladt el, és érzem, hogy ez már túlzás lenne.

A napi három merüléssel töltött napok végén olyan fáradtságot éreztem, amihez képest két éjszaka vulkántúra ötórai teázás. Maga a tevékenység nem valami fárasztó, de a napsütés, a hajózás, a víz alatt légzés, és a tenger csodái okozta heves szívverések intenzív kombinációja olyan hatással volt rám, mintha egészen pontosan nullára merült le volna az akkumulátorom minden este. De végül is, annál nem lehet sokkal többet kihozni egy napból, mint hogy elmegyek egy másik világba, aztán vissza is jövök onnan.

A legrosszabb pedig Dzsakarta esetében tényleg elég kemény.

Eleve Jáván, ezen a nagyjából Magyarország-méretű szigeten zsúfolódik össze a 250 milliós Indonézia több mint fele, 140 millió ember. Ezzel Jáva a világ legsűrűbben lakott szigete.  A főváros tágabb értelemben vett területén pedig közel harmincmillióan élnek – és Dzsakarta a világ legnagyobb olyan városa, ahol nincs metró. A közlekedési káosz pedig éppen olyan, amilyet ezek alapján elképzelnél.

Néhány évvel ezelőtt a kormány úgy akarta csökkenteni a forgalmat, hogy elrendelte, csúcsidőben minden autóban legalább három embernek kell ülnie. Mi törtét erre? A várost ellepték a bérutasok, akik szerény fizetésért vállalták, hogy beülnek bárki mellé. Amikor megkérdeztem egy dzsakartait, miért nem kezdenek ezzel az egésszel valamit, annyit válaszolt, „a korrupció miatt”. Na, de ha legalább valamit építenének, abból könnyebb lenne lopni, nem, kérdeztem vissza a magam naiv, nyugati korrupciós sémákhoz szokott módján. „A politikusoknak mindegy. Ők megtehetik, hogy kiüríttetik maguk előtt az utat.”

A városban azért maradtam egy kicsivel tovább, mint a legtöbben szoktak, mert rögtön megérkezésemkor meg akartam hosszabbítani egyről két hónaposra a vízumomat, ezt pedig itt lehet a legkönnyebben elintézni. És egyébként is, közlekedési pokol ide, lélektelen toronyházak oda (az egyetlen valamennyire is érdekes épület, amit láttam annyit tudott, hogy egy kicsit ívelt a teteje), még mindig lekötnek eléggé ezek a városok ahhoz, hogy pár napot bármelyikben szívesen eltöltsek akár azzal is, hogy nézem, hogyan szelfiznek a kendős lányok szabadon lobogó hajú barátnőikkel a plázákban. A város legmagasabb tetőbárjának kedvéért még a cipőmet is újra felvettem egy estére, pedig ilyesmit legutóbb több mint egy hónappal korábban, az azóta földrengés sújtotta Mount Kinabalun kellett tennem.

Kota, a holland óváros például egész kellemes, a felhőkarcolóktól távol pedig segített egy kicsit hangulatba kerülni, hogy mi is az ez egész Indonézia. Egy őrületes ország, ami 17 ezer szigetből áll, és aminek szumátrai nyugati és pápuai keleti csücske között akkora a távolság, mint London és Teherán között, és a kettő közötti kulturális változatosság is nagyjából hasonló. A szépművészeti múzeum árnyas kertje, ahol iskolás lányok ugrottak fel az illedelmesen mellettük ülő udvarlójuk mellől, amikor elmasírozott előttük egy csótány, emlékeztetett arra, hogy mi is köti össze eredetileg ezt az egészet: az egykori Holland-Indiai Gazdasági Társaság üzleti érdekei, akik valamivel több pénzt sajtoltak ki ebből az egészből, mint a papírba csomagolt sült rizst áruló nénik belőlem a téren. Volt olyan időszak, amikor Hollandia összes bevételének fele a mai Indonézia területéről származott.

Az 1949-es függetlenné válás óta sok minden történt itt a viszonylagos sikerektől a gyalázatokig, és az is biztos, hogy az évtizeddel később függetlenedő szomszédos Malajziához képest tekintélyes lemaradást sikerült összehozni. Az viszont önmagában is elég komoly teljesítmény, hogy egy ilyen elképesztő sokféleség külső összetartó erő nélkül is egyben maradt.

És lehet bármit mondani a káoszról, a vízumügyintézés összességében teljesen sima ügy volt, a legkisebb bosszúság nélkül. Elmentem a hivatalba egyszer, várakozással és mindenféle papír kitöltésével eltöltöttem két órát, aztán két munkanappal később visszamentem, és három perc alatt kézhez vettem a frissen pecsételt útlevelemet. Ez semmivel sem lassabb vagy nehézkesebb, mint akár a budapesti kínai, akár a bangkoki mianmari követség ügymenete.

Ezután elindultam kelet felé.

Indonéziáról összességében lehet, hogy Dzsakarta mond többet, de magáról Jáváról sokkal inkább a sziget kultúrájának központja és legfontosabb városa, Dzsogdzsakarta (Yogya). Yogya a mai napig székhelye egy csomó mindennek a szultáni családtól a tradicionális gamelan zenén keresztül a klasszikus batikoláson át a bábszínházig, de még esszenciálisan jávai, metálzenekar-pólós, sárga csíkos hajú fiúból is sokkal több van, mint Dzsakarta toronyházai között. És errefelé van Jáva két legfontosabb épülete, a hindu Prambanan, és a buddhista Borobudur is. Yogya Jáva turistaközpontja, aminek jó oldala, hogy a látványosságok körül nyüzsögnek az ország különféle részeiről érkezett csoportok, akiken látszik, pont olyan távoli és új nekik ez az egész, mint nekem, ez pedig sokat hozzátesz az élményhez. Kevésbé jó oldala az áthatóan gagyi bazári hangulat.

A bizarr látnivalók rajongójaként a kedvencem a csirketemplom volt a környék hegyei között. Az épületről még a városban sem sokan tudtak, de amikor sikerült róla megbízható információt szerezni, és egy buszozás-motorozás-hegyi séta kombináció után megpillantottam ezt:

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jun 2, 2015 at 3:21am PDT

egészen True Detective-hangulatba kerültem. Ez persze részben a Sárga király agancsára emlékeztető fejszerkezet miatt volt, de egyébként is volt benne valami egyszerre komikus és hátborzongató, főleg a körülötte eldobált üvegekkel és graffitikkel együtt. Ezekből ugyanis egyértelmű volt, hogy a helyi fiatalok szeretnek itt bandázni az erdő közepén, és hát lehet-e ennél jobb helyszínt kitalálni valami természetfeletti thrillerhez?

Arról, hogy egyébként mi ez a csirketemplom tulajdonképpen, többféle értelmezést is hallottam, de bármelyik is az igazság, a legjobban annak a hegyi guide-nak a magyarázata tetszett, aki mintha nem is értette volna, hogy lehet kérdés, ez miért ilyen, annyit mondott: just for fun. Az biztosnak tűnik, hogy a templom évtizedek óta épül, és nemcsak vallási célokra, hanem rehabilitációs központnak is használják.

Az estét egy transzvesztitakabarében szerettem volna megkoronázni, ahova indonéz szobatársam lelkes ajánlása alapján mentem el, de egy órával később mindketten egy kicsit csalódottan sétáltunk el, mert nem volt ez akkora őrület, mint vártuk. Az utcai zenekarok simán érdekesebbek.

Yogyából egy egész napos vonatozással jutottam el a következő állomásra, a Mount Bromóhoz. Az út elég kimerítő volt, viszont a következő napokat meghatározó találkozást köszönhetem a zötykölődésnek. Itt ismertem meg az indonéziai kínai Lawrence-t, aki munkába állása előtt egy hónapos utazásra indult, és aki egyrészt messze a legjobban beszélt angolul, és a legjobb arc is volt az ország eddig megismert lakói közül.

Ahogy a környék számos országában, úgy Indonéziában is van egy jobb módú kínai réteg, de a legkeményebb dolgokon talán itt kellett keresztülmenniük. Amikor például az indonéz hadsereg 1965-ös puccsa után lemészároltak ötszázezer-egymillió embert azon a címen, hogy ők a kommunisták, akkor az irigykedve figyelt kínai boltosokkal szemben is szabad volt a vásár is (ami különösen durva annak fényében, hogy sokan az otthoni kommunizmus miatt költöztek ide). Amikor pedig 1997-ben összeomlott az indonéz gazdaság, a csőcselék úgy gondolta, a logikus válasz erre az, ha a zavargások közben tömegesen erőszakolnak meg kínai nőket.

Erről az időszakról Lawrence-nek voltak is emlékei, így elmesélte, milyen volt, amikor a szomszédságuk barikádokat emelt, és a férfiak beosztották egymás között az őrjáratozást, hogy így védjék meg a környéküket. Már azok közül, akik nem menekültek inkább Szingapúrba. Azóta javult a helyzet, és a kínaiakat érintő diszkriminatív törvények közül is kevesebb van érvényben, de Lawrence még éppen nem tanulhatott kínaiul az iskolában.

Indonéziában majdnem annyi vulkán van, mint metálzenekar-póló vagy utcai sültrizs-árus. A kategória egyik királya pedig egyértelműen a kelet-jávai Mount Bromo. A Bromo füstölgő hármas csúcsa legszebb arcát napkeltekor mutatja, így a vonatozás végén még keresztül kellett verekedni magunkat össze-vissza vetítő buszsofőrökön, hogy feljussunk a hegyi faluba, hogy onnan indulhasson az éjszakai túra. Itt jött jól először, hogy olyan valaki társaságában voltam, aki beszélt indonézül, és eleinte azt is hittem, ez elég is lesz a meglehetősen gátlástalan turizmusmaffiával szemben.

Az eddigi út legpuritánabb szállásán aztán találkoztunk egy tunéziai házaspárral, akik hétéves lányukkal utazták körbe Indonéziát –belőle igazán kúl utazó lesz egyszer, mert már most szó nélkül viselte a megpróbáltatásokat. Volt még két osztrák lány, és egy hatvanéves japán, aki elveszítette az útlevelét a hegyek között, és most visszajött megkeresni. Ő sajnos csak rövid ideig volt velünk, egyébként ebben a társaságban túráztunk innentől néhány napot.

Hajnali fél négykor indultunk a hegyre, úgyhogy mondhatnám, hogy igazán megérdemeltük, de azért ahhoz elég nagy szerencse kellett, hogy ilyen látvány fogadjon:

A kráterben megülő, hómező-szerű ködből kiemelkedő, füstölgő csúcsoknak olyan ereje volt, hogy teljesen megfeledkeztem a mellettem szelfibotozó csoportokról.

Annyira belejöttünk a vulkánozásba, hogy még aznap el akartunk jutni a következőhöz, a Kawah Ijenhez. Bár ajánlgattak mindenféle szervezett megoldást, volt bennünk annyi büszkeség, hogy maguk gyűrjük le az akadályokat.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jun 7, 2015 at 12:57am PDT

A legbiztosabb megoldásnak az látszott az észak-vietnami haramiákhoz képest is pofátlan idegenforgalmi dolgozókkal szemben, ha egy-egy állomáson előbb Lawrence megpróbálja megtudni, egyáltalán megy-e bármilyen jármű, ami nekünk jó, mikor és mennyiért, és a fehér különítmény csak akkor bukkan fel, ha már tudunk erről valamit. Ez jó tervnek is hangzott, egészen addig, amíg az első buszpályaudvaron, miután megállapodott velük egy árban, tényleg fel nem tűntünk. Komolyan mondom, hogy láttam azt a pillanatot, ahogy a zsákmány láttán a buszosok szemére egy dollárjel alakú hályog ereszkedik, és hirtelen érvényét veszíti minden.

Nekem egyébként semmi bajom nincs azzal, ha valami külföldieknek drágább. Kambodzsától Burmán át Malajziáig sokfelé volt akár húszszoros különbség is az árak között, de amikor ez nyíltan ki volt írva, egyáltalán nem zavart. Azzal sincs semmi baj, ha a dolgokért alkudozni kell, ez a normális ügymenet. Amikor viszont ez sunyi hazudozással párosul, az még akkor is lehangoló, ha egyébként néhány száz forintról van szó. Itt például, miután feltűntünk, közölték, hogy kétszer annyiba kerül a jegy, mint amit korábban mondtak. De nem azzal indokolták, hogy „haver, azt nem mondtad, hogy a fehér barátaid is jönnek, nekik több lesz”, ami részemről oké lett volna. Hanem eljátszották, hogy nem is mondtak korábban olyat, amit mondtak.

Füstölögtünk, mint egy indonéz vulkán, aztán csak felültünk a buszra, hogy néhány órával később már dübörgő techno mellett döngessük felfelé a hegyen faluvezető-választó gyűlések helyszínei mellett elhúzva egy bérelt autóval. A bosszúság pedig el is tűnt.

Este kilenckor már le is feküdtünk aludni a következő hegyi faluban, hogy éjfélkor kipihenten kelhessünk fel a túrára.

Az Ijen-élményhez nem azért kell ilyen barátságtalan időpontban indulni, mert valami megerőltető éjszakai mászásra lenne szükség. A hely nevezetessége, hogy a kénsavas krátertóban kéken lángol a folyékony kén. Mivel ezt csak éjszaka lehet megnézni, először fel kell menni a hegyre, onnan leereszkedni a kráterbe, bámulni a lángot, aztán visszamászni egy újabb tökéletes napfelkelte-műsor reményében. Mindez így együtt már kitesz egy teljes éjszakai programot.

A kráter környékén pedig a maró kénes füstben is csak lassabban lehet botorkálni a sziklák között az induláskor beszerezhető orvosi maszkban. A hely egyben kénbánya is, így a csavar az egészben, hogy közben ott dolgoznak a bányászok, akik nem bambulni jöttek, hanem vállukon egyensúlyozva cipelik a kihűlve megsárgult ként.

A kék láng mellett állni a fojtogató füstben egyébként igazi fantasy-élmény. (Már ha az ember nem bányász, mert ha igen, akkor kifejezetten realista.) Még úgy is bőven megérte az éjszakai túrát, hogy a napfelkeltével most  nem volt szerencsénk, reggel a híres tó helyett a ködben csak a szürkeség látszott. Nem jöhet össze mindennap.

Ettől függetlenül ahogy a környék hegyei elő-elő bukkantak a felhők mögül, attól azért így is megszólalt a fejemben az Oroszlánkirály nyitódala, még ha ez se földrajzilag, se természetileg, se sehogyan nem stimmelt.

Aztán jött minden még egyszer, ugyanúgy. Leereszkedés, alkudozás, buszozás, hazugságok kiszűrése, újabb alkudozás, újabb buszozás, satöbbi, csak most már az egymás utáni két áttúrázott éjszaka miatt kásásan eltompulva, a természeti szépségektől mégis felpörögve.

Az első benyomások alapján Indonéziában (de Jáván mindenképp) utazni olyan, mint megismerkedni valakivel, aki elképesztően vonz, de közben hajlamos irtó kellemetlenül viselkedni. Nem túl eredeti egyébként ez a megállapítás, az országról csodálatos könyvet író Elizabeth Pisani is bad boyfriend-nek nevezte Indonéziát. Bármennyire kiborító is tud lenni, mindig visszatér hozzá. Épp ebben a könyvben van arról is szó, hogy az indonézek gyakran azt mondják, Kami di manja bumi, vagyis, hogy "a természet elkényeztetett minket".

Talán ez az ok, talán más. A direkt rosszul visszaadó taxisoktól  a tényleg brutális méreteket öltő szemetelésig egy csomó mindenbe belefájdul a fejem, de közben

nem tudom levenni róla a szemem.

Amit pedig legelőször megláttam, amikor kiléptem Palawan fővárosa, Puerto Princesa repülőteréről, az egy gagyi „Világ legjobb szigete felirat” felirat volt, különféle utazási magazinok összeállításaira hivatkozva. Viccesen feleslegesnek tűnt, mintha Messi gólörömként róla szóló kommenteket olvasna fel. Másfelől teljesen megértettem.

Palawannak, ennek a Fülöp-szigetek nyugati részén, a Dél-kínai és a Sulu-tenger között fekvő, hosszúkás földdarabnak olyan híre van, amivel nem sok hely versenyezhet.

Az ilyesmi pedig még a hiúságra a filipinóknál kevésbé hajlamos népeknek is könnyen a fejébe száll.

Jacques Cousteau kapitány például a legszebb helynek nevezte, amit valaha látott. Palawanról mintázta meg A part című regényben szereplő álomszigetet Alex Garland. Mindenféle National Geographic- és egyéb szigetlisták élvonalának állandó szereplője. És akkor még a szájhagyományról nem is volt szó. Távolba révedő tekintetek, elmaradhatatlanul affektáló amaaazingezés, utólag is hitetlenkedő fejcsóválás – ilyesmiket vált ki a sziget emlegetése azokból, akik már jártak itt. Engem pedig még ezeknél is jobban meggyőzött egy magyar tumbleres sorozat unatkozorobotoktól, aki három évvel ezelőtti palawani utazásáról írt úgy, hogy megátalkodott otthonülő legyen a talpán, aki ennek hatására nem indulna el azonnal, ha tehetné.

Palawan alapvetően két dolognak köszönheti a hírnevét. Egyrészt annak, hogy ez a Fülöp-szigetek „végső határa”, vagyis az a hely, ahol egyelőre úgy sikerült megőrizni a paradicsomi természeti viszonyokat, mint az országban sehol máshol, de az egész térségben sem nagyon. Az egész sziget védett övezet, és tényleg sikerült is megoldani, hogy sokkal kevesebb legyen a szemét, és sokkal több az érintetlen esőerdő. A másik tényező, hogy a természet egyébként is elképesztő munkát végzett itt. A sziget körüli tengeri sziklaformációk alakja, mennyisége és változatossága minden túlzás nélkül világszám, és az sem tesz rosszat az élménynek, hogy ezeket a hihetetlen természeti formákat kellemesen meleg, áttetsző vízben úszkálva, vagy éppen fehér homokban heverészve lehet nézegetni.

Egy kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, de kellett, hogy legalább megközelítően leírjam, miért igyekeztem Palawanra a Mount Kinabalu csúcsáról hevesen dobogó szívvel, szinte megállás nélkül.

Azért csak szinte, már bármilyen csodálatosan is működik az ázsiai fapados légi közlekedés, közvetlen járat még nem köti össze a borneói Kota Kinabalut Puerto Princesával. Ehhez először át kellett jutnom az ország fővárosába, Manilába. Ez viszont olyannyira egybehangzó vélemények szerint a legpokolibb hely a környéken, hogy úgy éreztem, bármennyire is érdekel a robbanásszerűen fejlődő lévő ország fővárosa, nem töröm meg a csodahelyek lendületét azzal, hogy eltöltök néhány napot az idegtépően zsúfolt metropoliszban. Majd megnézem visszafelé, most viszont ugyanarra a napra foglaltam jegyet Manilából, hogy megérkeztem oda.

A városszörny még így sem hagyta, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjam. A nemzetközi és a belföldi járatok repülőtere nemhogy nem egy helyen van, de még csak nem is egymás közvetlen közelében, vagy legalább jól kiépített összeköttetésben. A kettő között több ideig araszoltam lépésben egy taxiban a hírhedt manilai forgalomban, mint amennyi időbe telt ezután átsuhanni a tenger felett, és végül csak megérkezni a paradicsomba. Valamivel több, mint 24 órával azután pedig, hogy Malajzia legmagasabb pontján álltam, már sétáltam is Puerto Princesa repülőteréről a belvárosban lévő szállásom felé.

Borneó után Palawan egyszerre ismerős, mégis teljesen újszerű élmény. A Fülöp-szigetek többi részével ellentétben ez a sziget inkább Borneóhoz áll közel földrajzilag és természetileg, a táj tehát kifejezetten ismerős.

Amit viszont az ember kezdett vele, az már egészen új volt, legalább három szempontból.

Egyrészt a Fülöp-szigetek nagy részéhez hasonlóan (a déli muszlim területeket leszámítva) Palawan is erősen katolikus hely. Másrészt a kifejezetten rendezett Malajziával képest a Fülöp-szigetek már sokkal inkább hozzá a bájos délkelet-ázsiai szakadtságot (még ha Palawan kevésbé is, mint az ország sok más része). Ami pedig a leginkább szembetűnő:

az egykor spanyol gyarmati sorban élő filipinók Ázsia forróvérű malájai, akikben sokkal több a túláradóan érzelmes és túlfűtötten rajoskodó latin, mint a csendesen szerény délkelet-ázsiai.

Sokféle népcsoport él itt (csak Palawanon 87), de a Fülöp-szigetekiek összességében a világ egyik legboldogabb népe, aminek jelei már első sétámon is jól látszottak.

Itt van például a két leggyakoribb közlekedési eszköz, a triciklimotor és a jeepney. A kipofozott háromkerekű motorok és a kidekorált buszok ezerféle színben pompáznak, sárkányokkal, tigrisekkel, halakkal, rajzfilmfigurákkal, miegyébbel kifestve. Mintha ez lenne a százmillió tinilélek országa, akik ráadásul nem elégednek meg azzal, hogy felmatricázzák a gördeszkájukat és teleposzterezik a hálószobájukat, hanem a távolsági buszokig bezárólag a leghétköznapibb dolgokból csinálnak identitáskérdést.

Útközben több utcai stand mellett is elhaladtam, ahol a lechon nevű nemzeti fogást, vagyis a nyárson egészében sült, fűszerekkel megtömött, aranylóan csillogó szopósmalacot árulták. Az ember odamegy, kér egy jó adagot zsírból, húsból és bőrből, vagy épp levágja magának - és ahogy a gyakran jó húsban lévő, mosolygós filipinók cuppogva falják a kis zacskókból a fénylő zsírt, abból tényleg valami egészen nyilvánvaló életigenlés árad. (Azóta beszélgettem olyan huszonéves lánnyal, akinek őszinte bánata volt, hogy bármennyi zsírt is töm magába és bárhány pizzát eszik meg, nem lesz húsosabb, pedig ő nagyon szeretne az lenni.)

A legelső beszélgetésemet egy Fülöp-szigetekivel pedig szintén nehezen lehetne összekeveri mondjuk egy burmai párbeszéddel. Megérkeztem a hostelbe, amikor az ott dolgozó lány arról érdeklődött, hogy megyek-e az Underground River nevű helyi látványosságba. Bár a végigcsónakázható barlangfolyó hivatalosan a világ egyik UNESCO-csodája, ez az egyetlen dolog Palawanon, amiről minden megbízható forrás azt mondta, nyugodt lélekkel elengedhető bullshit, úgyhogy egész magabiztosan azt válaszoltam:

- Nem, azt kihagyom.
- Hogyhogy? Azt mindenki megnézi?
- Hát, voltam már sok barlangban.
- Hihi…voltál már sok barlangban?
- ?
- Érted, barlang.
- :/

Tényleg a százmillió tinilelkű országa. Mosolyognak persze sok más helyen is a vendégekre, de gyakran érezhető, hogy a külföldieknek szóló mosolyok mögött van egy áthatolhatatlan rész. Itt viszont éppen az jön át, hogy a mosolygás az élet nagykanállal való falásának jele zsírostul-rumostul, szőröstül-bőröstül, még ha ez az élet egyébként egyáltalán nem is fenékig tejfel, a szegénységgel, a mindent átható korrupcióval, és a rendszeres tájfunokkal együtt. Igaz, épp Palawan a tájfunövezeten kívül van, aminek biztosan van szerepe abban, hogy Puerto Princesa az ország egyik leggyorsabban növekvő városa.

Azt pedig, hogy errefelé szeretik minden irányba végigvinni a dolgokat, jól mutatja, hogy együtt tud itt élni rengeteg mélyen hívő katolikus, és talán a legtöbb transznemű a térségben. Ha pedig egyszerre tud teljesen hétköznapi lenni a ladyboy-kultúra és az, hogy az ország a pápa látogatásakor szinte eszét veszíti, húsvétkor pedig néhányan minden évben keresztre feszítik magukat, akkor tényleg arra lehet gyanakodni, hogy az ország minden bajával együtt is az legalább összejött itt,

hogy az ember úgy mehet a saját feje után bármeddig, hogy közben sem az ő életébe nem szólnak bele, sem ő nem szól bele máséba.

Az ilyesmit pedig nagyon megtanultam értékelni az utazás alatt.

Ennél jobban talán már csak azt értékeltem, hogy az alkoholt elképesztő adókkal sújtó maláj állam terheinek nyögése után ismét egy olyan helyen vagyok, ahol nem kell kétszer meggondolnom, hogy vegyek-e egy sört a boltban. Kiültem a hostel teraszára, ahonnan épp a banánlevelek között látszott a város egyetlen McDonalds-ának aranykaréja, és úgy éreztem, szeretni fogom ezt a helyet.

Másnap börtönbe mentem.

Ázsia börtönei általában az utolsó helyek, ahova az ember szeretne eljutni. Ha lenne antibakancslistája a nyugati utazóknak, valószínűleg ez lenne az élen. Amikor néha mégis eljutnak néhányan, annak általában nincs jó vége. Palawan és a rabtartás közös története még ezen belül is különösen cudar: a palawani mészárlás nevű történelmi esemény keretében az itt vendégeskedő japán hadsereg a második világháborúban egyszerűen felgyújtott  150 hadifoglyot.

Az Iwahig Prison and Penal Farm nevű intézménynek mindehhez semmi köze. Meglátogatása pedig nemcsak, hogy kihagyhatatlan program Puerto Princesában, de még csak nem is az van, hogy ez valami szomorú, de tanulságos szociotrip. A maga módján kifejezetten jó móka.

A hostelben szereztem útitársakat, hogy együtt béreljünk ki egy triciklit a börtönlátogatáshoz. Sofőrünk, a tébolyultan nevető raszta egy kókuszborítású, függőággyal felszerelt járművel ráadásul már megállapodott ugyanerről az útról két másik utassal is valami külvárosi jógatáborból, így először őket kellett felvenni. A negyvenes olasz asszony és a huszonéves Fülöp-szigeteki lány elmondásuk szerint épp a belső tánc nevű dolgot gyakorolták a táborban. Nem értettem meg, pontosan mi ez, de hamar ara jutottam, a közös utazás jó hangulatának talán nem is tesz rosszat, ha ez így marad.

Így összesen már hatan ültünk a kókusztriciklin, ami nehezen húzta magát, és hogy még súlyosabb legyen a helyzet, sofőrünk a reggae-t is felbőgette. A forgalmas utcákat a börtön felé haladva aztán szerencsére felváltotta a bujazöld palawani táj.

Az Iwahig börtön lakói az intézmény területén többé-kevésbé szabadon mozoghatnak. Illetve egész pontosan a maximum security arcok el vannak zárva, de a barna pólós minimum, illetve a kék pólós medium security fogvatartottak jönnek-mennek, dolgoznak a rizsföldön, halásznak, szuveníreket készítenek és árulnak, és összességében egy közösséget működtetnek. Sok esetben családjuk is ideköltözik, sőt, vannak, akik büntetésük letöltése után is itt maradnak.

A börtönt pedig meg lehet látogatni, és szabadon lehet mászkálni a rabok között néhány szabály betartásával. Ezek egyike, hogy nem szabad őket fotózni. Az egésznek pedig egyszerre végtelenül szürreális, és közben egészen természetes hangulata van, ami miatt mindenféle morális dilemmákat inkább félre is tettem. (Belépő nincs, tehát arról természetesen nincs szó, hogy az ember fizetne azért, hogy lásson elítélteket elítélteskedni, ami mégiscsak egy kicsit meredek lenne. Kisebb ajándékokkal azért illik meghálálni az élményt, és persze aki akar, vehet a saját készítésű szuvenírekből.)

A közösségi házként használt hatalmas koloniális hodályban a börtön-tánccsoport egy koreográfiát is előadott. Felsorakozott nyolc fekete pólós, bézbólsapkás, tetovált férfi, és ahogy kell, elkezdtek egyszerre lépkedni-ugrálni-kezeket szélesre tárni erre a gennyslágerre. (Elég hasonló volt, mint ezen a videón, és még az is éppen így volt, hogy most is a háttérben tollasoztak ketten.)

A jelenettől a belsőtáncos asszony olyan lelkes lett, hogy elkezdett érdeklődni, melyik táncparkett-ördög miért van itt tulajdonképpen. A beszélgetés akkor jutott csúcspontjára, amikor egyikük azt válaszolta:

- (szerényen mosolyogva) Gengszter vagyok.
- (jaj, te kis csacska arccal) Úgy érted, gengszter voltál.
- (tudom, mit kell mondani a tanárnőnek arccal) Igen, persze, asszonyom, voltam.

A csevegés folytatódott, én pedig kimentem a közösségi házból az udvarra, és leültem a kosárpálya mellé. Késő délutánra járt, a tábor népe gyülekezett a napi meccsre. Együtt pattogtatta a labdát formaruhás fegyenc és bokáig lógó kosármezes kiskamasz, miközben a hangfalakból szólt a filipino hiphop, a háttérben pedig zöldelltek a rizsföldek és a palawani hegyek. És ahogy néztem őket, és egy pillanatra nem kellett semmit csinálni, szervezni, gondolkodni, magyarázni, akkor ütött be igazán, hogy azt a kurva, hol is vagyok tulajdonképpen, és hogy ilyen azért még utazás közben sem történik velem mindennap.

Hazafelé el is szenderedtem a nehezen vánszorgó triciklin. Arra ébredtem, hogy hazaérünk, és útitársaim arról érdeklődnek, nem akarom-e kipróbálni a belső táncot. Úgy voltam vele, azért a világ megismerésének is jobb, ha van egy határa.

Mindez még éppen csak Palawan kezdte volt. Szinte semmi abból, amiről ez a sziget híres. Arrafelé csak másnap indultam el egy zöldre festett busz tetején.

Fél hatkor jön a busz. Már kezdenek kipakolni a vasárnapi piacra Kota Kinabalu utcáin. Ez Sabah tartomány nagyon kevéssé vonzó fővárosa Borneón. Az egykor Jesselton néven ismert várost a második világháborúban porig bombázták, és ugyan sikerült újjáépíteni, ez gyakorlatilag csak párhuzamos és merőleges egyenesek felhasználásával történt. Turistaként nem nagyon lehet itt mást csinálni, csak bázisnak használni a természetjáráshoz. Arra viszont éppen ideális.

Reggel hétkor a tengerszint felett 1866 méteren szállok ki, máris túl egy libabőrös pillanaton. A busz ablakából figyeltem, ahogy a méregzöld Crocker-hegyek közé megült ködfelhők fölé kanyargunk a szerpentinen. Alattunk voltak a hegyek, meg a felhők, és pont, mint valami hülye motivációs videóban, ebben a pillanatban ért a lejátszóm ehhez a harci indulóhoz. Minden álom eltűnt a szememből, és eléggé belejöttem a stenkbe.

Stenkbe jönni könnyű. Felmenni 1866-ról 4095-re egy 8,7 kilométeres úton hat óra alatt, aztán vissza négy óra alatt meg viszonylag nehéz. Abban az értelemben persze nem, hogy a Mount Kinabalu csúcsának, a Low’s Peaknek a meghódításához nem kell semmilyen különleges eszköz, technikai tudás, vagy ilyesmi. Láb kell hozzá, tüdő, meg szív. Meg egy engedély, és kötelező egy guide is. Nem mintha el lehetne téveszteni az utat.

A legtöbb magamfajta kanapéhegymászó két nap alatt teszi meg ugyanezt az utat. Első délután felmennek a 3270 méteren lévő Laban Rata vendégházba, kipihenik magukat sabahi teát szürcsölve, aztán éjszaka elindulnak a csúcs felé, hogy épp napkeltére érjenek oda.

Eredetileg én is ezt terveztem, de időközben elkezdődött a Kinabalu-csúcsszezon, heteken belül nem volt esély erre a megoldásra. Az egynapos változatra is csak azért volt most lehetőségem, mert valaki lemondta a saját útját. És bár korábban azt gondoltam, nem ragaszkodom a Kinabaluhoz, mert végül is, ez csak egy hegy, ahogy az élmények hatására nőtt a rajongásom Malajzia iránt, úgy határoztam el, nem akarok elmenni enélkül.

Szóval elindultam felfelé.

A Kinabalunak van egy legendája, ami a borneói természetvallásokhoz köthető. Eszerint egy kínai herceg hajótörést szenvedett a Dél-kínai-tengeren. A helyiek kimentették, befogadták, még egy feleséget is talált magának. Aztán gyötörni kezdte a honvágy, és hazalátogatott a családjához, de megígérte a feleségének, hogy visszajön. Családja viszont úgy látta, elég volt a borneói kalandból, maradjon szépen Kínában, amúgy is várja egy szomszédos hercegnő. A borneói asszony eközben várt. Mindennap felmászott a hegyre, és napkeltétől estig nézte a Dél-kínai tengert, várva, hogy mikor tűnik fel a férfi. A legenda szerint az asszony itt halt meg, arcát egy szikla formája őrizte meg, a hegy neve pedig kínai özvegyet jelent.

Én ennél azért jobban jártam, sőt, még a magashegyi betegséget is megúsztam, de valahol 3600 méter környékén elkezdtek fájni a lépések. Időben voltam, a 3270 méteren lévő vendégházat sikerült elérni a délelőtt tíz órás szintidőre, de ahogy az erdei ösvényt a magasban felváltotta a kőtábla-sivatag, azért csak elkezdtem érezni, hogy a kelleténél több időt töltöttem életemben irodákban.

Szinte perceként váltakozott az áthatolhatatlan köd és a szikrázó napsütés. A kedvem pedig aszerint változott, hogy éppen úgy tűnt, azért szenvedek tíz órát, hogy az orromig se lássak majd a csúcson (vagy ami ennél is rosszabb, le kelljen fújni az egészet), vagy épp úgy, a világ egyik újabb csodáját látom. Az időjárás-ingadozás okozta hangulat-ingadozásra pedig a testem is reagált: néha még görcs is nyilallt a lábamba, néha megiramodtam, mint a hegyi ló.

Tudom, hogy ez az egész nagyon messze van az igazi hegymászástól, azt mégis átéreztem kicsit, milyen az, amikor már csak néhány lépés a csúcs, de azt sem lehet csak úgy szökdécselve megtenni, hanem csak szép komótosan sikerül. Végül csak felértem fél egykor, és amilyen erős volt az egész nap dramaturgiája, a köd is eloszlott akkor.

Bár jó lenne most azt írni, amit például a nemzeti park is állít magáról, vagyis, hogy ebben a pillanatban Délkelet-Ázsia legmagasabb pontjára értem, ez mégsem lenne teljesen igaz. A trükk az, hogy ez a Délkelet-Ázsia viszonylag rugalmas fogalom, a Kinabalu elsősége pedig attól függ, mit értünk bele. Az észak-burmai Hkakabo Razinak a maga 5881 méterével például a kínai özvegy hegye csak csókolommal köszönhetne, és van három magasabb csúcs Új-Guineában is.

A Kinabalu mellett érvelők erre azt mondják, a Razi végül is már a Himalájához tartozik, az meg ne legyen már Délkelet-Ázsia, Új-Guinea meg inkább Óceániához. Ebben persze van valami, de azért azt is jogosan mondja a másik oldal, hogy ne szórakozzon a malájlobbi, az említett hegyek Burma, illetve Indonézia területén vannak, úgyhogy ide számítanak, és kész. Annyi azért biztos, abban a pillanatban a Himalája és Új-Guinea közötti legmagasabb pontot jelző táblára borultam rá.

Az pedig, hogy mindez ilyen kényelmesen megcsinálható (természetesen magashegyhez képest kényelmesen, abban a pillanatban sok minden eszembe jutott volna, de ez a jelző nem), pontosan illett az utazás egész maláj szakaszához. Az itt töltött több mint egy hónap csak megerősített abban, ami már az első posztban is szerepelt – az utazás úgy tud itt egyszerre egzotikus és kényelmes lenni, hogy egyik sem megy a másik rovására.

Lefelé aztán szokás szerint még nehezebb volt. Az viszont kiderült, mi a jó oldala az egynapos mászásnak, ha már a napfelkelte kimaradt a csúcson. Mivel teljesen más ritmusban tettük meg az utat, mint az emberek döntő többsége, a felső szakaszon már nem találkoztunk szinte senkivel, ami nem tett éppen rosszat az élménynek. A vendégház alatti szakaszon aztán szembejöttek a következő kétnapos mászásra érkezők egész tömegei.

Malajziában éppen száraz évszak van, ami azt jelenti, naponta általában csak néhány órát esik az eső. És nagyjából mindig ugyanakkor, így elég jól lehet tervezi vele. Hogy véletlenül se süljön el rosszul semmi, a délután öt órai menetrendszerű eső előtt sikerült leérni.

Amikor rákezdett, már a busz ablakának döntöttem a fejem, és hallgattam, ahogy a sofőr felhívja az utasok figyelmét, ugyan nagyon szép a táj, de aki nem bírja a kanyargást, inkább csukja be a szemét, mint hogy összehányjon mindent.

És mintha csak egy átlag vasárnap lett volna, este hétkor újra a városban voltam, a tengerszint felett öt méterrel. Az átlagos vasárnapokkal szemben viszont most annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam levonszolni magam a hostel aljában lévő, egyébként szuper kínai helyre, ahol a disznó legkülönfélébb részeit tálalják fel gazdag húslében, csinos kis csészékben. A hely annyira tele volt, hogy egy cuki pár asztalához tudtak csak leültetni, akik egyértelmű randihelyzetben kanalazták együtt a belsőségeket. Próbáltam szabadkozni, hogy igazán nem akarok zavarni, de kuncogva azt mondták, üljek csak le. Elszürcsöltem az aranyló levet, lerágtam az utolsó cupákot is a csontról, aztán utolsó erőmmel kerestem egy helyet, ahol adták az Everton-Manchestert. Így ért véget az utolsó estém Malajziában.

Másnap elrepültem a Fülöp-szigetekre.

Nem egy újabb állatot közelítettünk meg így, de még csak nem is a maláj diszkókirálynőt.  Egy vörös sapkás, tetovált szemöldökű, 68 éves asszony látványától jöttünk ennyire izgalomba, aki éppen egy hatalmas wok mellett ügyködött, amikor végre megtaláltuk Penang városban, Malajziában.

Persze nem akármilyen asszonyról volt szó. Soon Chuan Choo a város legendája. Vannak, akik a főztje miatt tisztelik, mások kevésbé hízelgően egyszerűen csak tetovált szemöldökű ribancként emlegetik. Soon asszony specialitása a char koay teow nevű fogás, aminek nincs igazán jó magyar fordítása, de nagyjából wokban készült tésztáról van szó (eddig a szó szerinti jelentés), jellemzően tengeri herkenytűkkel, tojással, zöldséggel, kolbásszal, miegyébbel.

A specialitás talán nem is elég kifejező Soon asszony és a char koay teow viszonyára. 48 éve készíti ezt. Minden nap ott áll a trópusi forróságban a wok mellett, és főzi egyik adagot a másik után.

Az ilyesmi pedig nyomot hagy az emberen.

Soon asszony meglehetősen szigorú, nem nagyon lehet vele szórakozni. A rendelésnek pontos szabályai vannak nála, aki nem tartja be ezeket, jobb, ha más helyet keres magának. Az európaiak szerinte nem tudják, hogy kell char koay teow-t enni, ami pedig ennél is fontosabb: nemhogy megszólalni, de meghallani sem hajlandó semmit, ami nem hokkien nyelven (a Penangban leggyakoribb kínai dialektus) hangzik el.

Ez például olyan jelenetekhez vezet, mint amikor a Roads & Kingdoms utazási magazin szerzője úgy próbált nála rendelni, hogy „four char koay teow please”. Annyit válaszolt neki hokkienül, hogy „ne beszéljen nekem angolul”, majd elküldte. Ötből két angol szó már nem fért bele. Sőt, Soon asszony híresebb médiaszemélyiségektől sem szeppen meg: amikor a város gasztrokultúráján ámuldozó Anthony Bourdain megkérdezte, beszél-e angolul, annyit válaszolt:

„Maga szerint ha beszélnék, ezt csinálnám?”

De nem csak a külföldiek számíthatnak tőle hasonló bánásmódra. 2010-ben konkrét tiltakozáshullám indult, és még Facebook-csoport is alakult ellene, amiért ráförmedt egy idős asszonyra, hogy „az ilyenek, mint maga, nem engedhetik meg maguknak az én főztömet!”.

Talán érthető, ha hokkienül nem beszélő, tagadhatatlanul fehér emberként némi izgalommal közelítettük meg a Heng Huat kávézó bejáratában álló standját.

Soon asszony nem akárhol vált legendává a saját műfajában. Penang a világ egyik street food-fővárosa, Délkelet-Ázsián belül a vezető szerepe pedig teljesen egyértelmű. Hogy miért vált ilyenné a város, azt a történelme elég jól megmagyarázza.

A Malajzia kontinentális részének nyugati partjának közelében lévő Penang szigeten lévő Penang nevű várost (ami Georgetownként is ismert) angol kereskedők alapították, és valóságos szabadpiaci paradicsom jött itt létre. Kínából, Indiából, Ázsia legkülönfélébb részeiről érkeztek ide azok, akik meg akarták csinálni a szerencséjüket, és, ahogy a Khívától keletre blog írta, az eredmény valami olyasmi lett, mint a hasonló időpontban született Egyesült Államokban. Egészen különféle népek együttélése itt is a legjobbat, egy nyüzsgő, tehetős, nagyszerűen működő helyet eredményezett.

Ami pedig Soon asszony története szempontjából fontos: a bevándorlók mind magukkal hozták a konyhájukat. A város falain belül szinte mindent meg lehet enni, amit Ázsia nagy konyhái ki tudnak hozni magukból. Sőt, még nem Ázsia nem nagy konyhái is – ahogy az említett Roads & Kingdoms-cikk megjegyzi, itt még a legegyszerűbb pirítóson is sikerült csavarni egyet azzal, hogy a kaya nevű, kókusztejből, tojásból, cukorból és csavarpálma-levélből készülő krémet kenik rá.

Penang belvárosa 2008 óta az UNESCO világörökség része, de egy sor más hasonló ékszerdobozzal ellentétben ez mégsem jelenti azt, hogy valami kellemetlen nyálréteg borítja be. Egyszerűen csak azt, hogy a zseniális, elsősorban kínai, de brit és maláj elemekkel is keveredő építészet eredeti formájában élvezhető. Úgy sikerült itt a múltat megőrizni, hogy közben egy tényleg nagyon menő hely lett belőle.

És ugyan megjelentek már itt is azok az egyenhipszter kávézók és biciklikölcsönzők, amelyek külsején a világon semmi nem utal arra, hogy Berlinben, San Franciscóban, vagy éppen Malajziában vannak, ezek mellett is ott vannak  a falon azok a kovácsolt, stilizált falfirkák, amik az egyes utcák történetére emlékeztetik a látogatókat. Néha olyan ironikus csavarokkal, mint az Apple-laptopos kávézótölteléket ábrázoló fali karikatúrák.

A múltat olyan jól sikerült itt megőrizni, hogy egyáltalán nem ritkák itt a standok, amik mögött évtizedek óta ugyanazok a férfiak vagy nők főzik például a laksa nevű tésztalevest, vagy éppen az egyszerűsége miatt csodálatos hainani rizses csirkét.

Soon asszony ebből a mezőnyből emelkedik ki. A hagyomány megőrzésének nála egészen kézzel fogható jelentése van. Lehet, hogy sok más helyen is évtizedek óta ugyanaz főzi az ebédet, de közülük sokan modernebb módszerekre váltottak időközben. Például gázt használnak. De nem Soon asszony. Ő a mai napig faszenet használ wokjához, és maga tartja ébren a tüzet.

Tehát nemcsak, hogy 48 éve. Nemcsak, hogy minden nap. Nemcsak, hogy a trópusi hőségben. Mindezt manuálisan, faszénnel. Ezek után néhány rigolyát igazán el lehet nézni neki. És azt is meg lehet érteni, ha neki is vannak elvárásai a vendégekkel szemben. Az egész éppen olyan, mint a kultikus kilencvenes évekbeli amerikai sitcom, a Seinfeld legendás alakja, a Soup Nazi. Csak épp ő tésztanáci.

Már az sem volt egyértelmű, hogyan fogunk rendelni, ha bejutunk. Úgy tudtuk, a hokkienül nem beszélő vendégek jobb, ha nem bosszantják, és nekik érdemes inkább megkérni valakit, hogy rendeljen helyettük. A wokjából fel sem néző Soon asszony mellett beoldalogtunk, és leültünk az egyetlen szabad asztalhoz.

Lehet, hogy ez már valami modernizáló elhajlás, vagy csak egyszerűen rájöttek, hogy jobbat tesz az üzletnek, ha beiktatnak egy közvetítőt a fehér vendégek és Soon asszony közé, mindenesetre hamarosan megjelent egy Manchester City-mezes pincérfiú, és megkérdezte, mit kérünk. A kérdés ebben az esetben annyit jelentett, kis, közepes, vagy nagy adagot.

A kávézó, ahova egyébként Soon asszony csak az utóbbi években helyezte át standját, rajtunk kívül helyiekkel volt tele. És mindig tele van ebédidőben. Pedig a char koay teow itt kétszer annyiba kerül, mint a legtöbb helyen – a közepes adag itt 10 ringgit a szokásos 5 helyett. (Ez egyébként nagyjából 2,5 eurót jelent az 1,25-tel szemben.)

Bár hallottuk olyanokról, akik fél órát is vártak itt az ebédjükre, tíz perc sem telt bele, és már az asztalunkon is volt ez:

Na, és milyen volt?

Bár sem a téma szakértője, se gasztroblogger nem lettem, így csak azt tudom elmondani, mit éreztem: elképesztően jó volt. Eddigre már jó néhány char koay teow-n túl voltam, az ízek gazdagsága pedig világossá tette, miért szenved Soon asszony még mindig a faszénnel. Mivel a wok így jobban fel tud forrósodni, az ízek is sokkal inkább eljönnek a tészta, a szójaszósz, a rák, a kagyló, a kolbász, a babcsíra, a chili, és a többi összetevő egységéből. Az íze, az állaga, az illata, az egész összhatása magasan vert minden mást, amit ugyanezen a néven ettem Malajziában – pedig jellemzően azok sem voltak rosszak.

Olyan finom volt, hogy elhatároztam, kerül, amibe kerül, megköszönöm Ázsia legembergyűlölőbb szakácsának. Nemcsak ezt az ebédet, mind a 48 évet, ami benne volt ebben a tányérban.

Egy nyegle thank you-ról természetesen szó sem lehetett. Arra pedig amúgy is hiába vártam volna, hogy meghatódjon egy idegen hálálkodásától.

Először is megkérdeztem a kávézó egyik dolgozójától, hogy mondják a köszönömöt hokkienül.

Gam xia.

Ezt ismételgettem magamban, ahogy kifelé haladtunk. Két méter, és odaérek mellé. De hogy hívom fel magamra a figyelmet? A wokjába mered, csak a főzésre figyel, talán nem is örül, ha megzavarom.

Egy méter. Egyáltalán hogy lesz meg a szemkontaktus? Mit csináljak?

Odaérek. Fogalmam sincs, hogy észrevett-e egyáltalán. Mindegy, nincs mit veszítenem, ha seprűvel kerget is el, óvatosan meghajolva annyit mondok:

Gam xia.

Semmi reakció, pakol tovább. Úgy érzem, megfagy a levegő, megáll az idő. Aztán mintha csak egy ütemmel később értette volna meg, mit próbáltam mondani, nyilván rettenetes kiejtéssel, a pillanat egy tört részére felnéz. Az arca ugyanolyan szigorú, leghalványabb mosolynak sincs nyoma. És akkor megtörténik a csoda. Még mindig ugyanaz a pillanat tart, ő pedig rezzenéstelen arccal, alig észrevehetően, de rám bólint.

És már fordul is vissza a wok felé.

5 Szakállas disznó

Bár már szerepelt az első borneói posztban, a toplistáról mégsem maradhat ki ez a félénk, de annál mókásabb lény. A mangrove erdőkben, mocsarakban és tengerpartokon csatangoló szakállas disznó volt az egyetlen olyan állat, akivel volt valami íve a kapcsolatunknak. Nem úgy, mint a tűzfácán, aki már az első pillanatban sem zavartatta magát, és tette-vette a dolgát, ha ott voltam, ha nem.

Nem úgy, mint a jámborságban világbajnok vizibivalyok, akikre semmi sem hatott, ugyanolyan riadtan szaladtak el, akárhányszor próbáltam megközelíteni őket. A szakállas disznóval más volt a helyzet. Amikor először kiértem a tengerpartra a Bako Nemzeti Parkban Borneón, egy egész banda disznóba botlottam. Amint megláttak, úgy szaladtak be a fák közé, hogy azt talán még egy bivaly is túlzásnak érezte volna.

Ketten aztán mégis visszajöttek, amikor látták, nem jelentek veszélyt, onnantól pedig együtt szeltük a valószínűtlen formájú sziklákkal szegélyezett partot.

4 Elefántcsorda

Mi a jobb, mint két szabadon csörtető elefánt? Egy egész csorda szabadon csörtető elefánt!

Épp valami béna kígyót figyeltünk a csónakból a Kinabatangan-folyón, ami összetekeredve aludt a fán, amikor elhaladt mellettünk egy másik csónak. A folyami guide-ok általában kézjelekkel üzenik meg egymásnak, milyen állat van a közelben. Az érkező csónak vezetője kezeivel két hatalmas, lobogó fület formázott. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. Otthagytuk a kígyót, és azonnal elindultunk a fülek irányába, de arra, ami ott várt, nem voltunk felkészülve.

Nem egy. Nem kettő. Még csak nem is öt. Tizennyolc elefánt volt az alacsony, fűvel benőtt folyóparton, akik az elefántkodás szinte teljes repertoárját bemutatták. A legtöbben megállás nélkül tömték a szájukba ormányukkal a kitépkedett füvet, de jól látszott például, hogy a fiatalabbak, akik még nem olyan ügyesek, hogy bénáznak ezekkel a fűcsomókkal. Volt, amelyik lement a folyóhoz, és locsolni kezdte magát, és még trombitálást is hallottunk. Ember elefánttól többet nem kívánhat (leszámítva persze az elefánt-krokodil harcot).

Aztán többek kiszúrták a csónakból, hogy a hatalmas lábak között mintha egy kisebb is botladozna.  És mintha egy kisebb ormány is tekeredne ott. Csak egy-egy villanásra tűnt fel, de világos lett:

a csorda a cukiság szent grálját, egy igazi kiselefántot rejt.

Több sem kellett a közönségnek: az addig csodálattal figyelt mamutok onnantól kezdve már csak bosszantó tűzfalaknak tűntek, amin mindenki keresztül akart látni, hogy teljes valójában lássa az igazi műsort. Ez nem történt meg, ami egyáltalán nem véletlen. A kiselefánt nem játék, a csorda tökéletes szervezettségben védi úgy, hogy a külvilág nemhogy megközelíteni, de megpillantani sem nagyon tudja. Így aztán egyfelől olyan érzés volt elhajózni végül, mintha a Buzzfeed fizetőssé tette volna az cuki állatos rovatát, de közben nem lehetett nem elismerni az elefántközösség nagyszerű működését.

3 Varánusz

Ez nektek varánusz?

- vetette oda a kerekes kocsit toló férfi, amikor látta, milyen izgatottan figyeljük a nagydarab, hosszú farkú, nyelvet öltögető, kacska járású gyíkot az apró szigeten, Mamutikon, nem messze Sabah tartomány fővárosa, Kota Kinabalu partjaitól. Ennél sokkal nagyobbak vannak, mondta legyintve. És bár abban a pillanatban legszívesebben bedobtuk volna a tengerbe, amiért a nyikorgással elzavarta a csodálatos gyíkot, később azért kiderült, abban teljesen igaza volt, hogy fogunk még ennél sokkal nagyobbat is látni. Hiába, kezdő varánuszosok voltunk akkor még.

Varánusz beach. #borneo #sabah #lizard #asia #travel #beach #vifon #malaysia #mamutik

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Apr 11, 2015 at 3:10am PDT

A varánuszkarrierünk aztán Malajzia másik oldalán, a félsziget keleti partjának közelében lévő Perhentian szigeten ért a csúcsra. A parton itt egymás mellett sorakoznak a kifőzdék, amik a vendéglátás egészen sajátos változatát viszik. Esténként sorban kiteszik a friss halakat a vörös sügértől a barrakudáig, amik olyan szépek, hogy nyersen is rájuk vetnéd magad. De majd barbecue-formában jobb lesz, gondolnád. Egészen addig, amíg egy füstfelhő kíséretében meg nem érkezik a nyersen kívánatos pikkelyes csodára nyomokban sem emlékeztető, a sütőrácson feketére égetett, megszomorodott tengeri kóró, miközben a hangfalakból megállíthatatlanul szól a reggae. Malajziában gyakorlatilag lehetetlen rosszat enni, de itt voltunk a legközelebb ahhoz, hogy majdnem sikerüljön.

Na, egy ilyen helyen megkérdeztem egyszer, hol a mosdó. Mutatták, hogy menjek hátra. Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy az új X-akták évad forgatási helyszínébe botlok.

Az étterem mögött egy sötét pocsolyában hemzsegtek a kétméteres varánuszok. Vadászat helyett szívesen nyüzsögnek olyan helyek közelében, ahol csurran-cseppen valami hús. Hát, itt nemhogy csurrant-cseppent, egyenesen konyhamalacnak használta őket a szakács, aki főzés közben közéjük dobálta be a csirkenyesedéket.

A video posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Apr 16, 2015 at 3:13am PDT

A gyíkok pedig kapkodtak a falatok után, néha egymással is összeverekedve. Egyszerű háztartási jelenetet és igazi őskáoszt soha nem láttam még ilyen egységet alkotni. És mindez nem valami turistalátványosság volt, amit direkt mutogattak volna. Csak egy hétköznapi pocsolya egy hétköznapi, rossz konyha mögött. Tele varánusszal.

2 Bordás krokodil

A bordás krokodil egyszerre nagyszerű dinoszauruszharcos, és sunyin lopakodó, gyilkosan pontos vadász.  Ha választható karakter lenne valami számítógépes szerepjátékban, nem kellene gondolkozni, hogy közelharcosnak vagy mesterlövésznek fejlesszük-e, mert mint a kettőben ugyanolyan jó lenne. Ahogy egy igazi, pompás ragadozóhoz illik.

Amikor az első igazán nagy, ránézésre jó ötméteres bordás krokodilt megláttuk a Kinabatangan-folyó partján hajnalban, elsőre inkább a harcos oldala látszott. Robosztus teste, brutális páncélja, félelmetes szája, és egész jelenléte még alvás közben is tekintélyt parancsolt. Pontosan látszott, miért képes szinte bármit elkapni majmoktól bivalyokon keresztül időnként akár emberekig is.

Az viszont nem látszott, hogy mikor ébredt fel. Hogy mikor kezdete el figyelni azt, ki figyeli őt. Az egyik pillanatban még mozdulatlan, és öntudatlannak tűnő krokodil minden átmenet nélkül, és főleg egyetlen pisszenés vagy csobbanás nélkül kúszott be a vízbe. Egy villanásra még látszottak a bordái a víz felszínén, aztán eltűnt a folyóban. Ekkor mutatkozott meg félelmetes lopakodó arca – és hogy áldozatai, akiket leginkább akkor kap el, amikor lemennek inni a folyóhoz, legyenek bármelyik faj tagjai is, miért nem sejtik végzetük előtt, mi vár rájuk.  Lenyűgöző állat.

Egy másik krokodil arra ébredt, hogy egyszerre több hajó is körbevette. Ez minden bizonnyal nem tetszett neki, mert, ahogy ezen a videón is látszik, nemhogy nem zavartatta magát a hangtalan vízre szállással, de kifejezetten meg is rázta magát, hogy egyértelmű legyen: vele nem kéne szórakozni.

A video posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Apr 9, 2015 at 9:21am PDT

1 Tapír

A tapírles mindenek előtt csodálatos verbális élmény. A tapír a világ egyik legjobban hangzó  szava, és mivel ilyen helyzetben elég sokszor indokolt a használata, a tapírlesőkön már azelőtt valami bizsergető eufória lesz úrrá, hogy az állat egyáltalán feltűnne.

„Elnézést, uram, nem látta véletlenül a tapírt?”

„Sziasztok, tudjátok, merre van a tapír?”

„Járt már ma errefelé a tapír?”

Tényleg olyan érzés ilyesmiket mondani, mintha folyamatosan csiklandoznának.

Az első esténk konkrétan ezzel telt a Taman Negara nemzeti parkban. Annyit tudtunk, hogy a fekete-fehér ormányos óriásdisznó esténként szokott megjelenni a park kunyhói között. Aznap mégsem jött más, csak egy tarajos sül, ami szintén nem rossz buli, de mégsem tapír.

A találkozásra másnap estig kellett várni. A tapírt a park dolgozóinak fenntartott hosszú ház verandája előtt láttuk meg. Úgy tűnt, bal lábbal kelt fel (ilyenkor szokott), mert az első dolga az volt, hogy elkezdte leszedegetni a száradó ruhákat. Egy részüket meg is rágcsálta, de voltak, amiket láthatóan csak rosszalkodásból vágott földhöz. Azt pedig láthatóan nem értette, hogy ha egy szárítón lévő lepedőt megpróbál leráncigálni úgy, hogy a két lelógó oldalát összeharapja, az miért marad mégis a helyén. De nem is azért szeretjük a tapírt, hogy értse az ilyesmit.

A verandáról figyelő munkásoknak viszont egy idő után érthető módon nem annyira tetszett a műsor, és először csak rámordultak a tapírra, majd amikor ez nem működött, drasztikusabb eszközökhöz nyúltak. Így esett, hogy néhány perccel azután, hogy végre megpillantottuk az állatot, amire napok óta vártunk, már repültek is felé a botok, majd egy vödör víz. A tapír erre sértődötten behúzódott a fák közé.

A történetnek nem lehetett így vége. Vártuk, hogy visszajöjjön.  És tényleg, valahogy úgy, ahogy az embereknél is gyakori ébredés utáni morcosság elmúlt benne, visszajött, és tisztességes tapír módjára sétált a kunyhók között, és evett mangót kínai ingek helyett. Oda lehetett menni hozzá, meg lehetett fogni vastag, kemény bőrét, és közvetlen közelről lehetett figyelni, ahogy tapírkodik. Aztán, ahogy körbejárta a tábort, a másik oldalon eltűnt az erdőben, ahogy jött.

Nekünk pedig még jó sokáig nem volt olyan mondatunk ezután, amiben ne szerepelt volna a t betűs szó.

Az egzotikusállat-spotting ma már egyáltalán nem olyan könnyű műfaj. Találkoztam olyan svéd biciklistával, akinek sikerült úgy bejárnia Afrikát, hogy egyszer sem látott elefántot. Az utazási fórumok tele vannak panaszos bejegyzésekkel olyanoktól, akik izgatottan, szafarikalapban elindultak túrázni a vadonba, aztán mindenféle izgalmas állatok helyett legfeljebb csak a piócákat szedegették le magukról. Egy maláj nemzeti parkban az éjszakai kirándulás után érdeklődve a szervezők azt mondták, semmilyen állatot nem tudnak ígérni, legfeljebb azt, hogy madárpókokkal fogunk találkozni.

Taman Negara Nemzeti Park, a világ legöregebb trópusi esôerdeje. 130 millió éves. Amikor bementünk fürödni a folyóba Zoli barátommal, akivel most együtt nyomjuk kicsit Malajziában, olyan volt, mintha a dinoszauruszok világába jutottunk volna. #malaysia #taman_negara #asia #travel #vifon

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Apr 12, 2015 at 10:42am PDT

Az igazán kúl állatok kipusztulóban vannak, eltűntek, behúzódtak a dzsungel mélyére. Amikor meg nem, abban sincs mindig köszönet. Hallottam olyan csoportról Malajzia leghíresebb nemzeti parkjában, akik egy többnapos túra közben a maláj erdő mélyén tigrisbe botlottak. Bár nem történt baj, többen konkrétan bevizeltek a félelemtől, ami annyira végül is nem meglepő.

Mindezt csak azért mondom, mert bár a különféle nemzeti parkok előszeretettel hirdetik magukat a legkülönlegesebb állatok fotóival, annak az esélye, hogy ezekkel tényleg lehet találkozni, általában elég csekély. Amikor egy helyi buszjárattal a Taman Negara park felé tartottunk, a sofőr őszinte értetlenkedéssel arról beszélt, nem érti, miért jönnek ide a turisták, itt aztán semmilyen érdekes állatot nem lehet látni.

Ez viszont azért elég nagy túlzás. A jó helyszínválasztásnak, a jó szezonnak és a szerencsének köszönhetően az elmúlt két hétben több bomba állatos élményem volt, mint előtte összesen. Meg annak, hogy ebben a két hétben Zoli barátommal együtt utaztunk, és mindketten eléggé rajta voltuk az állatfigyelésen, így bármikor felkeltünk hajnalok hajnalán, és nyomtuk kifulladásig. Tanulságként talán annyit tudnék mondani, hogy egy régi barátságnak is jót tesz, ha a szokásos témák mellett lányokról, fiúkról, zenéről meg fociról egy ideig teljesen természetesek az olyan párbeszédek, mint hogy "Mi a faszom az ott? Egy kibaszott tarajos sül!!!".

Tigrist nem láttunk, bár arra azért nem is számítottam. Az egyetlen, amit sajnálok, és meglehetett volna, az a repülő mókus, bár annyira azért az sem annyira alap. Ezt leszámítva nagyon erősre sikerült a műsor.

Jöjjenek a legjobb állatos pillanatok Malajzia különböző részeiről.

10 Borneói nagyorrú majom

Minden főemlősök talán legkomolyabb arcszerkezetének birtokosa, gyakorlatilag Malajzia címerállata.

Meg lehet nézni különféle majomközpontokban is Borneón, de egy kis túlzással ennyi erővel akár állatkertbe is mehetnénk. Ehelyett inkább a Kinabatangan-folyó mentén akartuk megtekinteni több más állattal együtt egy többnapos túrán Borneó keleti, Sabah nevű tartományában. Az ifjúságitábor-hangulatú központból kiindulva napi kétszer lehetett motorcsónakban ülve hasítani a folyón, ami aztán nagyot fékezve befordult a part mellé, valahányszor az éles szemű vezetők észrevettek valamit a fákon.

Először néhány orángutánt láttunk az ágakon, de azok tényleg olyan messze voltak, és olyan kevés látszott belőlük, hogy sportszerűtlen lenne ideszámolni őket. Aztán feltűnt egy csomó makákó a parton. Igazán nagyot viszont nagyorrúék mentek, ahogy a naplementében, lefekvéshez készülődve elkezdték belakni a magasban lévő ágakat. A vezető beosztású nagyorrúak terebélyes hasukkal főnökpozícióban elfoglalták a legjobb ágakat, és nyugodtan figyelték, ahogy a low-level arcok lerendezik egymás között a meccseiket egy-egy kisebb ágért. Aztán kezdtek elcsendesedni, és azt láttuk, hogy minket figyelnek a folyón azzal a tekintetükkel, amiből valami szomorkás komolyság árad, amiatt az orr miatt mégsem lehet egy pillanatra sem komolyan venni.

Egy kicsit túlzásba vitte a dolgokat az ég a Kinabatangan folyó felett. #borneo #malaysia #sabah #kinabatangan #asia #travel #vifon

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Apr 10, 2015 at 3:34am PDT

A magyarban használt, rendkívül találó faszorrú majom szófordulat egyébként csak a második legjobb elnevezése a fajnak: malájul konkrétan holland embernek is hívják őket, mert úgy tartották, a holland gyarmatosítók nagyjából így néztek ki.

9 Állathangok

Méghogy tigris meg óriáskígyó! Elég ide néhány hangosan zengő rovar. Vagy mondjuk nagyon sok, nagyon hangosan zengő rovar. Legtöbbször a trópusi hiperkabócaraj megazöngését hallottuk. Kabócát biztos mindenki hallott már, de amikor itt rákezdenek, tényleg olyan élményt hoznak össze, hogy az ember nem biztos abban, idilli kis kunyhója nem egy atomerőmű mellett van-e véletlenül. Amikor pedig mindehhez csatlakozik egy nagyobb sereg szentjánosbogár, és szikráznak a sötétben, akkor a természet már tényleg egészen jól megközelíti, milyen egy kísérleti technofesztivál.

Ennél már csak az egyetlen masszív térzöngéssé összeálló brekegéshullám szólt nagyobbat a Perhentian szigeti békáktól a falu mögötti erdőben. A házak mögül olyan hangok jöttek, mintha egy óriás alagút mélyéről jönne a zúgás valami olyan szörnyből, ami elnyelhetné az egész szigetet.

8 Tűzfácán

A Taman Negara nemzeti parkban van a világ legöregebb trópusi esőerdeje. 130 millió éves, és pont úgy is néz ki. Tiszta Őslények országa, ahogy az ősfák és ősindák itt egymásba tekerednek.

Végül is csak egy palló. De ez 45 méter magasan van kifeszítve az ôsfák között, 510 méter hosszú, és elképesztôen nagy királyság ide-oda kilengve végigsétálni rajta. #taman_negara #malaysia #canopy #asia #vifon #travel

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Apr 13, 2015 at 5:05am PDT

Épp a világ leghosszabb, tényleg elképesztően király erdei függőhídjáról sétáltunk le, amikor a gondosan kiépített pallón megjelent egy tűzfácán. Jó, abban a pillanatban nem tudtam volna ezt ilyen pontosan megmondani, csak azt láttam, hogy egy nagyon luxy madár teljes nyugalomban, senkitől sem zavartatva magát álldogál és nézelődik előttünk.

Nem érdekelte, ha valaki elsétált mellette, vagy ha fényképezték, és tulajdonképpen teljesen igaza volt. Azúrkék Fabregas-maszkja és bársonyos tollazata elegánsabb volt, mint a nemzeti parkban lévő összes turista legszebb ruhája együttvéve.

7 Bulis halak

Valószínűleg nem ez a pontos rendszertani megnevezésük, és igazából nem is egy fajról van szó, hanem egy csomóról a papagájhaltól a bohóchalon keresztül a különféle neonzöld, neonsárga, neonlila és egyéb őrületes színű halakig, amikhez még búvárkodni sem kell, elég egy szemüveg, akár a Borneó, akár a szárazföldi Malajzia körüli szigeteken.

Illetve az sem árt, ha valaki nem hasítja fel az első szigetnapon a lábát egy korall szélén úszás közben, mert a maláj orvos ugyan gyorsan és szakszerűen összevarrja, de ezután néhány napig nem tanácsos a vízbe menni, és kívülről azért kevésbé látszanak a bulis halak, nem beszélve a rájákról, cápákról, teknősökről és egyéb, igazán bulis állatokról, amikhez egy kicsit beljebb kell menni hajóval a parttól.

6 Maláj medve

Hát, nem lennék a maláj medve helyében az éves medvetalálkozón. Ott sorakoznak a félelmetes, nagyszerű ragadozók, és akkor betoppan a délkelet-ázsiai rokon, aki, hogy is mondjam, így néz ki:

De ez biztos csak előnytelen kép, szóval valójában ilyen:

Hm, vagyis:

Szóval neki ez jutott. Ráadásul a maláj medvének (angolul sun bear, ami néhány évvel ezelőtt tökéletes neve lehetett volna egy chillwave zenekarnak) van egy speciálisan borneói változata is, ami feleakkora, ezzel pedig a világ legkisebb medvefajtája. A borneói medve a lista egyetlen szereplője, akit nem pontosan a természetes élőhelyén sikerült megnézni, hanem a kifejezetten a kedvéért létrehozott központban Sepilokban, Kelet-Borneón. A medvékért aggódók ide gyűjtötték össze a veszélyeztetett faj néhány tucat példányát, szívszorítóan abszurd élettörténetek után. Van itt olyan medve, akit láncon tartottak háziállatként. Vannak olyanok, akiket pandaként mutogattak Kínában. És vannak olyanok is, akiket gyakorlatilag a fazékból mentettek ki, mert a medvehús itt különleges fogásnak számít, még ha börtön is jár érte.

Az itt élő medvéket tehát eredendő evolúciós hátrányaik mellett még a saját sorsuk is megtépázta, ami meg is látszik rajtuk. Bár az életkedvük már visszajött, és jókedvűen hemperegnek, mászkálnak és medvéskednek a parkban, azzal például nemhogy kezdeni nem tudnak semmit, hogy a nekik bedobált étel egy jó részét ellopják a bűnöző életmódra berendezkedett makákók, de észre sem nagyon veszik. Nem tudom, egy IGAZI MEDVE mit szólna ehhez.

Azért ne legyünk teljesen igazságtalanok a maláj medvével (már csak azért se, mert tudnak agresszívek is lenni, ha akarnak): fára kifejezetten ügyesen másznak. Azt az arckifejezést pedig lehetetlen leírni, amikor egy ilyen jószág hosszas gondolkodás után rászánja magát, hogy elinduljon felfelé egy fán, fel is küzdi magát több tíz méter magasra, majd az ágra érve szétnéz, és az arcára van írva:

most igazából minek is jöttem fel ide?

A következő részben jönnek az igazi nagyvadak!

a színek… azok a színek…

meg hogy

olyan volt, mintha a Gyűrűk urában lennénk!!!

meg ilyesmi. És közben úgy érzem, hiába beszélek, úgyis csak azt értheti, aki látta. Borneó mélyén jártam, a Gunung Mulu Nemzeti Parkban.

A Mulu egy természeti csoda. Elképesztő formájú mész- és homokkőalakzatok sorakoznak itt sűrű, buja erdővel körülvéve, a mélyben pedig a világ legnagyobb barlangjai és földalatti folyói közül többel is. Mindez Borneó szárazföldön megközelíthetetlen pontján. Nagyjából ennyit tudtam a helyről, amikor ősszel elolvastam egy cikket az ide szervezett első, 1975-ös Royal Geographic Society-expedíció kalandjairól, és arról, hogy annak vezetője, Robin Hanbury-Tenison 36 év után visszatér. Az eltelt időben sok minden megváltozott, például nem kell már feltétlenül napokon át felfelé utazni a folyón, ha valaki el akar jutni ide, és kiépült itt egy nemzeti park is.

Ami nem változott, hogy továbbra is ez a világ egyik leglátványosabb esőerdeje.  Akkor eldöntöttem, el kell jönnöm ide.

Ehhez először Borneóra kellett eljutni. Borneó a világ harmadik legnagyobb szigete, egyben az egyetlen, aminek területén három ország osztozik. A nagyobb része Indonéziáé, de itt van Brunei, illetve két maláj tartomány, Sabah és Sarawak is. Utóbbiban található Mulu, és az imádivaló város, Kuching is, ahova Szingapúrból elrepültem. A hideg sterilitás után pedig pontosan azt kaptam, amire vágytam: forró és barátságos trópusi lazaságot.

Kuchingra tényleg nincs jobb szó, mint hogy nagyon laza hely. Kedvesen egzotikus, még ha nem is abban az értelemben, ahogy a „Borneó” név hallatán az igazi vadságot elképzelnénk. A lassan málló színes koloniális épületek keverednek a toronyházakkal, háttérben a méregzöld erdővel és hegyekkel, a maláj negyed keveredik a kínaival, és a hajnalban fűben gitározó focimezes buliarcoktól a kifőzdés néniig mindenki barátságos mosollyal üdvözöl és érdeklődik. Közben viszont, ahogy Malajziában általában, szinte minden nagyon kényelmesen és jól működik. Olyan, mintha az utóbbi időben felkeresett országok legjobb tulajdonságait egyesítené – izgalmas, mint Vietnam, az emberek olyan jófejek, mint Burmában, de közben olyan egyszerű itt utazni, mint Thaiföldön.

A folyóparton sétálni pedig ilyen élmény:

Mármint úgy értem, hogy:

És Kuchningból kiindulva a legkülönfélébb outdoor programok közül lehet választani a Borneó nevű, szigetnyi méretű funparkban az indonéz-maláj határon való motorozástól a felhők feletti falu felkereséséig. Mulu előtt bemelegítésnek az állatvilága és a tengerből kiálló sziklaformációi miatt érdekes  Bako Nemzeti Parkot választottam.

A leggyakoribbak itt a majmok, akik egészen gátlástalanul pakolják ki a turisták táskáit és veszik ki akár a kezükből is az ételt, az én kedvenceim mégis a szakállas disznók, vagy ahogy én neveztem őket, a beachdisznók voltak.

Ezek a jószágok majdnem olyan félénkek, mint az ember elől általában elszaladó vízibivalyok, a beachdisznókkal viszont egy kis türelemmel sokkal könnyebb összebarátkozni. Amikor egy üres tengerpartszakaszra értem, és először megláttak, szétszaladtak az erdőben. Aztán ketten visszatértek, és amikor látták, hogy nem csinálok bajt, együtt jártuk a sekély tengeröblöt.

Na de bármilyen jó arcok is, nem azért jöttem Borneóra, hogy malacokkal dagonyázzak. El kellett jutnom Muluba. Mivel szárazföldi út tényleg nem vezet ide út, két lehetőségem volt. Vagy folyón lehet megközelíteni elég bonyolultan, sok átszállással, szerencsétlen esetben több nap alatt, vagy repülővel. A vérem még csak hajlott volna az előbbi megoldásra, az eszem viszont azt mondta, be lehet vállalni a repülést. És kivételesen utóbbinak lett igaza.

Az utazási formák közül általában a repülésben van a legkevesebb varázs. Nem is igazán utazás ez, a szónak abban az értelmében, amikor az út is fontos, inkább egy kicsit lassabb teleportálás – egyik pillanatban itt vagyunk, a követezőben ott. Funkcionálisan tökéletes, de nincs sok közünk ahhoz, ami közben történik. Ez az út viszont teljesen más volt.

Nyolcan ültünk a negyven fős kis gépen, és az repülés  egész ideje alatt az ablakra tapadva figyeltem, ahogy átszeljük a kanyargó folyókkal, áthatolhatatlan erdőkkel és hegyekkel borított Sarawak tartományt. Azt a Borneót, amit igazából elképzelünk, és ahol sok helyen még tényleg a tigris és a krokodil az úr. Aztán megérkeztünk a legkisebb és egyben legszebb repülőtérre, ahol valaha jártam.

Itt kapott el először a színőrület.

Egészen megbabonázott a kristálytiszta, édes levegőn, a szikrázó napsütésben kirajzolódó trópusi zöld és egyenlítői kék, az esőerdő lassan gomolygó ködének fehérjéről nem is beszélve. A személyzetnek úgy kellett letessékelnie egy idő után a leszállópályáról, hogy legyek szíves máshol bámészkodni.

A nemzeti park központján kívül Mulu pontosan kettő, egymásra merőleges utcából áll, aminek mentén van néhány vendégház, és egy hely, ahol lehet enni meg inni. Minden más a természeté.

A parkban jó sokféle útvonal közül lehet választani a néhány órás erdei sétáktól a több napos, vezetett túrákig és barlangi kalandokig. Én egyértelműen az égnek meredő karsztsziklákat akartam látni, amiket egy három napos túrán lehet megközelíteni. Bár minden leírás azt javasolta, ezekre előre be kell jelentkezni, mert hamar betelik a létszám a heti kétszer induló túrákra, valamiért úgy éreztem, menni fog ez úgy is, ha egyszerűen csak odarepülök, úri módon besétálok a központba és azt mondom, jó napot kívánok, holnap reggel indulnék.  Idáig ment is, de kiderült, nemcsak másnapra, de több hétre előre minden hely betelt. Kaptam viszont egy papírt néhány túraszervező telefonszámával a faluból, hogy velük próbáljak szerencsét.

A vendégházba csak azért mentem, hogy letegyem a táskámat és telefonáljak, de rögtön két meglepetés is ért.

Egyrészt, hogy a helyi asszonyok társaságában egy 18 éves holland lány is üldögélt, aki, mint kiderült, ugyanígy utazott errefelé néhány hónapja, de a túra végén a csoport vezetője elhívta randizni, és azóta is itt van. Ez egyből a kedvenc love story-m lett. A másik pedig, hogy amikor beléptem a hálóterembe, épp egy magyar pár foglalta el a szobáját. Judit és Dani szeptember óta utaznak, egész hasonló útvonalon, és nagyon klasszul nyomják. Szóval ez meg a másik kedvenc love story-m lett, és a következő napokat együtt töltöttük, mert ők is a csodasziklák miatt jöttek, hasonlóan meggondolatlanul, foglalás nélkül.

Első körben nem sikerült túravezetőt szereznünk, ezért elmentünk megfürödni az erdei vízeséshez. Visszafelé elkapott minket a menetrendszerűen mindennap késő délután érkező elementáris erejű trópusi eső. Nem mondom, hogy a nehézségeink olyanok voltak, mint a Royal Geographic Society-nek, amikor 1975-ben tábort kellett verniük a dzsungel közepén, de amikor estefelé csurom vizesen baktattunk a sötétben, és még mindig nem tudtunk semmit arról, hogy másnap reggel el tudunk-e indulni, akkor nyugtalankodni kezdtem.

Estére aztán feltűnt egy elragadóan meggyőzően tárgyaló kínai-maláj férfi, Mr. Tin, akivel sikerült megállapodni arról, hogy másnap előbb elvisznek minket felfelé a folyón, útközben meglátogatunk néhány barlangot, aztán felmegyünk a hegyre, ahonnan bámulhatjuk a sziklákat. Miközben a verandán egyezkedtünk, a nappaliban a vendégházat vezető penan nemzetiségű család a Survivor tévéműsort nézte a generátorról hajtott plazmatévén.

És még ez is csak ezüstéremre lett volna jó az Egzotikum Iróniája világbajnokságon. Amikor másnap elindultunk felfelé a folyón, az első állomás egy helyi kézműves piac volt. Igen, tudom, hogy ez már eleve nagyon rosszul hangzik, de ha nem látogattunk volna ide, soha nem látom az Egzotikum Iróniájának világbajnokát, az asszonyt, aki jellegzetes borneói fejvadász-dárdával, National Geographic-fotókra illó fültágítóval, harci tetoválásokkal díszítve üldögélt

Apple-logós pólóban.

Aztán jöttek a barlangok. Ennek a műfajnak őszintén szólva nem vagyok akkora rajongója. Nem mondom, hogy nagyon kiterjedtek a barlangi tapasztalataim, de nekem eddig úgy tűnt, az egész igazából arról szól, hogy a föld alatt valamiért az emberek hajlamosabbak szabadon engedni a bennük élő általános iskolást, és akárhányadik cseppkőalakzat után is ugyanúgy kuncognak azon, hogy nahát, ennek is faszalakja van. Nem mintha ezzel baj lenne, de szerintem az ilyesmin éppen ilyen jól lehet kuncogni a felszínen, denevérürülék és csúszómászók társasága nélkül is. A Clearwater Cave hatalmas, törpbánya-hangulatú katakombái között aztán mégis kiszaladt a számon több hangos wow is.

A vízállás olyan alacsony volt, hogy többször is tolni kellett a hajót.  Végül kikötöttünk, és egy erdei ösvényen és több látványos függőhídon át eljutottunk az ötös táborhoz a hegy lábánál. Útközben két fontos tapasztalattal lettem gazdagabb.

Az egyik, hogy nagyon sokféleképpen voltam már izzadt és büdös az életben, de ezek közül sem a koszos nagyvárosi izzadtság, sem a sportolás utáni őserejű izzadtság, sem az összezártságban keletkező fojtogató izzadtság nincs sehol ahhoz képest, ahogy a trópusi párában és nedvességben születő,

legpontosabban rohadásszagként leírható dolog lassan áthatja az embert és beissza magát minden ruhájába, aztán a szöveteibe is.

A másik, hogy a piócák elleni harc egyik legjobb módszere, ha nem érintkezünk a természettel. Mármint nem úgy értem, hogy otthon maradunk (persze ez a legbiztosabb megoldás) hanem, hogy ha igyekszünk úgy mozogni, hogy ne nagyon érjünk hozzá a növényekhez.

A hülye járások minisztériumának nagyjából teljes repertoárját bemutattam az ösvényre lógó indák és ágak között, de amikor megérkezve végignéztem magamon, és egyetlen vérszívót sem találtam, aztán ránéztem azokra, akik egymás után szedték le magukról a vérrel megtelt piócákat, úgy éreztem, twerkelve is megtettem volna az utat, ha ez kell a rohadékok ellen. És valószínűleg a szerencse is segített.

Az ötös táborban a hegyi vezetők katonai szigorúságú demotivációs beszédet tartottak arról, hogy a másnapi mászás pokoli lesz, aki nem éri el időben az első checkpointot, már fordulhat is vissza, és még azt is pontosan beosztották, mikor mennyi vizet kellene meginni a három literből, amit magunkkal kell vinni.

Elsőre elég nagy túlzásnak hangzott mindez, és bizonyos szempontból az is volt, de a csoportunkkal utazó csehek tényleg visszafordultak két órával a reggel fél hetes indulás után, amikor látták, hogy ez nekik nem fog menni. És még így is sokkal jobban jártak, mint a legjobb felszerelésekkel érkező szingapúri turista, aki kevésbé  őszintén nézett szembe önmagával, így összességében 15 óra alatt tette meg a nagyjából kilencórás túrát. Ez  nem hangzik drámainak, de ebből az utolsó öt órában vak sötétben és szakadó esőben kellett botorkálnia a hegyen, és két embert is utána kellett küldeni, hogy lesegítsék.

Csontig átizzadva tapostuk az utat felfelé, míg el nem értünk a sziklás részig, ahol már létrák és kötelek segítették a feljutást. Az egésznek egy kicsit olyan hangulata volt, mintha egy nagyon extrém padláson mászkálnánk.

Mindent összevetve az út maga nem volt különösebben érdekes. Vagy a sűrű erdő, vagy a szűk sziklafolyosók miatt a tájból nem sokat lehetett látni, és az ember egy idő után úgyis csak maga elé néz és csak megy. Itt most nem az út volt maga a cél, hanem a cél volt a cél, de, ahogy a csúcson kiderült, bőven megérte.

A csúcsról tökéletes kilátás nyílt a vad karsztsziklák erdejére. Érdekes alakú sziklaképződményeket persze a világon mindenfelé találni, itt viszont az egész évben szakadó eső és az általában az enyészetnek dolgozó trópusi levegő olyan formájúra tépte és csiszolta a mészkövet, hogy annak látványból valami nyers, igazi ősi természeti erő árad.  A harminc-negyven méteres, néhol papírvékony, máskor robosztus, borotvaéles sziklák úgy sorakoznak itt, mintha egy óriás szörnyeteg fogai lenének. Elképesztő a látvány, és éppen úgy nem tudtam levenni a szemem róla, ahogy Hongkong felhőkarcoló-erdejéről.

Lefelé menni meg mindig nehezebb. Mindenki fáradtabb, kevésbé motivált, már csak túl akar lenni az egészen. Nem véletlen, hogy a hegyi balesetek többsége ilyenkor történik. Mi megúsztuk ilyesmi nélkül, de az ereszkedés már tényleg nem szólt másról, csak hogy minden nehéz és fájdalmas lépéssel közelebb jussunk az ötös táborhoz. Szikrázó napsütésben értünk le még jóval az eső előtt, és a hegyi patakban lazacosat játszva, az áramlattal szembe úszkálva próbáltuk lemosni magunkról a rohadás reménytelen szagát.

A következő reggel pedig kezdődött az első nap visszafelé, túra, aztán folyón a faluig, ami egész szépen megáradt, így nem állandóan kiszállni és tolni a csónakot.

Bár mindenkiből elég sokat kivett a túra, délután még elmentünk megnézni a világ egyik legnagyobb barlangját, a Deer Cave-et. Bár a mérete tényleg lenyűgöző (csak a bejárata 146 méter magas), itt nem éreztem azt a varázst, amit a Clearwaterben, csak azt a bólogató elismerést, ami annak szól, hogy fú, ez aztán jó nagy!

Annál nagyobb húzása a természetnek a deevérraj-show. A barlangban több millió denevér él, akik minden délután, általában négy és hat között elindulnak vadászi. A barlang szájával szemben ezért van egy kis kertmozi-hangulatú nézőtér, ahova az erre kirándulók délutánonként kiülnek, és várják a műsort. A denevérek pedig egész pontosak, több kambodzsai buszjáratnál például egyértelműen könnyebben lehet tervezni velük.

Megvan a füstszônyeg, ami ott középen kígyózik? Na, az nem füstszônyeg, hanem így néz ki, amikor több millió denevér elindul vadászni a világ egyik legnagyobb barlangjából. És ez így folytatódik még jó sok percen keresztül. Deer Cave, Gunung Mulu Nemzeti Park, Borneó. #borneo #malaysia #mulu #gunung_mulu #asia #bat #sarawak #vifon

A video posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Apr 4, 2015 at 1:29am PDT

Először csak néhány felhő tűnt fel, aztán elindult a végtelennek látszó menet tánca az égen. Egy kicsit olyan volt, mint augusztus huszadikán nézni a különféle égi formációkat, csak a koreográfiát itt denevérek milliói diktálták. Amikor már huszadik perce áramlottak folyamatosan, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a közeljövőben elfogynak, viszont kezdett besötétedni, elindultunk hazafelé. Nagyon vágytunk már egy fagyira.

Az estét megkoronázhatta volna, ha a Good Luck nevű étterem-kocsmában tényleg van karaoke aznap, ahogy a felirat ígérte, de ez valamiért elmaradt.

Másnap kipróbáltam azt, amit eddig csak filmekben láttam. Mindenféle foglalás helyett egyszerűen kisétáltam a repülőtérre, és vettem egy jegyet. Jó, nem az első gépre bárhova, előbb azért kinéztem, hogy visszamegyek Kuchingba még egy kicsit, de az élmény így is teljes volt.

Muluban gyakran előfordul, hogy a menetrend szerint közlekedő gépek egyszerűen nem indulnak el vagy nem szállnak le, és visszafordulnak. Judit és Dani például már be is csekkoltak, amikor közölték velük, hogy törölték a járatot. Eddigre már túlvoltunk az érzelmes búcsún, és el is tűntek a beszállókapu mögött, így amikor arra értem haza, hogy a verandán kártyáznak, elsőre azt hittem, az agyam felett végleg átvette az irányítást a valóság helyett valami egészen más.

Délután aztán ők is, meg én is el tudtunk repülni, és a visszaúton sem akartam egyetlen pillanatot sem elmulasztani, ezért rádőltem a ablakra és még egyszer végignéztem Sarawakot, most a másik irányból. Spoiler: innen sem volt rossz.

És most itt vagyok újra a városban. A hostelben írom ezt a posztot, és az a jámbor arcú német csávó, aki a sarokban olvas, nem is sejti, hogy mindjárt elkezdek neki hatalmas lendülettel elképesztő színekről meg óriás sziklafogakról magyarázni.

Ha a kedves olvasónak egy kreatív pályázaton ki kellene dolgoznia egy koncepciót arra, hogyan lehet becsábítani minél több tizenévest a világ legunalmasabb helyeire, vagyis a múzeumokba, mit találna ki? Véletlenül nem valami olyasmit, hogy az elképzelt tárlaton különféle kábítószereket, és azok hatásait kellene mutogatni a vihorászó, de végre legalább ébren maradó közönségnek?

Na, a mianmari katonai vezetés éppen ezt valósította meg,

még ha nem is kifejezetten a nyugati gimnazistákat célozták meg a kábítószerellenes háborúnak emléket állító, véresen komolynak szánt Drug Elimination Museum nevű yangoni intézményel. Az eredményre csak azt tudom mondani, amit egy ausztrál turistától hallottam egy elefántmintás inggel kapcsolatban (és elnézést a fordítás hiányáért, de ennek esszenciális ausztralizmusát máshogy nem lehet átadni):

awesome with a capital O.

Burma régóta nagypályás játékos a drog-világpiacon. Afganisztán mögött a második ópiumtermelésben, metamfetaminban pedig konkrétan világelső. Bár azt gondoltam volna, előbbi (és származékai) inkább letűnt idők nosztalgikus kábítószere, a mai piac a szertartásos drogozás helyett inkább az egy pillanat alatt bekapható tablettákról szól, ez csak részben igaz: rövid visszaesés után az ópium is erősen jön vissza.

Ezzel együtt is a sláger a yaba nevű metamfetamin, amit korábban lovaknak adtak, hogy jobban bírják a munkát, mára viszont letarolta a kínai és thai piacot, és olyan burmai lányok és fiúk gyors vigaszát is jelenti, akikre nem sokkal több vár az életben, mint hogy prostituáltak vagy adósrabszolgák legyenek. Volt idő a kilencvenes években, amikor az országnak annyi bevétele volt kábítószereladásból, mint az összes többi gazdasági tevékenységből együttvéve (ami persze utóbbiról is sok mindent elárul).

A mianmari hadsereg persze nem az ifjúság egészsége feletti aggodalmában indította meg drogellenes háborúját. Egyrészt azután, hogy 1988-ban lemészárolták a demokráciáért tüntetőket, kellett néhány jó pont Amerikánál. Ami viszont sokkal fontosabb: az ópiumföldek és metlaboratóriumok jellemzően a központi hatalommal szemben álló kisebbségek területein vannak (főleg a shanokén), az ezekből származó bevétel egy részét pedig éppen erre a szembenállásra fordítják. Harmadrészt az ilyen üzleteket a hadsereg jobban szereti saját hatáskörben intézni.

Minderről persze nem a múzeumban lehet értesülni, de egy katonai propagandamúzeumába amúgy sem informálódni megy az ember, hanem borzongásért, és valami bizarr szórakozásért. Ott ugyanis tényleg konkrét győzelmi festményeket találni a drogmaffiával szembeszálló hadseregről. És terepasztalokat a katonai akciókról, meg szépen kategorizált drogpalettákat ópiumpipáktól amfetaminokig.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Feb 28, 2015 at 6:02am PST

Még az interaktivitásra is figyeltek: az egyik terepasztalon meg lehet nyomni egy gombot, amivel szimbolikusan elégetünk egy drogszállítmányt. A legbizarrabbak pedig egyértelműen a drogmentes világ nirvánájáról szóló, pszichedelikus-szektás hangulatú festmények.

A vendégkönyv szerint utoljára egy héttel előttem járt a múzeumban látogató. A személyzet ritmusa ennek megfelelő: amikor megérkeztem, többségük a kiállítóterem különböző pontjain aludt, és csak nagy nehezen tápászkodtak fel, és kapcsolták fel a villanyokat. Egyikük aztán egy sötét szobába kísért, ami azt ígérte, bemutatja a drogok hatásait. A kísérteties hangulatban fel voltam készülve arra, hogy valami szellemvasutas ijesztegetés következik, de a következő képen látható valóság ennél is jobban meglepett:

A festmények, makettek és terepasztalok között sokáig el lehet nézelődni a múzeum három emeletén,és tényleg nem untam egy pillanatig sem, szemben a teremőrökkel, akik hamar visszafeküdtek. A csavar pedig, hogy néhány dolog a parodisztikus propagandahangulat ellenére is igaz abból, amit itt írnak. És nem csak arra gondolok, hogy a drogozásnak valóban vannak káros következményei.

Hanem azokra a feliratokra, amik szerint az ópium nem burmai hagyomány, hanem nyugatról hozták be az országba. A brit birodalom üzleti érdekei kívánták úgy, hogy elárasszák a világnak ezt a részét ópiummal, és ez olyan jól sikerült, hogy egész társadalmak látható nagyságú részei szoktak rá. Így megy ez.

2. Kígyópagoda Mandalayben

Mandalay két dolognak köszönheti kitüntetett helyét a nyugati utazók képzeletében. Egyrészt rendkívül egzotikusan és romantikusan hangzó nevének, illetve részben ezzel összefüggésben, Ruyard Kipling hangulatos versének ezzel a címmel.

A baj csak az, hogy egzotikus neve bárminek lehet, Kipling pedig úgy írta meg a verset, hogy soha nem járt Mandalayben.

Lehangoló kétszintes kockaházaival és dögunalmas matekfüzet-utcahálózatával Mandalay messze a legérdektelenebb nagyváros, ahova ezen az úton eljutottam. Ami megmaradt belőle, az egy remek fagyizó a belvárosban, és a vendéglátás még az eddigiekhez képest is ismeretlen magasságai egy külvárosi hostelben. Épp az udvaron üldögéltem, amikor megérkezett egy lány nagy hátizsákkal motortaxin, és arról érdeklődött, van-e szabad ágy. A hostelt vezető asszony előbb leültette, narancslét és dinnyét hozatott neki (ez minden érkezőnek jár), mard sürögni-forogni kezdett a jegyzetei körül. Amikor kiderült, nincs szabad ágy, először maga kezdett lázas telefonálásba, hogy szállást szerezzen a lánynak, majd amikor sikerült, megbeszélte a taxissal, hogy a külön utat ne fizettesse ki. Távozás előtt még egy üveg vizet is a kezébe nyomott. Mindezt úgy, hogy semmilyen üzleti érdeke nem fűződött hozzá. Kezdtem hozzászokni eddigre a mianmariak kedvességéhez, de ezt a jelenetet így is leesett állal figyeltem.

És ott van Mandalayben a kígyópagoda.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Mar 4, 2015 at 4:16am PST

1972-ben egy pagoda gondozása közben a szerzetesek találtak két pitont. Fogták és kitették őket. Másnap visszajöttek. Megint kitették őket, megint visszajöttek, egy harmadikkal együtt. Arra jutottak, valaha itt élt szerzetesek lelke költözhetett beléjük, úgyhogy többet nemhogy nem tették ki őket, de attól fogva úgy éltek, hogy azt Kis Grofo is állva tapsolná meg.

Idejük nagy részében egy Buddha-szobor körül tekeregtek, illetve heverésztek, miközben a látogatók pénzt és ajándékokat dobáltak rájuk. Aztán minden nap tizenegykor kivitték őket megmosni és megetetni. A múlt idő csak azért indokolt, mert az eredeti kígyók már elpusztultak (kitömött állapotban meg lehet tekinteni őket a pagodában), de vannak utódaik, akiknek épp ilyen a soruk.

A fürdetést nagy érdeklődés kíséri, és azért is sorban állnak a látogatók (rajtam kívül csak burmaiak voltak), hogy lefényképezkedjenek a kígyókkal, vagy egy kis tojást csorgassanak a szájukba. A szertartás végén aztán lassan visszakúsznak Buddha mellé, és folytatódik a heverészés. Ezek a kígyók egyenként három méteresek, Bago városában viszont ugyanilyen körülmények között él egy kilenc méteres példány is.

3. Nay Pyi Taw, a főváros

A kvízkérdésre, hogy mi Mianmar fővárosa, kevesen vágnák rá gondolkodás nélkül, hogy Nay Pyi Taw (illetve magyarul Nepjida, bár ezt a Wikipedián kívül soha sehol nem láttam még így leírva). Ez annál is inkább érthető, mivel a várost csak 2002-ben kezdték építeni, és csak 2005 óta funkcionál fővárosként. A paranoid katonai vezetés akkor úgy érezte, jobb, ha a kormányzati épületeket elköltöztetik a tengerparthoz túl közeli Yangonból a szárazföld jobban védhető belsejébe. Than Shwe tábornok még asztrológusa tanácsát is kikérte, ezután 2005. november 11-én (11.11) 11 órakor 11 minisztérium és 11 katonai egység elindult 1100 katonai jármű hátán Yangonból, és ebből lett egy új főváros.

Nay Pyi Taw azóta a világ tíz leggyorsabban növekvő városának egyike, ami mondjuk nem olyan meglepő figyelembe véve, hogy korábban nem volt ott semmi, és volt arra négymilliárd dollár, hogy legyen ott valami (amit Délkelet-Ázsia egyik legszegényebb országában inkább ne számítsunk át lélegeztetőgépre).

A paranoia szentélyébe külföldieket a 2011-es nyitásig nem is engedtek be.

Azóta viszont szabad az út a szegény ember Phenjanjába.

Elsőre az tűnt fel a buszpályaudvarról a szálloda felé a taxiban, hogy egy-egy útmenti hotel homlokzatán több volt a világítás, mint komplett yangoni negyedekben. Aztán az, hogy maga az út nyolc sávos volt, ami szélesebb, mint komplett mianmari tartományok úthálózata egymás mellé rakva. Nay Pyi Taw a funkcionális várostervezés legszebb hagyományait követi, vagyis az épületek nem burjánozhatnak itt dudva módjára össze-vissza: külön övezete van a szállodáknak, külön a minisztériumoknak, külön a hadseregnek és külön a lakóknak. Mindezeket széles sugárutak választják el egymástól.

A város legolcsóbb szállodájában 20 dollárért kaptam egy ágyat, de ezért cserébe golfkocsi vitt el a recepciótól a szobámhoz, ahol úgy hasított az internet, amiről Mianmar többi részén álmodni sem mernének. Igaz, a várostól több kilométerre voltam, és a közelben nem volt semmi más, csak további hotelek. Sétálgatni tehát nem is lett volna hova.

Ami mégis élvezhetővé tette a látogatást, hogy lehetett robogót bérelni. Így másnap reggel szinte teljesen üres, szinte tökéletes állapotú utakon hajtottam a központ felé, ahol a nyolcsávos utak húszsávosokká alakultak át. Ez az élmény valószínűleg egész Ázsiában egyedülálló, mert vagy ilyenek az utak, de akkor izzik is rajtuk a forgalom, vagy hasonlóan kihaltak, de akkor nagyon nem ilyenek. Ezeket az utakat főleg arra tervezték, hogy jól nézzenek ki katonai felvonulás idején. Aznap viszont épp nem volt ilyen.

A szabad motorozás élménye azért is kellett, mert egyébként egyáltalán nem túlzás, hogy nincs itt semmi érdekes. Szemben például Brazíliavárossal, ahol az élhetetlen funkcionalitás legalább önmagukban zseniális épületekkel párosul, itt egyelőre annyiban merült ki a kreativitás, hogy felépítették az ország legnagyobb pagodájának, a yangoni Sve Dagonnak a másolatát.

A replikapagoda előtt néhány „fehér” elefánt álldogál. Az ilyen állatok elvileg a jólét szimbólumai (volt már thai-burmai háború egy fehér elefánt birtoklásáért!), de ezekről a szürkés-rózsaszín, fejüket-fülüket lógató példányokról sok minden eszembe jutott, de a jólét semmiképp.

A pagodában pedig megtörtént velem az egyetlen dolog, amit szerettem volna elkerüli Burmában a malárián kívül: fel kellett vennem egy longyit. Ez a burmai férfiak szoknyaszerű viselete, és azért tekerték rám, mert nem számoltam azzal, hogy aznap pagodát is fogok látogatni, így rövidnadrágban indultam útnak. Abban viszont nem mehettem volna be. Természetesen semmi bajom azzal, hogy a burmai férfiak ezt viselik, de azért az sem kérdés, hogy a turisták közül csak félkegyelműek mutatkoznak ilyesmiben. Végül nyeltem egyet, és arra gondoltam, úgysem látja senki. (A külföldiek longyiviselésére az egyetlen mentség az lehet, ha a rendkívül érzékletesen freeballingnak nevezett alsónadrág nélküli változatot vállalja valaki. Na de az ember egy őrült katonai diktatúra fővárosában mégsem kezd el nadrág nélkül szórakozni, nem vagyok én Vice magazin!)

Nay Pyi Tawban egy napnál többet képtelenség eltölteni. De ezt az egy napot egyáltalán nem bánom, mert ennél bizarrabb fővárost biztosan nem látok, amíg el nem jutok Észak-Koreába.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legbizarrabb hely Burmában valószínűleg a gyakorlatilag teljesen kínai irányítás alatt álló Mong La város, ahol vadállat-tetemeket lehet vásárolni a piacon és a szállodák alapszolgáltatásai közé tartozik a pornócsatornás tévé, de ide bármennyire szerettem volna, most nem jutok el, mert gyakorlatilag háború van ezen a vidéken.

„Hogyhogy miért? Ez most a legizgalmasabb hely!”

- vágta rá teljesen természetesen az angol nyelvű Irrawaddy magazin egyik amerikai szerzője, amikor arról kérdeztem, miért épp Yangonba jött dolgozni. Andrew korábban Indonéziában újságíróskodott néhány évet, aztán ahogy a mianmari rendszerváltás-szerűség után fellazult a cenzúra, átköltözött ide. Ahogy egyébként maga az Irrawaddy, a független mianmari média legfontosabb hangja is csak ekkor tehette át székhelyét Thaiföldről abba az országba, amivel tulajdonképpen foglalkozik.

Andrew-al és a lap több munkatársával az egyik burmai, egészen pontosan mon szerző, Lawi Weng házibuliján találkoztam. Lawi sütött egy csomó csirkét, főzött tésztát, aztán a földre terített New York Times-ra pakolta az edényeket, amit körbeültünk, és teleettük magunkat. Ezután egy üveg Mandalay rummal kiültünk a szinte teljesen üres yangoni lakás erkélyére. Ekkor második napja voltam Mianmarban, és ugyan tulajdonképpen semmi különös nincs ebben a jelenetben, két dologban mégis teljesen biztos voltam. Ez most a legizgalmasabb hely, és a burmaiak tényleg olyan jó arcok, ahogy az hírlik róluk.

Úgy érkeztem meg Burmába (hivatalos nevén Mianmarba), hogy alig fértem a bőrömbe. Évek óta szerettem volna eljutni ide, és ahogy a yangoni (avagy ranguni) repülőtérről késő este az alig kivilágított utakon a szálloda felé tartottam, úgy kapott el az érzés, hogy Úristen, Burmában vagyok!, ahogy legutóbb talán Japánban. Pedig az eddigi helyszínek közül ez a kettő áll a legtávolabb egymástól.

Amikor először elmentem körülnézni, sötét utcákat, töredezett utakat, halmokban álló szemetet és a halmok között rohangáló patkányokat láttam az ország legnagyobb városában, ami ugyan hivatalosan nem a főváros, fontossága alapján mégiscsak az. Az utcákat elborítják a vörös köpések nyomai az állandó bételdió-rágás miatt. Nemhogy Tokiótól, de a repülővel két órára lévő Bangkoktól is fényévekre éreztem magam. Aztán leültem az egyik, még késő este is nyitva tartó műanyag székes kifőzdébe, majd átmentem egy másikba is, és figyelni kezdtem, a szakadt környezet hogyan telik meg élettel.

Az első, ami megérintett, az utcai foci volt. Mellékutcákban, tereken, parkokban és járdákon megy foci a város közepén este. Egy társaság be is húzta a kiskaput a háromsávos autóút közepére, és ott játszottak. Néha jött egy autó a szélső sávban, addig félrehúzódtak, aztán ment tovább a játék. A háttérben aranylott a Sule pagoda.

A video posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Feb 23, 2015 at 4:36am PST

// ]]>

Mások gördeszkáznak, görkorcsolyáznak, vagy csak kiülnek az utcára egy zsebrádióból tolni a zenét. A feldarabolt disznó cafatjait az utca közepén válogatják szét. Ha az egyik irányba nézek, buddhista szerzeteseket látok sáfrányszínű lepleikben, ha a másik irányba, festett hajú fiatalokat zenekaros pólóban, de legtöbbször nem is kell ehhez két irányba nézni, mert egyszerre látni őket. Máshol is éreztem, hogy az utca valóban közösségi tér, az élet tényleges helyszíne, de itt ez az érzés mindennél erősebb volt. Ha egy kicsit szentimentálisabb lennék, azt mondanám:

koszos és büdös, éppen annyira, mint az élet.

Yangon nem a látnivalói miatt érdekes, mert azokból nincs túl sok. Ott van a világ egyik legnagyobb pagodája, a Sve Dagon, bár abban is az a legjobb, ahogy a város felé magasodik, főleg este, rikító aranyszínben. Van még néhány másik pagoda, múzeumok, csodálatos hangulatú, gyarmati korból itt maradt épületek, amik úgy néznek ki, mintha londoni házakat otthagytak volna a trópusi klímában megrohadni – nagyjából ennyi. Nem is ezért vártam annyira az egészet.

Azt szerettem volna látni, hogyan nyüzsög egy ötvenmilliós, 135 különféle kisebbséget egyesítő ország a rettegéssel töltött, de ennek ellenére is végigmosolygott évtizedek után most, hogy egy fokkal szabadabban lehet nyüzsögni. Mindez már leírva is szédítő, hát még a színeivel, ízeivel, szagával és forróságával együtt. A legjobb dolog szerintem, amit Yangonban csinálni lehet, egy kör a helyi vasúttal. Van egy járat, ami három óra alatt megkerüli a várost, miközben nincs más dolgunk, mint figyelni a tanakával bekent arcú, fejükön hatalmas kosarat egyensúlyozó asszonyokat – vagy éppen beszélgetni a két megállót utazó helyi fiatalokkal arról, milyen telefonunk van.

Yangon attól elképesztően izgalmas most, hogy még megvan a nyers délkelet-ázsiai vadromantikája, amit a környéken már sok helyen súrlódásmentesre csiszolt a turizmus, viszont ez a nyersesség már nem párosul nyomasztó reménytelenséggel. Már jól látszik például, miből lesz néhány éven belül a helyi Khao San Road (19. utca a kínai negyedben), most még viszont ez inkább csak egy tök jó utca, ahol sokáig nyitva vannak a helyek, de nagyobb részben nem focimezben hőzöngő britekkel, hanem focimezben hőzöngő, általában elképesztően kreatív színű és formájú frizurával rendelkező burmai fiatalokkal vannak tele. Elég világosan látni az irányt, aminek mentén nemsokára megnyílik majd az első Hard Rock Café, meg a többi hasonló dolog, és egyáltalán nem is sajnálom ezt Yangontól, de egészen biztosan nem rossz elkapni az előtte lévő pillanatot.

Már idáig is elég hosszú út vezetett. Valószínűleg nincs olyan város, ami többet változott volna az elmúlt években a világnak ezen a részén, ami elég nagy dolog, mert eddigi megfigyeléseim alapján mintha minden a változásról és folyamatos átalakulásról szólna errefelé.

Bede Márton nyolc évvel ezelőtt járt itt, megkértem, mesélje, mire emlékszik.

„2007 végén Yangon évtizedekkel volt lemaradva a környező országok nagyvárosaitól, Bangkoktól vagy a kínai Kunmingtól, és teljesen el volt szigetelve a világtól. A bankkártyákat sehol sem fogadták el, és nem voltak ATM-ek. Internet csak néhány internetkávézóban volt, de a szakadozó szolgáltatás és a cenzúra itt is megnehezítette a dolgokat. Külföldi újságokat csak pult alól lehetett kapni, de még azokból is ki voltak tépve a Burmával foglalkozó cikkek.

Az egész város reménytelenül rohadt, és nem úgy tűnt, hogy valaha is történni fog valami. Akkoriban Yangon lehetett a világ egyik legnagyobb városa, ahol még az áramszolgáltatás sem volt folyamatos. Minden nap elment legalább néhány órára, és ilyenkor teljesen elviselhetetlen volt a trópusi klíma. A jobb helyeknek persze volt saját generátora, de a városból hiányoztak a délkelet-ázsiai nagyvárosok legfontosabb közösségi terei, a hatalmas, légkondicionált bevásárlóközpontok.

Nem utáltam Yangont, mert kalandos volt az éjszakai sötétségben a patkányok közt hazasétálni, és nappal nagy volt a pörgés, inkább csak sajnáltam a helyieket, akiknek egy olyan diktatúrában kell élniük, amelyik még egy élhető nagyvárost sem tud produkálni.”

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Feb 25, 2015 at 8:59am PST

// ]]>

Így nézett ki Yangon a totális katonai diktatúra éveiben. A rendszer minden borzalmának részletezése helyett itt egy burmai vicc arról, miféle világ volt itt.

„Olvastad a Burmai napokat Orwelltől? Igen, de a Burmáról szóló másik könyve, az 1984 sokkal jobb!”

(Orwell a Burmai napokat ugyan valóban itt töltött évei alapján írta, az 1984 diktatúraábrázolásakor azonban még fogalma sem lehetett arról, milyen pontosan fognak megvalósulni itt azok a dolgok, amiket leírt.)

Nagyon rövid összefoglalás: miután Burma függetlenedett a brit gyarmatbirodalomtól, a szocializmus burmai változata nevű rémség gondoskodott arról, hogy a világ egykor volt vezető rizsexportőréből éhezés sújtotta ország váljon, és évtizedekre leszakadjon a szomszédos Thaiföldtől. Amikor pedig az emberek fellázadtak a reménytelen viszonyok ellen, jött valami még sokkal rosszabb.

Az 1988-as, rövid életű utcai lázadások brutális leverése után bevezették a totális, arctalan katonai diktatúrát, élén az Állami Jog és Rend Helyreállító Bizottsággal, ami már nevében is a legjobb próbálkozás, amivel az emberiség valaha megközelítette az 1984 Szeretet Minisztériumát. (Innentől lett hivatalosan Mianmar az ország neve.) A rendszer modern technológiai eszközök nélkül is tökéletes hatékonysággal tartotta megfigyelés és ellenőrzés alatt a teljes lakosságot. Ha valaki mondott valamit, amit nem kellett volna, szinte biztosan volt egy besúgó közelben, és már mehetett is évekre börtönbe. Sőt, igazából arra sem volt szükség, hogy valaki mondjon valami ilyesmit, mert ha a szomszédjának megtetszett a biciklije, enélkül is szólhatott az érdekében a hatóságoknál. És ez még csak a többségi bamar népcsoport tagjainak sorsa volt, a központi hatalommal szemben álló különféle kisebbségek harcosaira, az ő rokonaikra, a rokonaik ismerőseire, vagy egyáltalán bárkire, akivel kapcsolatban az felmerülhetett, olyan sors várt a világtól elzárt titkos táborokban, amiről a nyugati világnak leginkább a Rambo 4 vonatkozó jeleneteiből lehet valami fogalma.

Ahogy viszont ez lenni szokott, az olyan állam, ami minden energiáját polgárai elnyomására fordítja, és ebben kétségtelen eredményeket is ér el, látványos kudarcot vall nagyjából minden más területen, amit egy államnak csinálnia kellene. Ez akkor lett igazán éles kérdés, amikor 2008-ban a Nargis ciklon pusztítása után (150 ezren haltak meg) a lakosság lényegében semmilyen segítségre sem számíthatott az ország vezetésétől.
Elég jó esély volt arra, hogy a burmaiak végső elkeseredésükben megint nekimennek a hatalomnak.

A vezetés ezért inkább saját kezébe vette a dolgot, és maguk kezdtek el lazítani a kereteken. Tartottak egy választást, amit ugyan saját jelöltjük nyert meg, de innentől legalább formálisan nem katonai kormánya volt az országnak. (Hogy a háttérből ki irányít, az más kérdés.) Lazítottak a cenzúrán, kiengedték a politikai foglyokat, és elkezdték oldani az ország elszigeteltségét a világtól. Mindennek ma Yangon utcáin egészen látványos jelei vannak.

A klíma persze azóta sem lett kellemesebb, patkányok között hazasétálni pedig ma is épp olyan kalandos. (Eleinte csak olyanokhoz volt szerencsém, akik keresztbe rohantak át előttem a szeméthalmok között, aztán egyszer egy kerítés mellett sétálva egy nagyobb példány párhuzamosan is futott velem.) Minden más viszont alaposan megváltozott, változás üteme láthatóan egyre csak gyorsul. Légkondicionált plázákat és ATM-eket majdnem minden sarkon találni, igaz, az interneten olvasott tanácsoknak követve én inkább vittem elég készpénzt – amihez arra volt szükség, hogy Bangkokban makulátlan, tökéletesen gyűrődés- vagy bármilyen sérülésmentes dollárokat szerezzek, mert csak a tökéletes bankjegyeket váltják be. Fényárban pedig ugyan nem úszik a város, de áramkimaradással egyszer sem találkoztam, és az internet ugyan messze a leggyengébb volt eddig, de ha nem akartam videókat nézni vagy skype-olni, akkor egész sokszor működött.

A cenzúra feloldásának legegyértelműbb jele, hogy a korábban éveket házi őrizetben töltő nemzeti hős (illetve katonai szempontból közellenség), az 1991-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Aung San Suu Kyi posztereivel a város bármely pontján lehet találkozni. Még a buszpályaudvarok jegyirodáiban is, amin már csak azért is meglepődtem, mert ismerek olyan európai országot, ahol nem tudnám elképzelni, hogy egy ellenzéki politikus képe kint legyen egy buszpályaudvaron. Amikor pedig Suu Kyi asszony szóba kerül, taxisofőrtől túravezetőn keresztül az utca emberéig szinte mindenki teljesen természetesen, és érezhetően tiszta szívből úgy emlegeti, hogy our true leader, vagyis a mi igazi vezetőnk. (Újabb popkulturális párhuzam: egyes burmaiak szerint nemhogy az 1984, de még az Oroszlánkirály is az ország történetéről szól. Ebben Mufasa, az öreg oroszlánykirály Aung San, Suu Kyi apja, a szintén nemzeti hősnek tekintett katonatiszt. Ő vezette a függetlenségi tárgyalásokat a britekkel, és az ő vezetésével akár jobbra is fordulhatott volna az ország sorsa, de merénylet végzett vele. És jött Zordon, vagyis a Ne Win tábornok vezette katonai vezetés, akik borzalmas sakáltanyát csináltak a virágzó királyságból. A kis Simba pedig természetesen Suu Kyi, aki előbb száműzetésbe kényszerült, most viszont rajta áll, hogy megmentse a birodalmat.)

A lazítás eredménye az is, hogy bár a sajtószabadság természetesen továbbra is elég gyenge lábakon áll (a Freedom House szerint az utolsó helyek egyikén), már vannak olyan újságok, amikben nem kell a sorok között olvasni, ha valaki tudni akarja, mi folyik az országban. Ilyen újság az Irrawaddy.

Lawi Wenget nem valami titkos újságíróhálózaton keresztül ismertem meg. Egyszerűen írtam neki egy emailt, miután olvastam egy cikkét a kínai határ közelében lévő bűnvárosról, Mong Láról, ahova szerettem volna eljutni. Megkérdeztem tőle pár technikai részletet, mire hamar oda jutottunk, nyugodtan keressem meg, ha Yangonban vagyok.

A találkozót a Gekko klubba beszéltük meg, ahova megérkezve az első pillanatban jeges rémület kapott el. A sarokban egy jazz-zenekar játszott, a fekete inges személyzet pedig csak úgy sürgött-forgott a fehér vendégek körül. Ordított a helyről, hogy az egyre népesebb yangoni expatközösség egyik oázisa, amivel persze nincs baj, és biztos én is felkeresném néha, ha itt élnék, de első teljes burmai napomon a legkevésbé sem vágytam ilyesmire.
Lawi, aki baseball-sapkát és Irrawaddy-s pólót viselt, gyorsan megnyugtatott, hogy csak a happy hour miatt vagyunk itt, amint vége, el is húzhatunk innen.

Már a bárban elég jól látszott, hogy végtelen segítőkészségével és kifogyhatatlan energiájával a helyi expatok kedvence, az ide teleptett tudósítók pedig csüngenek minden szaván, ő pedig, bár érezhetően szívből csinálja, teljesen természetes módon eléggé élvezi ezt a helyzetet. Az italakció után átmentünk az említett 19. utcába, ahol Lawi a nyolcadik söre környékén a fejébe vette, hogy másnap bulit rendez új albérletében, ahova engem is meghívott.

Ezután még azt is megbeszéltük vele és Annie-vel, az ideiglenesen itt dolgozó hongkongi riporterrel, hogy a buli előtt megyünk egyet a yangoni körvonattal. Én ugyan aznap már túl voltam ezen, de annyira élveztem, hogy simán benne voltam még egy körben. Olyan vidáman és otthonosan sétáltam haza a patkányok és utcai focisták között, mintha hónapok óta itt éltem volna.

Másnap délelőtt a megbeszélt időpontban találkoztunk, Lawin pedig látszott, hogy a szervezete az este után nem áll készen egy vonatozásra a perzselő napon. Engem hajtott volna a nyughatatlanság, de Annie volt olyan empatikus a láthatóan szenvedő férfival szemben, hogy azt mondta, engedjük el a dolgot, pedig ő volt az egyetlen, aki még nem volt a vonaton. Kimentünk inkább a külvárosban lévő Inya-tó partjára heverészni.

Ez a yangoni fiatalok egyik kedvenc randihelye, akik a saját tér hiányát különösen kedves módon oldják meg: a parkokban egy esernyő alá bújnak. A tópart leggyakoribb motívuma így az esernyő volt, ami alól csak lábak, hátak, esetleg karok látszottak ki. A randizás egyébként sem lehet könnyű műfaj Yangonban, ahol még a vonaton is van csókolózni tilos-tábla. Az Inya-tó azért is különösen népszerű, mert a Yangoni egyetem közelében van, de hogy valami kevésbé cukit is mondjak: amikor az egyetem diákjai 1988-ban itt tiltakoztak, az összecsapások alatt sokan a tóban fulladtak meg.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Feb 24, 2015 at 1:28am PST

// ]]>

Visszafelé vettünk csirkét, tésztát, és fűszereket a piacon. Még tányérokat és evőeszközöket is be kellett szereznünk, Lawi tényleg oda akarta tenni magát. És mindez olyan természetesen történt, hogy közben bele sem gondoltam, hogy ha nekem írna egy utazó valami kérdést Magyarországról, abból valószínűleg nem következne, hogy néhány napon belül már az erkélyemen együtt pucoljuk a hagymát. Talán érezhető, hogy a jelenetben nincs semmi egzotikus a szó fűszoknyás-lakatlanszigetes értelmében, mégis úgy éreztem, ismerkedésem új országgal ennél jobban még nem kezdődött.

Amikor arról beszélgettünk, hol mennyibe kerül az albérlet (és meglepetésemre az derült ki, hogy Yangonban többe, mint Budapesten), vagy hogy érdemes-e venni egy üveg vodkát, ha csak az egyikünk akar inni, segítenek-e neki a többiek (még nagyobb meglepetésemre az lett a megoldás, hogy nem, ami az öregedés egészen fájdalmasan egyértelmű jele), az tulajdonképpen bárhol történhetett volna a világon. Csak amikor vacsora közben Lawi időnként nevetve elejtett egy-egy olyasmi mondatot, hogy „ha nem lett volna velem a francia fotós, valószínűleg meghaltam volna”, akkor vált pillanatokra egyértelművé, hogy az egész független sajtósdi tétje itt egészen más. Mindez mégsem tűnt nyomasztóak, vagy szomorúnak: ahogy Lawi megvonta a vállát, hogy hát, a jó sztoriért kockáztatni kell, az a maga módján inkább felemelő volt.

A buli után még továbbmentünk Ázsia legviccesebb olyan helyére, amit rooftop bar-ként hirdeti magát. A bár kétségtelenül egy tetőn van, viszont egy mindössze három emelet magas épületben. A Sve Dagan palota közelében ugyanis tilos magasabb épületet felhúzni, hogy ne zavarjon bele a város látképébe. A kilátása azért így sem volt panasz, és harmadszor is kitörő vidámsággal sétáltam haza az eddigre már szinte ismerős patkányok között.

A burmai kedvesség megtapasztalásához persze egyáltalán nem kell újságírókkal haverkodni. Amikor az első napomon a vonatozás után leültem egy kicsit a pagoda melletti Kandawgyi parkban a fűbe, kedvesen mosolygó fiatalok jöttek oda hozzám, hogy szeretnének lefényképezkedni velem. Ha Vietnamban történik ez, arra gyanakodtam volna, valami rosszban sántikálnak. Itt egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy csak a nyílt szívük vezette őket. Tényleg olyan kedvesen mosolyog itt mindenki, hogy a legtöbb utazónak ez lesz a meghatározó élménye Burmából. (Bizarr módon éppen így mosolyogtak a külföldiekre az elnyomás legbrutálisabb éveiben is, ami sok turistát megtévesztett, mert azt gondolták, nahát, ahol így mosolyognak az emberek, csak nincs akkora baj. De, volt akkora baj, és van is még most is, de a burmaiak természetüknél fogva így kezelték ezt.)

Arról persze egyáltalán nincs szó, hogy Mianmarban minden jóra fordult volna. Már csak azért sem, mert a területén továbbra is nyílt háborúk zajlanak a különféle szakadár szervezetekkel. Az utóbbi hetekben voltak légicsapások a shanok területén, a kínai határ közelében pedig konkrét hadiállapotok vannak. (Utazóként ezekkel nem nagyon lehet találkozni, mert jellemzően olyan területeken történnek, ahova amúgy sem lehet eljutni.) A muszlimok helyzete továbbra is kilátástalan, és egyáltalán nem egyértelmű, a hadsereg hogyan kezeli majd, ha az ellenzék tényleg megnyeri az ősszel esedékes választást. Az olyan rendszerváltás, amit a hatalom maga vezényel le saját érdekei alapján, általában nem sok jót jelent.

Az viszont biztos, hogy aki most kapja el Yangont, egy nagyon izgalmas és

minden szempontból trú helyet talál.

Utolsó estémen, mielőtt elindultam volna északra, egy hindu menetbe botlottam, akik egy új templom megnyitását ünnepelték. Elefántok, feldíszített ökrök, kürtösök, táncosok és egy teljes zenekar vonult órákon keresztül a város utcáin hatalmas bulit csapva.

Aztán felszálltam a távolsági buszra, és a Rambo 4 ment a tévében.

Úgy tudtam, Kambodzsa leglátványosabb hajóútját készültem épp megtenni. Ehhez képest egy szeméttel teli folyómeder mélyén éppen csak csordogált a zöldesbarna víz. A személyzet egymás után pakolta fel a hajó tetejére a csomagokat és különböző árukkal teli zsákokat bármiféle rögzítés nélkül, amiből úgy tűnt, nem attól kell félni, hogy bárkinek levinné majd a kalapját a menetszél.

Nyugat-Kambodzsában voltam, Battambang városban. A megszokott, uncsi Phnompen-Siem Reap buszút helyett egy izgalmas és állítólag nagyon látványos úton terveztem behajózni Angkor romjai közé. De ha nem is közvetlenül oda, legalább Siem Reap város kikötőjébe.

Csakhogy éppen száraz évszak volt, annak is a közepe, amikor már hónapok óta nem látott esőt a táj. A száraz évszak elvileg a leginkább alkalmas az utazás legtöbb formájához. Trópusi viszonyokhoz képest kellemesen hűvös, az esőkkel együtt pedig a szúnyogok és mindenféle csúszómászók is visszaszorulnak.

Vannak viszont hátrányai. A szárazság bizonyos helyeken egészen fojtogató tud lenni. Néhány biciklin, robogón, de akár egyszerűen gyalogosan eltöltött nap után először a ruháimat lepte be a vörös por, aztán úgy éreztem, lassan a tüdőm is tele lett. A száraz hónapok után pedig a természet is kezdi elveszíteni a színeit. A legjobb ezért erre a vidékre novemberben, közvetlenül az esős évszak után érkezni, amikor a természet felfrissült, de az időjárás már kellemesebb. Ez viszont sok helyre igaz, és sajnos nem lehet mindenhol egyszerre novemberben lenni. Tél közepére aztán minden egy kicsit fakóbb lesz.

Hajózáshoz főleg nem a száraz évszak az ideális. A Sangker-folyón legalábbis ilyenkor nem fürgén hasítanak a keskeny hajók a lendületes sodrásban, hanem küszködve tuszkolják magukat tovább a sekély, mocsaras vízben. Rendes vízszint mellett a hajóból falvakat, hegyeket, völgyeket, mezőket és erdőket lehet látni. Így viszont csak a koszos földet.

Nem is igazán tudom elképzelni, hogy telt a következő kilenc óra azoknak az utastársaimnak, akik a hajótestben maradtak. Én mindenesetre felmásztam a táskák mellé a hajó tetejére, és amennyire lehetett, igyekeztem élvezni a tájat. Ülve vagy fekve még mindig nem volt az igazi, de ha felálltam, akkor végül is már nagyjából szemmagasságban volt a két part.

Az út mindezzel együtt tényleg érdekes volt. Úszó falvak és a Waterworldöt idéző óriás halászszerkezetek mellett hajóztunk el. Néha megérkezett mellénk egy csónak, gazdát cserélt egy-egy zsák. A tetőn lévő hátizsákok közül pedig végül csak egy esett le egy belógó faág miatt, de szerencsére nem a folyóba, hanem még épp a hajó ablakába.

A reggeli hűvöst délelőttre felváltotta a szárazon perzselő nap. Árnyékra esély sem volt, egy sálat kötöttem a fejemre, és úgy nézelődtem tovább. Semmiképp sem akartam bemenni a nyomasztó hajótestbe.

Néhány hete nagy sikerrel pörgött végig az interneten a kambodzsai ruhagyári munkások életére rácsodálkozó nyugatiakat bemutató norvég valóságshow. Tényleg király volt, csak épp ez dolog maradt ki belőle, ami itt a folyó mentén egészen világosan látszott. A H&M- és egyéb gyárak által kínált munka a legtöbbek számára itt még bőven a jobb lehetőség. Az alternatíva általában még sokkal nehezebb munka még sokkal kevesebb pénzért, ami ráadásul bizonytalan is, mert az időjárástól függ. Ez persze nem menti fel a gyárak vezetőit az alól, hogy biztosítsanak tisztességes körülményeket és fizetést munkásaiknak. A norvég fiatalok rácsodálkozása viszont akkor lett volna teljes, ha megértik, hogy amit ők láttak, az messze nem a legrosszabb opció Kambodzsában.

Siem Reapbe behajózni olyan volt, mint megérkezni valami Mars-kolóniára. A képen inkább barnásnak tűnik, de sokkal inkább vörös volt minden: a föld, a víz, a rozsdásan nyekergő hajók.

A kikötő elég messze van a várostól, így tényleg nem volt más lehetőség, mint megadni magam a hajót megrohanó taxisoknak. Nem sok minden van, ami egyértelműen működik, sőt, kifejezetten virágzik Kambodzsában, de a turizmus szerencsére ilyen. Nem csoda, hogy aki teheti, ebből próbál megélni. Ebben pedig természetesen semminek nincs nagyobb szerepe, mint Angkornak.

Siem Reap például konkrétan egy városnyi utazási irodává alakult át. Három funkciója van, mindegyiket tökéletesen látja el. Egyrészt, hogy az Angkorba érkező turistáknak legyen hol aludniuk, másrészt, hogy legyen nekik olyan hely, ahol nagy betűkkel ki van írva, hogy WESTERN FOOD (Érted, bementem, kértem egy rántott kovbojkalapot, erre semmi!) harmadrészt pedig, hogy valahol be tudjanak baszni. Hogy semmi se legyen a véletlenre bízva, ennek helyszínét Pub streetnek nevezték el.

Ezeket a helyeket gondosan elkerültem, és megkerestem a mellékutcákban azokat a típusú a kifőzdéket, ahol az utóbbi hónapok étkezéseinek nyolcvan százalékát elköltöttem.

Azt viszont el kell ismernem, a helyi közért engem is elcsábított. Mit elcsábított, egyenesen rávetettem magam a nevető tehenes sajtra és a barna kenyérre, amit befalni olyan érzés volt, mint hazamenni egy kicsit. Ennél jobban már csak ez a polc hatott meg:

Tényleg Kambodzsáig kell menni a kapitalizmus olyan csúcstermékeiért, mint a négyes Twix, az extra csokis Milky Way, de mindenek előtt a csúcsok csúcsa, a mogyoróvajjal feltunningolt Snickers??? Be is tartalékoltam belőle másnap reggelre.

Az első Angkor-napon hajnali négyre állítottam be az ébresztőt. Úgy számoltam, hogy ha nem is pattanok ki az ágyból egyből, de még egy kevés hempergéssel együtt is simán odaérek a biciklikölcsönzőbe a 4:30-as nyitásra, amivel elérem az öt órás pénztárnyitást, és úgy talán esélyem van a napkeltét nem nagyon-nagyon-nagyon sok, hanem simán csak rengeteg ember társaságában megnézni. A terv nagyjából működött is, aztán a bejáratnál meggyőződhettem arról, néhány évtizeddel korábbra kellett volna beállítani azt az ébresztőt, ha tényleg Indiana Jonest szerettem volna játszani.

A következő két nap a templomról templomra biciklizéssel telt, jöjjön ennek három csúcspontja. Nagy meglepetés azért nem lesz. A legnagyobb számok nem véletlenül a legnagyobb számok.

3. Angkor Wat

A hajnalban sorban állók szinte mindegyike Angkor leghíresebb épületébe, az Angkor Watba igyekezett, hogy a legendás sziluett mögött megtekintse a napkeltét. Így ezt inkább kihagytam, mert arra gondoltam, ha úgyis csak tömegben tudom megnézni, akkor visszajövök majd napközben, a hajnalt pedig valami másra használom.

A khmer birodalom egykori fővárosának központi épülete, a hindu Olümposzról, a Miru hegyről megmintázott Wat akkor is király, ha nem követjük végig a falain a világ keletkezésének történetét. A legjobb talán az benne, hogy, szemben egy csomó, a jelennel valójában már semmilyen kapcsolatban nem lévő történelmi emlékkel, itt tök könnyű elképzelni, milyen volt, amikor fénykorában pezsgett itt az élet. Már csak azért is, mert itt valójában mindig is élet volt, és sosem nyelte el a dzsungel, mint Angkor számos másik templomát. Amikor a XIX. században a francia lepkegyűjtő, Henri Mouhot „felfedezte” Angkor Watot, akkor is működött éppen itt egy kolostor. A hegynyi templomegyüttesben (a világ legnagyobb vallási épületében) körülnézni már majdnem olyan, mint valami HBO-sorozatban nagyfelbontású harc- és szexjeleneteken keresztül megismerni a khmer történelmet.

Rendkívül felületes Angkor Wat-műveltségem alapján a kedvenc történetem, hogy építtetője, II. Szurjavarman király természetesen azt szerette volna, ha itt temetik el, csakhogy elkövetett egy végzetes hibát. Hadjáratot indított a vietnamiak ellen. El is esett a csatában, így álma nem valósult meg. A tanulság, amit évszázadokkal később sem tanult meg a világ, egyértelmű: lehetsz akármekkora király, felépítheted a legnagyobb dobást a világon, de a vietnamiakkal akkor se baszakodj!

2. Ta Prohm

A templom, amit viszont tényleg elnyelt a dzsungel. Ember és természet legnagyobb erőinek csodálatos találkozása. Wow. Ilyen gondolatok járnak az ember fejében, miközben Ta Prohm-ot nézi, de ezeket a gondolatokat újra és újra megszakítja egy hang. A mellettem lévő kínai idegenvezető előadása csoportjának, amiben mintha minden második szó a Tomb Raider, illetve a Lara Croft lenne. A játék filmváltozatát itt forgatták, ez pedig a kétezres évek elejétől még jobban megdobta a turizmust. A templomot minden egyes tuk tuk-sofőr csak Tomb Raider-templomként emlegeti, aminek hallatán az összes turista lelkesen bólogatni kezd.

És, bár jöhetne itt valami dörmögés a kultúra el-akármilyenesedéséről, végső soron ez egyáltalán nem rossz dolog. A történelem végül is úgy alakul, hogy minden kor hozzáteszi a magáét, és hát ha egyszer az van, hogy a khmer kultúra kitermelte az épületet, az évszázadok elhagyatottsága megadta a lehetőséget a természetnek, hogy visszavágjon, a mi korunk pedig annyit tudott hozzátenni, hogy ráengedtük Angelina Jolie-t combnadrágban, akkor ennyit tudtunk hozzátenni, ettől még ez a miénk, és egyszer talán történelmi emlék lesz ez is!

1. Bayon

Szóval azon a bizonyos hajnalon továbbtekertem Angkor Wattól, hogy a három kilométerrel arrébb lévő Angkor Thom, a későbbi khmer főváros középpontjában lévő Bayon buddhista templomban érjen a napkelte. Az erdei úton vaksötét volt, a bérelt biciklihez pedig nem adtak lámpát, így egyetlen fényforrásom a telefonom volt, egy idő után pedig szerencsére megjelent egy tuk tuk egy japán asszonnyal és lányával, így annak fényét követni tudtam.

Angkor Thom kapuján bemenni a sötétben már egészen Lara Croft-os volt, de megérkezni a templomba, ahol még mindig nem lehetett semmit látni, csak a denevérek sivítása töltötte be a teret, az vitt igazán mindent. Nyilván hülyeség a világ egyik legnagyobb látványosságának közepén a turisták számára nemhogy panaszkodni, hanem egyáltalán foglalkozni ezzel, így nem is teszem, de az is biztos, hogy egészen más élmény volt így a Bayon-templom, mint amikor egymást verik le a szelfibotok körülöttem. Felbotorkáltam az emeletre, és vártam, hogy előbújjon a nap. A nappal együtt pedig az épületen lévő kétszáz, sejtelmesen mosolygó kőarc is előtűnt lassan a sötétből.

Bayon (ami egyébként az utolsóként épült templom Angkorban) a legjobb.  Annyira, hogy el is gondolkodtam azon, mit csinált az emberiség az elmúlt nyolcszáz évben, ha a király, fejalakú épületektől eljutottunk oda, hogy ma már kizárólag béna, nem-fejalakú épületeink vannak? Pedig igény, az egészen biztosan lenne rá. Ne mondja nekem senki, hogy VII. Dzsajavarman királyhoz hasonlóan egy Kanye West, egy Cristiano Ronaldo, vagy akár egy Vlagyimir Putyin ne faragtatná szívesen épületnyi kőbe saját képmását. Bayon példája mutatja, hogy mindannyiunk érdeke, hogy egyszer megtehessék.

Na jó, elég volt a hülyeségből. Az előző poszt alapján már-már úgy tűnhetett, hogy Vietnamban utazni nem is olyan király. Dehát nehogy már néhány haramia döntse el, milyen a hangulat! És mi volt ez a panaszkodás arról, hogy HANGOS A TÉVÉ, te jó isten? Korai jelentkezés a 2015-ös kispolgár-listára???

Ott van például az ország leghíresebb látványossága, a természeti világörökségek listáján is szereplő Halong-öböl a maga kétezer mészkősziklájával egy látványos tengeröbölben. Körbe lehet ezeket hajózni, lehet közöttük kicsit kajakozni, és még egy éjszakát is el lehet tölteni a hajón az öbölben.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jan 17, 2015 at 2:50am PST

Hogy ez turistás? Hát, persze, hogy az, na de csak jobb, mint sorban állni a Louvre előtt! A látványban pedig tényleg van valami olyan meseszerű, amit egy hadseregnyi mentőmellényben foszforeszkáló kínai turista sem tud elcseszni.

Aztán vannak itt olyan esszenciálisan délkelet-ázsiai tájak, amik láttán nincs, aki ne nyalná meg az összes evőpálcikáját.

Pláne, hogy az ilyen helyeken, a nagyvárosoktól távolodva varázsütésre megváltozik a hangulat. Falvakon végigbiciklizve vidáman integető felnőttek és néhány mondatos angol szókincsüket kedvesen harsogó gyerekek fogadnak, mogorvaság és átverések a látóhatár közelében sincsenek.

És ott van, ahol minden egyszerre jó: Vietnam legdélebbi csücske, a Mekong-folyó csodálatos deltája. A Tibeti fennsíkon eredő, Kínán, Laoszon, Mianmaron, és Kambodzsán is áthaladó folyó ezen a buja és termékeny terülten bomlik mellékfolyók hálózatára és ömlik a Dél-kínai tengerbe. A föld itt aranybánya, még ha az arany itt valójában leginkább rizst is jelent, amiből persze senki nem fog pénzzel teli medencékbe fejest ugrani, de viszonylag könnyű és kényelmes megélhetést biztosít, a cudar északi viszonyokhoz képest mindenképp.

Itt még a kommunistáknak sem sikerült az egyetlen dolog, amihez vitán felül mindenkinél jobban értenek:

még ők sem tudtak éhínséget előidézni.

Pedig próbálkoztak becsülettel. Vietnam dicsőséges újraegyesítése után a kommunista párt szokás szerint úgy gondolta, hogy kiszámolja kockás papíron, aztán parancsba adja, mit hogyan kell csinálni, és bevezették a kollektivista mezőgazdaságot. Az eredmény természetesen a termés drámai visszaesése lett. Míg azonban a világ számos részén a tervutasítás annyira jól sikerült, hogy a végén már a közvetlen érintettek sem tudtak mit enni, itt egyszerűen túl jó volt a talaj, és legalább a helyiek nem éheztek, csak az ország többi részére jutott sokkal kevesebb. A saigoniak ide jártak rizst szerezni a feketepiacon, ami miatt egy idő után rizscheckpointokat állítottak fel az utakon. Amikor aztán a nyolcvanas évektől szabad volt a vásár, újra ömlött a rizs az egész országa.

Nem csoda, hogy az itt élők elég lazák, ahogy azt nemsokára megtapasztaltam. Bár a Megkong-deltát ma már többségében etnikailag vietnamiak lakják, hagyományosan khmer terület.  Egészen a 18. századig a Khmer Királysághoz tartozott, a mai Vietnam területének ez a része került az országhoz a legkésőbb.  Mindez Pol Poték fantáziáját is izgatta, így saját népük szisztematikus kiirtása mellett az általuk Alsó-Kambodzsának hívott hajdani dicsőséges területek visszaszerzése volt a másik céljuk. Ez lett a vesztük. A vörös khmerek rémuralmának a vietnami hadsereg vetett véget, de nem azért, mert a helyi norvég alapot zavarta, ami a a szomszédban zajlott, hanem mert megelégelték a támadásokat a Mekong-delta ellen.

Bár a khmer kultúrának bőven vannak is nyomai, alapvetően nem ezért jöttem a deltába - arra gondoltam, ebből úgyis látok majd eleget Kambodzsában. Egyszerűen élvezni akartam egy kicsit a folyami életet.

A Saigontól három órára lévő Ben Tre volt az első állomás. Biciklivel indultam körbe, a folyóparton pedig rögtön találtam egy teraszos helyet, ahol szólt a zene, robogók sorakoztak előtte, és zsezsgett az élet. Besétáltam, köszöntem, és megkérdeztem, mit lehet enni. Bár kifőzdétől szokatlan volt, pláne vasárnap ebédidőben, hogy a társaság egy része a kertre nyíló szobában karaokézott ordítva, illetve ugyanitt feküdt öntudatlanul, az első pillanatban még nem esett le, hova kerültem. Amikor aztán leültettek, elém tettek egy tányért, egy doboz sört és körbemutattak az asztalon, gyanús lett, hogy ez itt nem egy kifőzde, hanem véletlenül besétáltam egy családi házba, ahol épp óriási buli van.

Ez viszont mintha egyáltalán nem lepte volna meg a társaságot. Egymás után hozták a halt, a húst, a zöldségeket és a rengeteg sört, és addig nem nyugodtak, amíg nem vettem mindenből, miközben egyszerű angol szavak kombinálásával és rengeteg lelkesedéssel próbálták az összes lehetséges kérdést feltenni.

Az egyik úr arról győzködött, hogy ne aggódjak, ők nem az ISIS tagjai.

Nem mintha aggódtam volna, legfeljebb akkor, amikor erősödni kezdett a nyomás, hogy szálljak be a karaokéba. Inkább csak lenyűgözött a vendégszeretet, főleg a korábbi vietnami élményeimhez képest.

Oké, családi ünnepek mindenhol vannak, még ha nem is mindenhol alap, hogy az utcáról betévedő, idegen nyelven beszélő ismeretlent így fogadják. Ahogy viszont továbbtekertem, miután nagy nehezen elmenekültem a karaoke elől, amire vasárnap délután egykor a tűző napon még nem álltam készen, néhány utcával később jött a következő, még szürreálisabb élmény. Mutatom videón:

Itt az elsô videó. Dél-Vietnam, Mekong Delta: vasárnap délután néhány utcán belül több olyan buliba lehet botlani, amiért Diplo a fél karját odaadná. Ajánlom a zenét is bekapcsolni hozzá! #vietnam #mekong #mekongdelta #bentre #party #vifon #video #asia

A video posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Dec 30, 2014 at 4:48am PST

Az önfeledten mulató férfitársaságot már nem is én zavartam meg. Hevesen integettek, amikor megláttak az úton, és kiabáltak, hogy csatlakozzak hozzájuk. Tényleg mintha a Crazy Asian People Dancing OMG WTF LOL-típusú Youtube-slágerek elevenedtek volna meg ezen a teraszon, csak sokkal kedvesebben, itt pedig a szegény ember Matt Hardingjaként már én is beálltam közéjük. Bár már az első családnál degeszre ettem és ittam magam, jött az újabb kör hús, rizs, káposzta, sör, és a nem itt sem tűnt lehetséges válasznak.

Addig nem is engedtek el, amíg mindenkivel nem készített közös képet, útravalónak pedig nem kaptam egy zacskó fűszeres rizst és, hát, egy ágat, amitől egészen úgy éreztem magam, mintha harmadik helyezést értem volna el a Ben Tre-i vasárnapi táncfesztiválon. Mindez egy átlagos hétvégi délutánon.

Egészen meg voltam szeppenve. A lehengerlően kedves, a vendéget etető és itató (jó, főleg itató) vendéglátásnak eddig két válfaját ismertem. Az erdélyi típusú, főleg érzelmekre ható változatot (na, hát ezt a kis pálinkát csak elfogadod!), és az exszovjet térségben ismert, mondjuk, hogy presztízsalapú vendéglátást, amikor lecsapják eléd az ijesztően átlátszó itallal csurig töltött poharat, és teljesen világos, hogy nem vagy ember, ha nem iszod meg azonnal. A dél-vietnami ehhez képest egy új változat:

onnantól kezdve, hogy beülsz közéjük, úgy kezelnek, mintha mindig is ott lettél volna.

Ez olyannyira igaz, hogy néhány nappal később az egyik legdélebbi városban, Ca Mauban véletlenül egy különösen jó hangulatú halotti torra is betévedtem. Pedig eddigre már lehettem volna tapasztaltabb, de másodszor is sikerült étteremnek nézni egy családi rendezvényt. Mentségemre legyen mondva, hogy itt nem a város szélén a folyóparton, hanem a központban, az egyik legforgalmasabb utcában felállított sátortető alatt gyülekező tömegre hittem azt, hogy valami hely vendégei. A forgatókönyv ugyanaz volt, betessékeltek, leültettek, kaptam mindent, amire csak vágytam, vagy épp egyáltalán nem vágytam, itt pedig már az eddigi fogások mellé a rizspálinka is előkerült. A helyi szabályok szerint aki épp iszik, az mindig kijelölheti , hogy ki kapja a következőt. Meleg szívű vendéglátóim természetesen minden körben nagy nevetések között az új fiúra mutogattak.

Aztán bevezettek a házba, ahol egy főhajtással én is megemlékezhettem az elhunyt asszonyról. Majd a lelkemre kötötték, hogy mindenképp jöjjek vissza később is.

És ezek csak a legemlékezetesebb pillanatok, volt még jó néhány hasonló a deltában töltött napok alatt. A fogadtatáshoz valószínűleg az is hozzájárult, hogy a fehér ember errefelé tényleg ritkább látvány. A leginkább bejárt észak-dél vietnami turistaútvonal általában Saigonnál véget ér, aki pedig ennél lejjebb merészkedik, jellemzően szervezett úton nézi meg a delta néhány nagyobb városát és vízipiacát. Aki így tesz, éppen csak a lényeget hagyja ki, a bandázást a helyiekkel. A mocsárvidékre épült Ca Mauban például valószínűleg én voltam az egyetlen fehér, legalábbis senki mással nem találkoztam errefelé három nap alatt, amit valami isteni ajándéknak tekintettem.

Jó napot, megjött a friss kígyó? Kérnék egy kilóval a szebbikbôl, jön át a család vasárnap. Tudja mit, csapjon hozzá egy jó kövér patkányt is (>

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jan 12, 2015 at 4:06am PST

A jótanács, amit szüleinktől kapni szoktunk, hogy ne fogadjunk el idegenektől semmit, itt nagyon távoli elméletnek tűnik. Nem mondom, hogy az eddigi utat hiba nélkül teljesítő gyomromat egy idő után nem viselte meg, hogy már követi sem tudom, mit eszem és iszom, és miből mennyit - cserébe a végére tényleg azt éreztem, egyetlen csapásra meg lehet oldani Vietnam rossz hírét a turizmusban.

Egyszerűen csak mindent, ami a vendéglátással kapcsolatos, rá kellene bízni a déliekre. Egyből ez lenne mindenki kedvenc délkelet-ázsiai országa.

És akkor a delta másik vonzerejéről, amiért tulajdonképpen jöttem, vagyis a vízi életről nem is volt szó. Pedig ehhez kötődik a legjobb élményem. Ben Tre-ből a Tra Vinh nevű városba egy rozoga rakodóhajó tetején tettem meg az utat, aminek belsejében semmi más nem volt, csak dobozok és a kétfős személyzet. Rajtam kívül egyetlen utas volt, egy kambodzsai-francia lány, aki rokonait ment meglátogatni.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jan 31, 2015 at 5:15am PST

A hajó személyzete időként figyelmeztetett, hogy be kell húzódni a dobozok közé, aztán fel lehetett menni a tetőre újra. Ez mintha összefüggött volna azzal, hogy mikor tűnt fel rendőrhajó a láthatáron.

Nehéz pontosan megmondani, mitől volt annyira király. Feküdni a zsákok között, nagyon lassan csorogni öt órán keresztül egy keskeny mellékfolyón kókuszfeldolgozó üzemek és bádogkunyhók mellett, visszaintegetni a szembejövő hajósoknak – leírva valahogy nem tűnik olyan érdekesnek, de szerencsére ebben a hangulatban a megfejtési kényszert el tudtam engedni. Még az sem kérdés, hogy a Halong-öböl világraszóló látványosságára, vagy ez volt-e a nagyobb élmény.

Hétköznapi öltözetű, középkorú úr (valójában behízelgő modorú rohadt csaló): Honnan jöttél, barátom?
Vifon Beach: Magyarországról.
HÖKÚ (VBMRCS): Á, Budapest? Az nagyon szép hely. Ismerem, ott él a lányom, épp őt várom, most jön haza.
VB: Aha, az jó. És melyik részén lakik a lánya?
HÖKÚ (VBMRCS): A központban.
VB: A központban! Na jó, elnézést, nekem mennem kell.
HÖKÚ (VBMRCS): Nem akarsz ebédelni valamit? Mutatok jó helyeket! És akkor tudunk beszélgetni.
VB: Nem azt mondta, hogy a lányát várja?
HÖKÚ (VBMRCS): Ráérek még, csak később ér ide.
VB: Aha, értem. Hát, viszlát.
HÖKÚ (VBMRCS): De, barátom…

Kíváncsiságból rákerestem később, és különösebb meglepetés nélkül meg is találtam, hogy „a lányom ott él” egy szó szerint létező csalóséma. Eszerint még a becserkészett áldozat ebédjét is állják, aztán egy fordulattal később jön valami olyan helyzet, amiben nagyon sokat kell fizetni valamiért. És ez még egy viszonylag kedvesebb megoldás, van olyan forgatókönyv is, amiben akár egy napon keresztül szépen felépített barátkozás után jön gyakorlatilag egy utcai rablás egy félreesőbb helyen.

Persze nem voltam az első pillanattól ezer százalékig biztos voltam abban, hogy az úr valójában behízelgő modorú rohadt csaló.

Eddigre viszont már megszoktam, hogy aki Vietnamban, legalábbis a nagyvárosokban odajön hozzám bármivel, az jó eséllyel nem jót akar nekem, és ez a nem jó az egyszerűen túlárazott szolgáltatástól a bonyolult átverésig sok mindent jelenthet.

Vietnamnak olyan rossz híre van átverés-, csalás –, kamuzás-, trükközés-, és egyszerű kirablás-szempontból is (talán a legrosszabb egész Kelet-Ázsiában), hogy már az érkezés előtt egészen harci hangulatba hergeltem magam. (Ez például az egyik legnépszerűbb utazóblog posztja, de tényleg végtelen számú hasonló bejegyzés van.)

Persze a különféle trükkös pénzszerzési módszerek közül nem mindegyik ugyanannyira veszélyes.

Az például, hogy a sikeres szállodákat és utazásszervező irodákat gyakran ugyanolyan nevű klónok feltűnése követi, és ezek zavartalanul működhetnek akár egy utcán belül, a vietnami káoszgazdaság egyik különöse szórakoztató eleme. Ezeket figyelni még vicces is, de az internetnek hála egészen minimális az esélye, hogy bármelyiknek bedőljünk. Biztos létezik még ember a Földön, aki úgy választ szállodát, hogy beül egy taxiba, és megkéri a sofőrt, hogy javasoljon neki (végül is Budapest legrosszabb éttermének is voltak vendégei!), de én nem tudom elképzelni, hogy ő kicsoda.

Az utcai rablásokról szóló történetek sajnos nem turistariogató legendák. A legtöbb szálláson, ahol megfordultam, külön feliratok figyelmeztetnek erre. A legrosszabb a helyzet a nagyvárosokban, de például Nha Trang nyaralóvárosban is éppen hangosbeszélőket terveznek az utcára telepíteni, ami a rablások és csalások ellen figyelmeztet. Találkoztam olyannal, akinek robogóval kapták ki a kezéből a telefonját, miközben az utcán fényképezett, másnak a táskáját vették el ugyanilyen módszerrel, miközben egy taxiból szállt ki, és volt, akinek a klasszikus utcai késes rablás is összejött. Szóval nem árt az óvatosság. Este sosem vittem magammal semmi mást, mint ami feltétlenül szükséges, ha volt rajtam táska, nagyon figyeltem az úttest közelében, az utcán csak akkor fényképeztem, ha jól beláttam a környezetemet, satöbbi. Nullára így sem tudjuk csökkenteni az esélyét annak, hogy történjen valami rossz, de azért sokat javít a helyzeten, ha ezeket betartjuk.

Kezdeni kell valamit azokkal is, akik folyamatosan akarnak tőlük valamit az utcán, már azon kívül is, hogy nem hisszük el egy szavukat sem. Én azt a módszert választottam, hogy a legtöbbször egyetlen határozott nemmel válaszoltam, függetlenül attól, hogy mi volt a kérdés, vagy volt-e egyáltalán kérdés, minden további kommunikációs kísérletet válasz nélkül hagytam. Ez néha fárasztó, de van egy tagadhatatlan előnye:

egy kis időre megtapasztalhattam, milyen érzés lehet politikusnak lenni, ha újságírók vannak a közelben.

Sok bizalmatlansággal, sok óvatossággal, és persze szerencsével sikerült meg is úszni a majdnem egy hónapot baj nélkül. Arról persze szó sincs, hogy félni kellene bármitől, vagy hogy mindezzel együtt ne lehetne élvezni az utazást. És az is igaz, hogy a mindenféle beszámolók gyakran túlpörgetik a csalásokról szóló sztorikat. Ha egy piacon valaki drágábban akar neked eladni valamit, az nem csalás, hanem így megy az üzlet.

Az viszont biztos, hogy a világ számos helyén működő kedvesen nyílt, rácsodálkozó utazó-alapállást itt jobb elfelejteni. Pedig kedvesnek és nyíltnak lenni egyébként nem kifejezetten rossz dolog, mindenféle emberrel beszélgetni pedig az utazás egyik legjobb része. De az azért egy kicsit megöli a bulit, ha legalább fél, de inkább háromnegyed szemmel mindig arra kell figyelni, ki akar éppen lóvá tenni. Utólag például azt mondom, az a két fiatal, akik odajöttek hozzám beszélgetni, miközben egy parkban olvastam Hanoiban, valószínűleg nem akart rosszat, mégis gyorsan leráztam őket. Na de akkor hogyan lehet jó arcokkal megismerkedni? Hát, nincs más lehetőség, nekünk kell szóba állni azzal, aki jó arcnak tűnik.

Igazán csak a következő állomáson, Kambodzsában vettem észre, hogy egy kicsit megkeményedett a lelkem. A szálláshelyemet kerestem, amikor egy utcán álldogáló ember megkérdezte, mi járatban vagyok. Megmondtam a keresett hely nevét, mire habozás nélkül rávágta, hogy éppen ez az, ami előtt áll. Abban a pillanatban egy dologban voltam biztos.

A világ összes lehetséges állítása közül bármelyik lehet igaz, azt az egyet kivéve, hogy a hely itt van.

Néhány perccel később a fejemet csóválva sétáltam vissza, megbizonyosodva arról, hogy tényleg az az, az ember pedig őszintén meghökkent arccal fogadott, amiért azt feltételeztem, hogy nem mond igazat. Akkor éreztem meg, hogy kicsit megvaddisznósodtam a vietnami hetek alatt.

Jól van, megússzuk a csalást, de mivel utazunk az országban?

Van az a romantikus kép az egzotikus helyeken való utazásokról, hogy csirkéktől hemzsegő ütött-kopott buszon zötykölődve jutunk el egyik helyről a másikra, de mivel még ez is lerobban út közben, egy platóskocsin, vizibivalyok társaságában kell megtenni a maradék utat. Vagy valami ilyesmi.

A valóság itt nem is lehetne távolabb ettől. Az országot átszelő távolságibusz-hálózat úgy működik, hogy a szállásunkon megmondjuk, hova akarunk menni, ezután értünk jön egy kisbusz, elvisz az állomásra, ahol már vár a fekvőhelyekkel és wifivel felszerelt nagybusz, majd a célállomáson egy újabb kisbusz a szolgáltatás részeként még a következő szállásra is elvisz. Az eredetileg főleg turistákra belőtt rendszer annyival jobban működik, mint bármely más utazási lehetőség az országon belül (jó, talán a repülőn kívül, de annál persze ez sokkal olcsóbb), hogy már jóval több vietnami van ezeken a buszokon, mint külföldi. Vizibivalyt csak útközben láttam az ablakból, csirkét meg legfeljebb a megállók büféskocsijaiban, baguette-be szeletelve.

Több éjszakát is eltöltöttem ilyen buszokon, így bőven volt időm megismerni a rendszer lelkét. A cipőt felszálláskor le kell venni, így mindenki egészen otthonosan elhelyezkedhet a fekvőhelyén. Legalábbis mindenki, aki nem akkora, mint én, mert a kelet-ázsiai átlagmagasságra tervezett fekvőhelyeken jellemzően inkább zsibbadtan forgolódtam.

Az első elindulás után elég hamar feltűnik az is, hogy a dudálásnak itt mintha nem ugyanaz lenne a jelentése. Ha van valaki az úton, ha nincs, ha teljesen világosan látható, hogy jön a busz, ha nem, a sofőrök a dudán tenyerelnek, és mivel mindenki ezt csinálja, mindenki más is erre kényszerül, mert emiatt aki nem dudál, az nincs, így az utazás egy folyamatos dudaorgia. És ez még csak a hanghatás fele, mert emellé általában Szeszélyes évszakok-stílusú kabaré ordít a buszon a tévében.

Én aztán tényleg nem vagyok ellensége az ilyesminek, és eleinte még örültem is, hogy kicsit megismerem a helyi diliszínteret, még ha nyilván egy szót sem értettem belőle, de azért amikor az éjszaka közepén már órák óta bömböltek a parókás emberek a tévében, és 10-15 másodpercenként hasított bele a levegőbe egy dudaszó, az volt, hogy megviselt. Például ezért töltöttem el két napot az említett Nah Trangban, ahol a világon semmi érdekes nem volt, csak szürke ég alatt fürdő orosz turisták, de úgy éreztem, ha nem pihenek meg két ilyen éjszaka között, annak habzó száj lesz a vége.

Milyen rubelválság??? Történhet otthon bármi, egy igazi orosz azért készíttet egy festményt magáról a vietnami nyaraláson, biztos ami biztos. #vietnam #nhatrang #vifon #asia

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jan 3, 2015 at 8:35am PST

// ]]>

A kabaréhoz való vonzódást és a dudamániát persze még megértem, az pedig, hogy nem fértem el, végül is egyéni probléma. Az viszont tényleg feltűnő, hogy a buszok személyzete nemcsak, hogy mindig elképesztően morcos, de néha kifejezetten bunkó is. Amikor nem a végállomáson szálltam le, szó szerint lelöktek a buszról. Volt, amikor előrementem megnézni valamit, és konkrétan rámmordultak, hogy takarodjak vissza. Visszatérő élmény, hogy a nyugatiak a buszokon nevetve néznek össze a válogatott marconaságok után, mintha valami bizarr emberkísérletbe kerültek volna, ahol végre valaki úgy beszél velük, mint egy kutyával, és még fizetnek is ezért.

Nem mintha egy buszsofőrtől várnám a szeretetet, és az is igaz, hogy a szolgáltatás lényegére sosem lehetett panasz, nagyjából időben mindig célba is értünk, pedig általában 10-12 órás utakról volt szó. Ezek a dolgok viszont (a csalások, átverések, és hogy így bánnak a vendégekkel) az üzletnek is kifejezetten rosszat tesznek, és érdekes, hogy az érdekeire egyébként mindennél jobban ügyelő vietnami vezetés nem tesz többet ebben az ügyben. Eleinte azzal próbáltam ezt magyarázni, hogy biztosan van valami a vietnami lélekben, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy mindenkit megverjenek háborúkban, cserébe a vendéglátás nem az erős oldaluk. De ez igazából hülyeség, ráadásul a háború egyik mai megfelelője a térségben az, hogy ki vesz rá több embert, hogy itt költse el a pénzét. Ebben pedig Vietnam nem áll túl jól.

Az országba évente hatmillió látogató érkezik, Thaiföldre 22. De nem is ez mond igazán sokat, hanem hogy közülük hányan térnek vissza. A Thaiföldre látogató turisták 50 százaléka legalább egyszer visszamegy. Vietnamban ugyanez 5 százalék. Mindezt úgy, hogy Thaiföldön valójában sokkal kevesebb az érdekes látnivaló, viszont kiépítettek egy jól működő rendszert arra, hogy nagyon sokan érezzék nagyon könnyen nagyon jól magukat.

Nekem ugyan nem hiányoznak a brit hordák, sőt, kifejezetten kerülöm az ilyesmit, és azt sem gondolom, hogy egy országnak feltétlenül a fehér ember kényelmét kellene kiszolgálnia. És az is igaz, hogy Thaiföld sokkal hamarabb kezdte, már a hatvanas évek óta pörög az idegenforgalom, Vietnamban ez csak a kilencvenes években indult el. Az viszont biztos, hogy a turizmus nagyon-nagyon jó üzlet, és sok jel utal arra, hogy egyébként Vietnam is szeretné, ha több jutna neki ebből. Ha ezt komolyan akarják tolni, ahhoz elég sok változásra lesz szükség. (Érdemes elolvasni ezt a véleménycikkét a témában, amit egy vietnami ex-expat írt.)

Turisták persze azért így is bőven vannak, ráadásul az ország formája miatt eléggé egy vonalban mozognak. Vagy északról délre, vagy délről északra, de jellemzően ugyanazokat a helyeket járják be. Amikor ugyanazzal az ausztrál párral előbb egy Hanoi buszmegállóban, aztán Hue-ben egy diszkó előtt, majd egy saigoni pékségben is összefutottam, az egészen olyan volt, mintha péntek éjszaka lenne Budapest belvárosában, csak épp itt a Toldi és a Beat on the Brat között ezer kilométer van. Hogy ez jó-e, vagy sem, azt mindenki eldöntheti maga.

A két irány közötti különbség leginkább az ókori drámai műfajokkal magyarázható. Aki északról megy délre, az egy komédiát fog átélni, aminek mindenféle bonyodalmak után felszabadító a vége. Aki délről utazik északra, az inkább egy tragédiára vált jegyet, a szó klasszikus értelmében: a hős szembeszáll a világgal, ezért megszeretjük, de a végén elbukik. (Hogy miért, arról szólt az előző poszt.) Az ország legdélebbi részére, a Mekong-deltára pedig szinte mindennek az ellenkezője igaz, de erről egy külön posztban lesz szó.

Egy dolgot viszont tagadhatatlan. Lényegében lehetetlen itt rosszat enni, legalábbis nagyon akarni kell.

Amit a vietnami evésről tudni érdemes, azt a Khívától keletre blog megírta, ráadásul az utóbbi években annyi vietnami hely nyílt Budapesten, hogy a legtöbb olvasó könnyen el tudja képzelni, mire lehet számítani. Igen, arra, csak még jobb.

Kutyát meg patkányt nem ettem. Dehát minek kellene kutyát, patkányt, vagy mindenféle csúszómászókat enni, ha egyszer nincs háború, és roskadoznak az utcák a legfinomabb dolgoktól?

Az igazi Dél-Kelet-Ázsiába Vietnam fővárosában, Hanoiban léptem be egy thaiföldi nyaralós kitérő után. Nem a repülőtéren, nem az útlevélellenőrzésnél, és nem is a városba vezető úton, hanem abban a pillanatban, amikor megláttam az első szalmakalapos, a vállán bambuszrúdon zöldségeket egyensúlyozó asszonyságot.

Ekkor éreztem igazán, hogy bármi is volt idáig, mostantól:

• Japán szupervonatok, hongkongi csodahajók? Ugyan már, eljött a minden irányból minden irányba veszettül száguldozó robogók ideje.
• Sci-fi városok? Méghogy! Zegzugos kis utcák, a lábam előtt elsiető patkányok, zajos és kaotikus lüktetés, összegabalyodott vezetékrengeteg a házak között.
• Arctalan megapolisz-magány? A legkevésbé sem.  A közösségi terek itt az evés, ivás, sportolás, játék, veszekedés, kibékülés, egyszóval az élet fontos helyszínei, olyannyira, hogy egyes otthonok nappalija és az utca nem is mindig válik el teljesen egyértelműen.

Ezekkel együtt pedig azoknak a nehéz, de tanulságos pillanatoknak is búcsút inthettem egy időre, amiket jellemzően japán éjjelnappalikban éltem át, ahol reménykedve számolgattam az aprómat, hogy tudok-e venni legalább még egy főtt tojást a darálthúsos batyu mellé. Itt végre annyi utcasarki kifőzdébe ültem le egy kétdolláros pho levesre, amennyi csak jólesett. És Hanoiban elég sok utcasarok van.

29 napot töltöttem Vietnamban. Voltam ezalatt izgatott, voltam lenyűgözve, voltam ideges, volt, ahonnan alig akartam elmenni, és volt, ahol arra gondoltam, most azonnal el kell húzni innen. A sokféle lelkiállapotnak persze mindenféle emberi okai is voltak, de ezzel együtt is a változások erősen összefüggtek azzal, hol voltam éppen az országon belül.

Vietnam a hosszúkás országok világszövetségének oszlopos tagja, azon belül a kanyargós alszövetség elnöke. Van három jól elkülöníthető része:

• az északi fennsíkok, itt van Hanoi is
• a keskeny középső rész, hegyekkel és hosszú tengerpartszakasszal
• és a termékeny, napsütötte dél, a legnagyobb, és legjobban pörgő várossal, Saigonnal és a Mekong-folyó deltájával

Jó, mindez látszik a térképen is. Amikor viszont még Hanoiban megkérdeztem egy saigonitól, mire számítsak délen, milyen lesz ehhez képest, nevetve azt mondta:

Hát, mint Dél-Korea Észak-Koreához képest.

A politikailag üdítően inkorrekt válaszban persze jócskán volt túlzás, de elég jól érzékeltette, hogy a kívülről kommunista masszívumnak tűnő országon belül egyáltalán nem olyan egységes a kép.

Vietnam egy kommunista diktatúra, amiből a hangsúly ma már sokkal inkább a diktatúrán van, mint a jelzőn. Abból viszont elég korszerű változat, benne lenni pedig nem olyan, ahogy az ilyesmit elképzelné az ember.

Utazóként a rendszerrel először a (szomszéd országokhoz képest) feleslegesen nehézkes vízumszerzési procedúra miatt lehet találkozni. Rögtön ezután a köztereken lévő vörös zászlók és Ho Si Minh-relikviák miatt.

Matatok hát a limlomban, kijárási tilalom van

A következő furcsaság éjfél körül jött szembe Hanoi óvárosában. Ekkor kezdődik a kijárási tilalom, vagy inkább tilalmacska, de még ez sem igazán írja le, szóval: ekkor van a hivatalos takarodó. Az utcán ilyenkor még bőven élet van, mi például a blog két kedves olvasójával,  Andreával és Andrással épp nekikezdtünk hot potunknak, amikor a hely tulajdonosa megkért, hogy legyünk szívesek az emeleten folytatni, mert az utcán ilyenkor vége a bulinak. Készséggel felvitték húscafatjainkat, így már az erkélyről figyelhettük, amint megjelent az utcákat kitakarító rendőrség, és dulakodni is kezdtek egy visszabeszélő boltossal, ami miatt sokkal nagyobb csődület támadt az utcán, mintha nem csináltak volna semmit. Érdekes volt, mert egyrészt látszott, hogy a rendőrség nem viccel, másrészt viszont az is, hogy nem lehajtott fejű engedelmességgel találkoztak, hanem kifejezett kekeckedéssel. Csendben hazasétálni azért még szabad volt a vacsora után, tehát teljes kijárási tilalomról tényleg nincs szó, de a néma, kihalt utcák így sem voltak a legjobb hangulatúak, pláne, hogy egyébként nyilvánvalóan élettel lennének tele, ahogy a nap többi szakaszában.

De ezzel vége, ha valaki csak nyaralni szeretne, és egyébként nem igazán érdeklik az ország dolgai, ennél több dolga nem lesz Ho Si Minh unokáival. Ez a kommunista rendszer ugyanis sokkal rafináltabban működik annál, mint hogy a nyílt elnyomás legyen az egyetlen eszköze, így bőven megfér mellette a pezsgés és nyüzsgés. Mindenki szabadon utazhat, jöhet és mehet bármerre, ha van pénze, és nem keresztezi a párt érdekeit. A rend és a káosz keveréke, sőt, egyensúlya a rendszer egyik sajátossága.

Hajnalban a szétlőtt boltok előtt kígyózó sorok

A hetvenes években Észak-Vietnam kisöpörte Amerikát, kommunista színekben egyesítette az országot (a Dél mérsékelt örömére), aztán elintézte a szomszédban, Kambodzsában a vörös khmereket, visszaverte Kínát, majd körülnézett a kocsmában, és annyit mondott:

van még valakinek kérdése?

Válasz helyett mindenki csendben a poharára meredt, és jobbnak látták nem kötekedni ezzel a kellemetlen alakkal, ami az egyik legnagyobb elismerés, amit ország egy kocsmában kaphat. A dolognak egy szépséghibája volt: maga az ország egyre kevésbé működött, ahogy az a tervgazdaságokkal általában lenni szokott.

A vezető vietnami kommunisták pedig nem hülyék, így gyorsan felismerték, hogy a saját érdekükben lazítani kell egy kicsit a gyeplőn. És ekkortól lehetett egy kicsit vállalkozni, de éppen csak annyira, amitől megindul a szekér, de senkivel sem szalad el a ló. A lazításnak ezután még több hulláma következett, az 1989-es milliós állami leépítések például egészen váratlan következménnyel jártak: ekkor szökkent szárba a street food forradalom, amiben a nők jártak elöl. Állásukat elveszítő vietnamiak tömegei fogtak egy fazekat, kiraktak az utcára néhány műanyag sámlit, és nekiálltak olyan leveseket főzni, hogy azóta azokat utánozza a fél világ. Mire 2000-ben hivatalosan is kimondták, hogy lehet vállalkozni, a vietnamiaknak már húszéves tapasztalatuk volt a puha átmenetben arról, hogy nagyjából mégis mi az, hogy piac.

Sokan várnak a csodára

Igaz, a lehetőségek határa nem éppen a csillagos ég, hanem a legtöbbek számára éppen ennyi: lehet nyitni egy kifőzdét, vagy valami hasonló egy-két emberel működő vállalkozást. Nem mintha ezzel bármi baj lenne, vagy ne lenne tisztességes cél, de ami ennél nagyobb pálya, az jellemzően mind a párt tagjainak, barátaiknak, családtagjaiknak és üzletfeleiknek van fenntartva. Persze abból a szempontból szabadság van, hogy bárki beléphet a pártba, megpróbálhat ott karriert csinálni és az így megszerzett kapcsolati tőkét pénzre váltani – de a modellnek ezt a részét Magyarországon aligha kell magyarázni. (A másik lehetőség egy techcéggel akkorát dobni, amire már a világ is felfigyel.)

A ravasz kommunisták tehát nem várták meg, amíg rájuk dől a rendszer, hanem a saját kezükbe vették a reformokat, így azok a saját céljaikat szolgálták. Amikor a Szovjetunió összeomlott, Vietnam már az IMF, a Világbank és a többiek kedvenc tárgyalópartnere volt, a világszervezetek pénze így a rendszerüket stabilizálta. És elértek elég komoly eredményeket is. A szegénységi küszöb alatt élők aránya 1994 és 2004 között 60-ról 20 százalékra csökkent, a külföldi vállalatok pedig úgy áramlottak, mintha kötelező lett volna.

A CCCP-pulóveres olvasók most felkaphatják a fejüket, hogy tessék, mégis működik a kommunizmus. A dollárjeles nyakkendős olvasók erre rögtön visszavághatnak, hogy dehogy, éppen, hogy az IMF, meg a többiek receptjei működnek még a legádázabb országokban is. Egyiküknek sem lenne igaza, és egyébként is igazán felvehetnének valami rendes ruhát.

Papírvékony jég a hullámokon minden hatalom

Ha van tanulsága a vietnami rendszer sikereinek, az leginkább azoknak szól, akik diktatúrát szeretnének építeni. A vietnami kommunista párt kifejezetten rugalmas, a változásokra fogékony szervezet, ami saját hatalma fenntartása érdekében tetszőleges ideológiát hajlít meg bármilyen irányba, és gyűr maga alá.

Az IMF-nek már csak azért sem lehet tulajdonítani a sikereket, mert a rókalelkű kommunisták úgy válogattak a feltételek és ajánlások között, mintha étlapot olvastak volna, és ha valamiről úgy érezték, hogy kicsit is veszélyezteti a pozíciójukat, azt vagy nem tartották be, vagy nem kértek abból a pénzből.

A kommunizmus pedig természetesen még ennél is kevésbé okolható bármilyen pozitív eredményért. Egyrészt mert ami sikerült, az nem amiatt, hanem éppen annak ellenére sikerült. Másrészt pedig a díszleteken kívül Kínához hasonlóan tényleg nagyon-nagyon kevés dolog van már itt, amit kommunizmusnak lehet nevezni.

Szélsőbalos aktivista legyen a talpán, aki megideologizálja például a „kulturált kerületek” programot, aminek jegyében a legszegényebbek összetákolt házainak sorát rombolták le az izmosodó középosztály és a külföldi üzletembereknek jobban tetsző környezet kedvéért. De eszembe jut egy másik este, amikor Hanoi külvárosában voltam egy technobuliban, ahol a helyi francia expat-közössség tagjai csapatták együtt a kiváltságos vietnami fiatalokkal. Ott természetesen nem volt vége a bulinak éjfélkor, rendőr pedig a közelben sem volt. Az pedig már egészen parodisztikus, hogy vannak lakóparkok (természetesen pártközeli emberek építik őket), ahol az új elit igénybe veheti olyan riksák szolgáltatását, amit emberek húznak. Az emberi riksát a gyarmati kizsákmányolás szimbólumaként a vietnami kommunisták az első dolgok között tiltották be évtizedekkel ezelőtt.

Beszélni, meg visszakérdezni, hát, azt nem nagyon szabad, ahogy arról egy maroknyi ellenzéki tudna mesélni, már ha nem lennének vagy börtönben, vagy átnevelőtáborban. A rendszer a legkisebb szervezkedésre is azonnal lecsap, és csírájában igyekszik minden ilyesmit elfojtani. De fontosabb, hogy ezzel úgyis csak egy nagyon szűk réteg foglalkozik.

Posztószürke mezbe öltöztetett ólomszenvedély

Észak-Vietnamban egyébként mintha még az ég is kommunista zubbonyt húzott volna, olyan szürkén barátságtalan volt végig. És az is igaz, hogy az emberek elég nagy része kifejezetten mogorva volt, különös módon azok a leginkább, akiknek turistákkal kell foglalkozniuk.

Na jó, elég, hogy lesz ebből Dél-Korea?

Amikor két héttel később megérkeztem Saigonba, már egészen megszoktam a szürke eget, a hideg szelet, a marconaságot, és nagyjából megtanultam, hogyan lehet mindezek ellenére élvezni ezt az egészet. És akkor beütött Saigon (avagy 1976 óta Ho Si Minh-város, de élőbeszédben szinte senki sem használja ezt a nevet).

Saigon úgy élt a fejemben, mint az átizzadt ingben whiskyjük felett moralizáló amerikai katonák városa, ahol ilyen a zene:

Pedig még ennél is jobb volt a helyzet.  Napsütés és pálmafák fogadtak egy tényleg nagyívű, laza városban, ahol egyáltalán nincs éjfélkor takarodó, ahol ugyanúgy megvannak az műanyagsámlis helyek és a délkelet-ázsiai hangulat, de közben már láthatóan épül a jövő, és ahol még sokkal egyértelműbb, hogy ezek a vörös zászlók már csak kellékek. Saigont, így Vietnam legjobb oldalát nekem ez a kép foglalja össze leginkább:

Ez a kedvenc képem Vietnamról, mert egy kicsit olyan, mintha rajta lenne minden arról, milyen most ez a hely. Még kint van a kommunista zászló, de már nagyban pörög az üzlet. Még ott vannak a földutak, de már magasodnak a tornyok. És mindenkinek van robogója, amivel csak egy pillanatra áll meg. #vietnam #saigon #vifon #asia

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Jan 9, 2015 at 3:01am PST

És ahogy növekedett a napsütéses órák száma, úgy csökkent a mogorva embereké. Saigonban több vidámsággal találkoztam, mint addig összesen, és simán történt olyan, hogy az utcán éneklő-söröző társaságok hívtak meg az asztalukhoz. Amikor pedig ennél is délebbre, a Mekong-deltánál odáig sikerült eljutni a válogatott turistakopasztó módszereiről híres országban, hogy egy hajón kedvesen figyelmeztetett a személyzet egyik tagja, amikor kiesett egy bankjegy a zsebemből, akkor már tényleg úgy éreztem, mintha egy másik világban lennék.

Elromlott a búvárfelszerelés mégis partot érsz

Egy vietnami anekdota szerint egy gyerek kiejtett a kezéből egy üveg szójaszószt. Odament hozzá egy északi ember, és leteremtette. Odament egy közép-vietnami, és elkezdte kiskanállal összegyűjteni, ami kifolyt. Majd odament a déli, és a gyerek kezébe nyomta az üveg árát, hogy ne szomorkodjon. Hasonló történetekből és viccekből rengeteg van, a csattanó mindig valami ilyesmi.

Vagyis az élményeim északról délre haladva nemcsak ahhoz kapcsolódtak, hogyan távolodtam a hatalmi központtól. Délen egyszerűen hagyományosan könnyebb az élet, a Mekong-deltában minden megterem, és se az áradástól, se a szárazságtól nem kell igazán félni. A települések itt nyitottak, mindig is szabadabb volt a mozgás. Északon a Vörös-folyó már sokkal kiszámíthatatlanabb, emiatt az itteni települések jellemzően falakkal vették körbe magukat, ami sokkal konzervatívabb, zártabb berendezkedéshez vezetett. Közép-Vietnam hegyei között pedig mindkettőnél nehezebb az élet, nem véletlen, hogy ez a legszegényebb rész. Mindez megmagyaráz valamennyit abból, mitől ilyen eltérőek a különböző országrészek lakóinak szokásai.

Az észak-dél-probléma a kétezres évek közepén egészen váratlan formában robbant ki. Egy 17 éves lány blogbejegyzése miatt. A Be Crys néven író Nguyen Thi Nhu Hoa Saigon egyik legjobb iskolájába járt, és eljutott Hanoiba.

Ennek láttán pedig kitört belőle, hogy Hanoi ócska és szakadt, rosszak a szolgáltatások, bénák a robogók, és az egész nem való menő saigoniaknak. Bejegyzése címe Fucking Ha Loi volt, ami az északi kiejtésen is gúnyolódik egyben.

A blogposzt akkor mintha csak egy buborékot durrantott volna ki. Többezer komment érkezett a bejegyzésre, és hirtelen mindenki elkezdett arról beszélni, amiről nem nagyon illik.

Ha ma Magyarországon egy budapesti elitgimnáziumba járó diák kelet-magyarországi élményeit Kibaszott mucsa címen írná meg blogjára, az sem venné ki túl jól magát. Itt viszont ennél is sokkal többről volt szó.

A vietnami diákok az iskolában arról tanulnak, hogy Hanoi az ország csodálatos központja. A történelemoktatás szerint Vietnam többi részén tulajdonképpen nem is volt semmi, amíg az északiak „fel nem fedezték”. Ez persze nem így van, viszont pontosan szolgálja a kommunista párt érdekeit, akiknek minél erősebb legitimációra van szükségük, és minél inkább egységes nemzetnek akarják láttatni az országot. Ezt könnyebb volt fenntartani, amíg az utazási korlátozások miatt délről amúgy is kevesebben mentek északra. Ma már viszont szinte lehetetlen, még ha repülő nélkül ma is több napos út eljutni egyik helyről a másikra.

Talán ez eddig nem igazán derült ki, de én Hanoit is nagyon bírtam. Az viszont egészen biztos, hogy Saigonból nézve nem sok oka van valakinek arra, hogy saját városához képest azt tekintse az ország „csodálatos központjának”. És az is, hogy ezzel először szembesülni, miután valami egészen mást tanulsz az iskolában, sokkoló élmény lehet.

Szóval Vietnam nagyon izgalmas hely. Ja, hogy milyen benne utazni? Arról a következő posztban lesz szó.

A vietnami kommunista párt működéséről szóló részek többségének forrása Bill Hayton, a BBC Vietnamból kitiltott tudósítójának remek könyve, a Rising Dragon. Az alcímek pedig természetesen innen vannak, ez a szám mindig automatikusan elindul a fejemben, ha kijárási tilalomról van szó.

Nem kellett sok, hogy eldőljön minden. Hongkong az első levegővételnél ejtett mámorba, miután leszálltam a vonatról. A húszórás vonatozás után persze valószínűleg minden friss levegőnek örültem volna, de ez valahogy más volt. Friss kikötői szél, ami úgy felvillanyozott, hogy rögtön tudtam, itt csak jó dolgok várhatnak rám.

Rögtön a tengeri levegő után a tágas tér, a nagyság tűnt fel, ahogy kisétáltam az állomásról a légi járdán. Általában a természetben, magas hegyek és mély szakadékok között szoktam azt érezni, hogy kitágul a tér, és hogy ez valami egészen más, mint a városi szűkösség. Itt viszont a belváros közepén tűnt minden irányban végtelennek a tér.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Dec 13, 2014 at 6:56am PST

A legszebb fekvésű város, ahol korábban jártam, a baszkföldi San Sebastian volt, ami pillanatok alatt szorult a második helyre Hongkong mögött.  A Viktória-öböl, és a körülötte magasodó hegyek díszletei között már eleve nagyon nehéz lenne elrontani bármit. Ami viszont a Kowloon-félszigeten és a Hong Kong Islanden, vagyis a Hongkongnak nevezett terület legismertebb részein felépült, az nemhogy elrontja, de egészen más dimenzióba emeli a tájat.

A hongkongi felhőkarcoló-erdő még akkor is mágnesként vonzza a tekintetet, ha egyébként nem vagyunk kifejezetten magasépület-mániásak. Én legalábbis nagyon sokáig nem tudtam levenni a szemem a város képéről, akár a kikötőből, akár a Viktória-csúcsról néztem:

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Dec 13, 2014 at 6:49am PST

Pedig igazán meghatározó, központi, szimbolikus épületek nincsenek is. Kellett egy kis idő, mire leesett, mitől tetszik ennyire. A tornyok erdeje itt olyan, mintha tényleg erdő lenne, a természet formálta volna ilyenné. Mintha nem is emberek építették volna, hanem maguk az épületek alkotnának lélegző, élő, és terjeszkedő ökoszisztémát. Én legalábbis úgy éreztem, ezért van az, hogy eszembe sem jutna megunni a toronyrengeteget. Amikor az erdőben sétálunk, ott sem unjuk a fákat. A látvány egyszerre megnyugtató és felkavaróan intenzív.

Ha a város az erdő, a Viktóra-öböl a nyüzsgő, élettel teli tó a rengeteg közepén. Fel-le cikáznak a hajók a két oldal között, és miközben az utazás ezekkel a hajókkal minden valamirevaló világlátványosság-toplistának része, ez tulajdonképpen egyszerű, hétköznapi, és a helyi viszonyokhoz képest olcsó közlekedési eszköz is. Amikor egy pillanatra el tudtam szakadni a hely mámorától, újra eszembe jutott, amit itt egyszer elsírtam már, vagyis, hogy semmi sem hiányzik jobban Budapestről, mint a pezsgő vízi élet. Ha a vízen élet van, akkor a vízparton is élet van, és akkor mindenhol sokkal több élet van, és akkor az a legkevesebb, hogy még az ilyen kis cuki utcazenekarok fellépései is sokkal látványosabbak:

Oké, az igaz, hogy a központban, az erdő sűrűjében egy kicsit sok a pláza, a luxy, meg a mindent elnyelő irodaház, vagyis hát szinte más sincs, mint ezek, és elég hamar rá lehet unni a túlságosan tisztán csillogó üvegfelületekre. Szemmagasságban lévő izgalmakat  néhány metrómegállóval arrébb, a Mong Kok nevű munkásnegyedben érdemes keresni, ami egy egészen fantasztikus hely.

Mong Kokban az elegáns ragyogást lüktető és kaotikus neonáradat váltja fel. Ez az igazi koszos cyberpunk világ, ahol az egyik boltban űrhajó-alkatrészeket lehet szerezni okosban, a következő műhelyben robotokat szerelnek, a harmadikban pedig Ubik-kapszulát árulnak. Vagy nem, de a hangulat mindenképp ilyen.

Amikor pedig már túl sok volt az ingerekből, hajóra szálltam a központban, ahonnan több kis sziget is elérhető, például a békés-halászfalvas Lamma. A pénzügyi központtól húsz percre lévő csendes parton erőművek tövében fürödni a tengerben – na ez maga a vifon beach.

A felhôkarcolóktól egy rövid hajóútra egy másik világ: a békés, halászfalvas Hong Kong. #hongkong #hk #lamma

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Dec 16, 2014 at 1:43am PST

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a tágasság-élmény addig tart, amíg be nem megyünk egy épületbe. Onnantól kezdődik a szűk liftek, kis szobák, és a bezártság világa, ami persze egyáltalán nem meglepő a világ egyik legsűrűbben lakott városában. Itt a szerencse segített, hogy egyetlen pillanatra se kelljen rosszul éreznem magam új kedvenc városomban.

A hostel, ahol szabad ágyat találtam, egy tizenöt emeletes ház három különálló lakását jelentette. Az, hogy a három lakás közül ki hova kerül, nekem úgy tűnt, véletlenszerű volt. Hozhatta volna úgy a sors, hogy az ötödikre kerülök egy ablaktalan helyiségbe, aminek nappalijában esténként Jóbarátokat néztek a Sencsenből hétvégére érkező kínaitanárok. Alakulhatott volna úgy, hogy a tizennegyedikre kerülök, a központi bulihelyiségbe, ahonnan legfeljebb a szemközti falat lehetett látni két I got a feeling között. De én a tizenötödik emeleti szobában kaptam ágyat, amihez tartozott egy Kowloon-parkra néző tetőterasz, és egy rozoga masszázsszék is. Így még abban a kis időben, amit a szálláson töltöttem, sem kellett lemondanom a legjobb programról, a város bámulásáról, miközben robotkarok hasítottak a gerincembe.

És aztán egyik este persze, hogy nem fértem a bőrömbe, és kimentem megnézni az akkor még szórványosan tartó tüntetéseket. Persze nem újságíróként mentem oda, és azért a más harcában való turistáskodásnak megvannak a maga korlátai és árnyoldalai, mégsem bírtam ki, hogy ne nézzem meg a saját szememmel az utóbbi idők egyik legizgalmasabb és leginkább inspiráló eseménysorának legalább egy epizódját.

Ősszel azért kezdtek tüntetni a diákok, mert Peking egyértelművé tette, csak olyan választási rendszerről lehet szó, ahol ugyan mindenki szabadon választhat, de csak az általuk elfogadott jelöltekre. Hongkongban pedig bőven van már elég jól képzett fiatal, hogy pontosan tudják: az ilyesmi nem szabadságot jelent. A diákok hónapokra elfoglalták a pénzügyi központ szép nagy részét, később pedig kiterjesztették a tüntetéseket a város több pontjára, így Mong Kok egyik főútjára is.

Egy különösen feszült estét fogtam ki, amikor a rendőrség már oszlatta a főleg középiskolásokból és egyetemistákból álló tüntetőket.  Egy tömegoszlatás sosem szép, de éppen az ilyen pillanatok mutatják meg, milyen igazából egy rendszer. Bár a feszültséget tényleg harapni lehetett a levegőben, és mindkét félben érezhetően izzottak az indulatok, brutalitás egyáltalán nem volt. A tüntetők nem mentek neki a rendőröknek viszont nem is adták meg magukat, a rendőrök pedig egy-egy rohammal ellentmondást nem tűrően tisztítottak meg utcaszakaszokat, de igazán nem bántottak senkit.

A csavar persze az, hogy miközben a tüntetők ezekkel a rendőrökkel hadakoznak, valójában épp azt akarják, hogy mindig velük kelljen hadakozni. Mert ha a kínai állam rendőrei lennének velük szemben, egészen más lenne a helyzet.

Mivel ez most nem egy objektív riport, nyugodtan elmondhatom, hogy elragadó volt az egész. Egyrészt persze az esztétika miatt: a Mong Kok díszletei között a szabadságért harcoló fiatalok története a világ legjobb sci-fije. A kifogástalanul kúl öltözetű, zömében szemüveges, az összecsapás közepén is telefonjukat nyomogató tüntetőkre pedig lehet, hogy a világ számos részén sokan azt mondanák, hogy elkényeztetett hipszterek, de a csinos cuccok mellett érdemes észrevenni a lényeget is. Vagyis, hogy ezek a srácok, amellett, hogy kifejezetten összetetten gondolkodnak, tényleg elég keményen kitartanak.

Hongkongban felszámolják a pénzügyi központ elég nagy darabját elfoglaló tüntetôtábort. Amíg állt, egészen szürreális látványt nyújtottak a sátrak a toronyházak tövében. #hongkong #occupy #admirality

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Dec 12, 2014 at 4:24am PST

Amikor lefújták őket könnygázzal, akkor nem mentek haza, hanem felvettek egy védőszemüveget. Amikor paprikasprével fújták őket, védekeztek az esernyőjükkel, de akkor sem mentek haza. 17-18 éves tüntetőket vettek többször őrizetbe, de amint kiengedték őket, már újra a frontvonalban voltak. A központi tábort azóta felszámolták, de már készülőben van a tiltakozás következő hulláma.

„Semmi értelme már azelőtt kompromisszumot kötni, hogy elkezdenél harcolni. A felnőttek szeretnek a politikai realitásokról és a szélesebb kontextusról beszélni. A szélesebb kontextus az, hogy Peking nem fogja megtenni, amit akarunk. Ha nem állunk ellen, akkor viszont még kevésbé fognak meghallgatni minket”

-    mondta a mozgalom arcává vált 18 éves Joshua Wong, és ennél világosabban tényleg nem lehet beszélni.

Ugye milyen könnyen válnak nevetségessé a legkomolyabb szavak, ha a felnőttekkel kapcsolatban emlegetik azokat? Ettől függetlenül a hongkongi felnőttek tényleg egyre kevésbé támogatják a Kínának nekirohanó fiatalokat.  Az egy dolog, hogy Mong Kok boltosai alig várták, hogy vége legyen a blokádnak, és újra teljes fordulatszámon pöröghessen az üzlet. Szívszorítóbbá teszi a helyzetet, hogy a tüntetőknek bármennyire igazuk van, Kínának hosszú távon tulajdonképpen erőszakot sem kell alkalmaznia, hogy megtörje őket.

Hongkong erejét most az adja, hogy a térség pénzügyi központja. Ahol ennyi pénz van, és ilyen természetesek a szabadságjogok és a nyitottság, ott lesz bőven pénz erős oktatásra. Akkor pedig a fiatalok előbb-utóbb elkezdenek kérdéseket feltenni. Ha viszont túl sok a kellemetlenség, hosszabb távon Kínának egyszerűbb, ha nem is vesződik ezzel az egésszel. Nyilván nem holnap fog ez megtörténni, de ha így folytatódik a felemelkedés, reális esélye van, hogy Hongkong nem lesz több, mint egy kínai város a sok közül (ez sokak legnagyobb félelme itt). Sanghaj megerősítésének részben épp az a célja, hogy Hongkong már ne legyen olyan központi fontosságú. A helyi üzletemberek pedig már most is szívesen költöznek át a metróval is elérhető szomszédos kínai nagyvárosba, Sencsenbe, ahol olcsóbb a munkaerő és a működés.

A tüntetőket fenyegető igazi veszély jól látható. Ha elmegy innen a pénz, hogyan tartják fent azokat a viszonyokat, amiket most még természetesnek vesznek? És miből lesz olyan oktatás, hogy a jövő fiataljai is ilyen szép dolgokat tudjanak majd a demokráciáról?

Minden idők legerősebb tüntetőfotója a tankkal szemben álló ember a Tiananmen téren. Ha ennek mai, hongkongi változatát kellene megrajzolni a szélesebb kontextusról, már nem is kellene hozzá tank. A magányos tüntető a kifelé tartó pénz útjában állna.

Innen már tényleg csak a lebegô autók hiányoznak. #hongkong #hk #kowloon #asia

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Dec 22, 2014 at 3:50am PST

2047-ben a britekkel kötött szerződés alapján egyébként is vége az egy ország, két rendszer-elvnek, és megszűnik a határ Kína és Hongkong között (ami miatt utóbbiba egyelőre nem is kell vízum). Fogalmam sincs, mi lesz akkor, és azt sem, hogy a kérdésnek lesz-e értelme addigra. De az biztos, hogy ha úgy alakul a helyzet, hogy Hongkong nem lesz több, mint egy kínai város a sok közül, azzal sokat veszít a világ.

Az egész tehát úgy indult, hogy megnéztem Sanghajt, aztán eljöttem ide, mert szerettem volna összehasonlítani a két várost. A tanulság pedig egyértelmű, még ha nyilván leegyszerűsítő, közel sem minden szempontot figyelembe vevő és turistásan felszínes is. Cserébe tényleg szívből jövő.

Sanghaj lenyűgözött és megdöbbentett, ahogy Hongkong is, de utóbbiban közben otthon éreztem magam, szabadnak éreztem magam, és tényleg nagyon tudtam szeretni. Előbbi olyan volt, mint vendégségbe menni egy olyan osztálytársunkhoz, aki egy frissen meggazdagodott család gyermeke, és akiknél ámulni lehet a menőbbnél menőbb cuccokon. Amikor viszont Hongkongékhoz megyünk át, ott is vannak menő dolgok, de azért könyveket is látni a polcon. Ez persze nemcsak a tüntetők miatt van, ők csak a dolog romantikáját adják. Inkább azért, mert egyszerre érezhetjük azt, hogy „ezek a britek azért tudtak valamit”, és hogy „ezek a kínaiak azért tudnak valamit”, és ez a két hagyomány együtt a legjobb formájában már elég szép családi hagyaték.

Van ebben jókora elfogultság, a nyugati nézőpontot túl is. Azt írtam, hogy tudnék itt élni? Hát hogy tudnék már, a világ egyik legdrágább lakhatása és legnagyobb jövedelmi egyenlőtlenségei mellett, aminek bőven a rosszabbik végén lennék? Aztán meg, jók a felhőkarcolók, de néhány nap után elkezdett frusztrálni, hogy minden napomból észrevehető mennyiségű rész megy el azzal, hogy liftekre várok, mert még a legegyszerűbb dolgokhoz is tízemeleteket kell cikázni. És mi volt ez a hülyeség rögtön az első bekezdésben a tiszta levegőről? Hongkongban kifejezetten súlyos a légszennyezés. Nem számít, mert rajongó lettem, és muszáj lesz, hogy valamikor visszajöjjek ide.

• 5
• 4
• 3
• 2
• 1
• Most!

A válasz az esetek többségében gondolom valami ilyesmi:

Tudom, milyen érzés. Én is pont így voltam néhány héttel ezelőtt. Jó, esetleg eszünkbe juthat néhány dolog a történelemből: Csang Kaj-sek és a kommunisták elől elmenekülő kínai kormány, Kuomintang, hidegháborús helyszín, ilyesmi. Aztán beugorhatnak zsúfolt nagyvárosok, számítógép-gyártók, meg tájfunok és földrengések képei a híradókból. De hogy mi van ott, arról nem sok dolgot tudtam volna mondani, különösen a környék országaihoz képest.

Az utazók többsége, akikkel beszéltem erről, hasonlóan volt ezzel. Egyikünk sem tudta igazán, mire számítson, de egy kis utánaolvasás alapján úgy tűnt, érdemes lesz idelátogatni. Nekem Japán után éppen ideális követező állomásnak tűnt, ráadásul onnan már nem is volt különösebben drága az utazás (100 dollárba kerül a Tokió-Tajpej repülőjegy).

A következő két hétben aztán meglepetés jött meglepetés után, és kiderült, Tajvan egy izgalmas, változatos, szórakoztató, ráadásul nagyon kényelmesen beutazható ország. És most nem azért írok országot, hogy bosszantsam az erre nagyon kényes kínai hatóságokat, akik természetesen hallani sem akarnak arról, hogy Tajvan külön ország lenne. (Sőt, nem csak a hatóságot, hallottam én hátizsákos kínai utazót is teljesen természetesen arról beszélni, hogy Tajvan az ő drága kincsük.) A hangulat, az emberek, és egyáltalán, a dolgok működése miatt egy pillanatig sem fogjuk úgy érezni, hogy Kínában vagyunk. Ami pedig utazásszempontból hasonlóan fontos, vízumra itt nincs szükség.

A valamivel nagyobb, mint harmad Magyarországnyi szigeten 24 millióan élnek, ami önmagában is zsúfoltnak hangzik, pedig ez még nem is a teljes kép. Mivel az emberek többsége a nagyvárosokban él, valójában a sűrűség még nagyobb.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 1:56am PST

A maga hétmillió lakójával a főváros, Tajpej ázsiai léptékkel nem különösebben nagy. A lakók több mint fele a főváros köré épült Új Tajpejben él, vagyis amikor megérkeztem a város belső részeibe, a zsúfoltságból nem sokat éreztem. A toronyházak persze itt is sorakoznak - a földszinten viszont pörög és gőzölög az élet.

Főleg gőzölög. Az első élményeim a városban az utcai kajáláshoz kötődtek. Aztán a második, harmadik, sőt, talán még a huszadik élményeim is, mert az első napokban szinte nem is csináltam más, csak utcai standról utcai standra jártam, és ahol azt láttam, hogy sorban állnak a helyiek és valami épp frissen készül, már kértem is belőle, függetlenül attól, hogy az a valami leves, tészta, polip, rák, pálcikás virsli, sült keksz, vagy ezek közül bármelyikkel, vagy bármi mással megtöltött batyu (ami a tajvani utcakonyha alapeleme).

- Csókolom, egy csápot kérek. - Nyolc lett, maradhat? #taiwan #nightmarket #streetfood

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Dec 12, 2014 at 8:38am PST

A jó hangulat elég nagy részét pedig a városban mindenfelé megtalálható, minden nap nyüzsgő esti piacok adják. Csak a night marketek bejárása megér több estét, még akkor is, ha nem akarunk se telefont, se edzőcipőt vásárolni késő este, csak egymás után falni a dumplingokat, és figyelni, ahogy pörög az élet. Vagy épp ahogy idős urak medencében horgásznak.

De megér egy estét az is, ami egy, illetve egész pontosan 101 emelettel feljebb van. A város felé magasodó Taipei 101 2010-ig a világ legmagasabb épülete volt. Akkor ugyan a Burdzs Kalifa Dubajban megelőzte (nemhogy megelőzte, rávert több mint 300 métert a maga 828 méterével), ez viszont a látványon semmit sem változtat. A hasonló épületszörnyek gyakran nyomnak el mindent maguk körül, pláne ha ilyen sokkal emelkednek ki a város átlagos magasságából. Lehet, hogy eddigre elfogult lettem, mert túlságosan megszerettem a helyet, de nekem úgy tűnt, a torony itt sokkal inkább szerves része volt a látvány egészének.

Még a skyline ideális megtekintésének helyszíne is tök jó. Azt a tanácsot kaptam, hogy délután menjek fel a 183 méter magas Elefánt-hegyre, és maradjak is ott sötétedésig, hogy nappali, és esti fények között is meglegyen a látvány. Ez pedig tökéletesen működött így is

meg így is

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 2:53am PST

persze azzal együtt, hogy ezt a tanácsot nem csak én kaptam, hanem nagyjából mindenki, úgyhogy az igazi hangulat inkább ilyesmi:

dehát mutasson bárki a világon olyan pontot, ahol egy hasonló helyszínen kevésbé nyüzsögnének a látogatók. Az pedig egyébként igaz ugyan, hogy Tajvan egyelőre még kívül esik a hagyományos útvonalakon, de így is egyre több a turista. Olyannyira, hogy idén arányosan Tajvanon növekedett a legjobban a látogatók száma az egész világon, 26 százalékkal. Igaz, ennek nagy része egyelőre kínai turistákat jelent.

Nagy szám Tajpejben a Nemzeti Palotamúzeum is, ahol évezredes kínai műtárgyak óriási gyűjteménye van - de legalább ilyen érdekes, mit mond el mindez a közelmúltról. Ezeket a kincseket fél Kínán áthurcolták a XX. század első felében hol a japán megszállók, hol a kommunisták elől menekítve őket, míg végül Tajvanra kerültek. És azt talán még a kínai kommunista párt is el kell hogy ismerje - bár kimondani nyilván soha nem fogják -, hogy jobb, hogy odakerültek. Ha Kínában marad, a gyűjtemény nagy része szinte biztosan odaveszett volna a kulturális forradalom jegyében.

Ebből a szempontból nem nehéz amellett érvelni, hogy még mindig jobb egy tolvaj, mint egy társadalommérnök. Ha egy tolvaj ellop valamit, az legalább elméletben megmaradhat (és Tajvan volt urát, Csang Kaj-seket nem kellett félteni, amit jól mutat beceneve, a General Cash-my-Check is), amiről viszont ideológia mondja ki, hogy elpusztítandó, annak a utókor jellemzően búcsút mondhat.

Ilyenekről, meg Kínáról, Hong Kongról és a körülöttük megváltozó világról egyébként nagyon jól lehet beszélgetni tajvani fiatalokkal. Akikhez szerencsém volt, mind tájékozottak, érdeklődőek, a világra nyitottak voltak, akik némi aggodalommal figyelik ezeket a változásokat. Bár akkora figyelem nem jutott neki, mint a hongkongiaknak, tavasszal Tajpejben is voltak diáktüntetések azért, mert a kormány szorosabbra fűzte a szálakat Kínával. Részben ez inspirálta később a hongkongiakat.

A kormánypárt azóta egyébként akkorát bukott a kínai közeledés miatt az önkormányzati választáson, hogy a miniszterelnöknek is mennie kellett. A legszebb csavar mindebben pedig az, hogy a kampány idején a kínai turisták érdeklődve nézegették, hogy nahát, milyen egy csoda dolog ez a demokratikus választás.

Mindeközben egy délután még a tajpeji kúllistához is szerencsém volt egy kortársművészeti kiállításon.

A művészek közül egyértelműen kiemelkedett Sim Cheng, aki komoly arccal elemezte az érdeklődőknek képeit.

Fel is csillant a szemem, és büszkém mutogattam neki a telefonomon a véletlenül nagyon jól sikerült tokiói anime-valóság crossoverem, és mondtam neki, hogy nahát, művésztársak vagyunk. A reakció egy olyan mosoly volt, amivel a felnőttek szokták honorálni az értékelhetetlen rajzaikat lelkesen mutogató óvodásokat.

Voltam ezen a kívül fürdőkkel teli városrészben is, de ezt a témát már olyan alaposan kiveséztük korábban, hogy nem jönnék elő újra a meztelen élményekkel. Szuperül éreztem magam Tajpejben, de néhány nap után ideje volt vonatra szállni és továbbállni, hogy megnézzem az országnak azokat a részeit, amikről végképp semmit sem tudtam.

Hogy mennyire az út elején járok a forró vízben semmittevés művészetében, azt akkor értettem meg igazán, amikor egy japán úrral egyszerre léptünk be egy fürdő ajtaján, és én, minden igyekezetem ellenére, hogy a lehető leglassabban csináljam a dolgokat, már az induló csutakoláson és két medencén is túl voltam, mire ő nagyjából beszappanozta magát. Hiába, a műfaj igazi mestereihez képest még mindig izgága kezdő vagyok. Sehol nem áll meg úgy az idő, mint egy fürdőben.

A vulkanikus tevékenység miatt Japán jó néhány részén, főleg a déli szigeten, Kjúsún, úgy folyik a termálvíz, mintha csak a csapból jönne - és néha tulajdonképpen onnan is jön. A fürdőzés, illetve onszenezés pedig még a minden Budapest-turistaképen szereplő, Széchenyi fürdőben sakkozó urak világánál is meghatározóbb része a helyiek társasági életnek. Volt idő, amikor férfiak és nők együtt izzadtak a semmiben, de ennek régen (nagyjából a Mejdzsi restauráció óta) vége. Különböző neműek utoljára az előtérben találkoznak, ahol leveszik a cipőjüket, utána mindenki elvonul a saját semmittevésébe. Így, bármilyen szívesen írnék a nők világáról is, csak arról tudok mesélni, milyen volt néhány napot eltölteni meztelen japán férfiak társaságában. (Ahol egyetlen dolog hiányzott csak: hogy éjszakára is lehessen maradni, mint Dél-Koreában.)

Luxusdögkút Ibuszukiban

Amikor már a második lapát földet szórták rám, tőlem jobbra is egy nyakig beásott ember feküdt, felettünk egy fehér sátor húzódott, a sátron kívül pedig hullámzott a tenger, egy pillanatra azért tényleg egy dögkútban éreztem magam. Pedig ha egy kicsit arrébb tudom fordítani a fejem, láttam volna, hogy emberek kifejezetten sorba állnak azért, hogy úgy járjanak, mint én, sőt, nem sokkal korábban még én is ezt tettem. Ez a dél-kjúsúi Ibuszukiban lévő onszen különleges szolgáltatása - mielőtt bemennél a fürdőbe, beásnak a vulkanikusan meleg homokba.  Itt ismerkedtem meg az első világbeli problémák egy egészen speciális változatával: amikor a testedben lüktető forróság miatt a homlokodról lecsorgó izzadtság eléri az orrodat, nem tudod megvakarni, mert ugye be van ásva a kezed. (A beásós rész még koedukált, a fürdőzés már természetesen nem.)

Michelin-csillagos semmittevés

Kjúsú onszen-fővárosa Beppu, ahol egész utcák vannak tele fürdőket rejtő épületekkel, a gőz pedig úgy tör elő minden sarokból, mint valami mesekönyv illusztrációjában.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 7:46am PST

A legjobb fürdőket Beppu dombjan találni, ahova egy váltó nélküli biciklin tekertem fel, így az izzadtságtól csöpögve álltam Japán egyetlen három Michelin-csillagos fürdője előtt. Mielőtt bárki kiegyenesítené a kaszát az urizálás hallatán: a belépő nem került többe, mint a Lukács fürdőben.

Ott pedig még nem tartok a fürdológiában, hogy megmondjam, tényleg három csillagot ér-e, meg egyáltalán, mit kell csillagozni az ilyesmin, de az biztos, hogy a hat medencében magamhoz képest eposzi hosszúságú időn keresztül sikerült nyugton maradnom. Legalább két óráig! És igen, tudom, hogy ennyi idő alatt egy tisztességes fürdőző talán, ha a nadrágját leveszi.

A titkos fürdő

A beppui szállásomon kaptam meg a titkos fürdő térképét. Tisztára mint a Partban. Gyanús volt persze, hogy olyan nagyon titkos nem lehet, ha egy hostelben kapom meg a tudnivalókat, az viszont biztatónak tűnt, hogy az útleírás szerint az utolsó buszmegállóból is legalább fél órát kellett még gyalogolni a hegyek között a helyszínig, ami tulajdonképpen egy hegyi patak medrében lévő termálvizes gödör.

Végül sikerült megtalálni, és ha titkosnak nevezni túlzás is, a vízben henyélő két japán férfi meglepett arckifejezése alapján tényleg nem lehet annyira felkapott hely. Addigra már némi onszenrutinnal a hátam mögött tisztítottam le magam, és ültem be közéjük, amiért rögtön be is fogadtak. Néhány perc ismeretség után már úgy gyalázták nekem egyszerű angol szavakkal a kínaiakat és koreaiakat, mintha mindig is ezt csináltuk volna együtt. Az idilli környezetben egy kicsit furcsának is hatott, miért épp ez a legnagyobb problémájuk, de legalább itt végleg megtanultam: az sem valami rózsás, ahogy itt Kelet-Európában vagyunk egymással, mi, szomszédok, de az itteni helyzethez képest kifejezetten baráti a viszony.

A kedélyes ázásnak csak az vetett véget, hogy sötétedés előtt le kellett jutni a hegyről. Mivel ez egyáltalán nem kiépített fürdő, itt elméletileg semmi akadálya nem lett volna asszonyokkal közös fürdőzésnek - viszont egyszerűen nem voltak asszonyok.

A fürdő, ami ráz

Mi az, ami a legkevésbé hiányzik az embernek, miközben a vízben fekszik? Igen, a piranha és a kormányszóvivő, de van, ami talán ennél is kevésbé:

az áram.

Persze, hogy van olyan fürdő, ahol belevezetik a vízbe.

Kagosima egyik, külsőre ártalmatlannak látszó onszenjében találkoztam a medencével, amibe áramot vezettek. Persze nem halálos, nem is ártalmas, elvileg még jót is tesz - de egy kicsit azért kellett gondolkozom, ahogy az előttem beszálló, enyhén rázkódó férfit figyeltem.  Ha viszont már ott voltam, igazán nem lehetett kihagyni, úgyhogy egy kis tétovázás után Jackass szan után mentem, és beültem az áram útjába.

A hátam felől érkező áram egy pillanat alatt futott végig a gerincemen, aztán jött a szúró zsibbadás, amit tényleg nagyon óvatosan lehet csak kellemesnek, vagy bármilyen szempontból jónak nevezni.

Igen, tudom, mi érdekel most mindenkit.

A perverz kiváncsiság miatt természetesen én is azt akartam tudni leginkább,

milyen az, amikor ott csap meg az áram, ahol a legkevésbé szeretném.

Úgyhogy lassú mozdulatokkal megpróbáltam megfordulni. A hátam eddig felfogta a csapásokat, lássuk, mi van, ha a másik irányból jönnek.

A kísérletnek a józan ész vetett véget. Félfordulatig jutottam, de amikor a gerincem biztonságos védőpajzsa helyett már az oldalamat érték az ütések, úgy éreztem, köszönöm, nekem ennyi elég lesz. Aki megcsinálja a teljes fordulatot, feltétlen mesélje el, milyen volt.

És végül a tökéletesség

A jakusimai mononoke-kirándulás végén elázva, fáradtan és éhesen hazamentünk az erdei út végén lévő szállásunkra, de tudtuk, hogy még tartogat nekünk valamit az a nap. Az egyik partszakasz egy olyan forrást rejt, ami napjában csak kétszer, apály idején van vízszint felett, egyébként elönti az óceán. A késő esti apály idején elindultunk, és egy trópusi birtokon végigsétálva ---

meg is találtuk a helyet.

Az ég tele volt csillagokkal, így csillagász útitársaimat le tudtam fárasztani a neveik végigkérdezésével, de egy idő után elhallgattam. Feküdtem a forró vízben, a kezem belelógott az óceánba, zúgtak a hullámok, és arra gondoltam, az ilyen pillanatok miatt indultam útnak.

Egy kép Jakusima szigetéről:

A film demondisznója:

Az erdő a szigeten:

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 8:03am PST

// ]]>

A film varázslényei, a kodamák:

És ismét a sziget:

Na jó, ez csalás volt, mivel a rajongók éreznek ilyen táskákkal. Ez viszont tényleg ott nő:

----

A hajó Jakusimára vasárnap kora reggel indult Dél-Japánból, Kagosimából. Vendéglátómmal, a helyi egyetemen rádiócsillagászatot tanuló Orosz Gáborral (akinek élményeiről bővebben itt lehet olvasni) álmosan várakoztunk, miután egy órával indulás előtt már a kikötőben voltunk. Két útitársunk viszont, Hoshira és Szera, akik szintén kagosimai csillagászok, csak az indulás előtti utolsó percekben futottak be. Álmos bambulásunkkal szemben olyanok voltak, mint két gyerek, akiket először visznek a vidámparkba. Alig fértek a bőrükbe attól, hogy Jakusimára megyünk. Korábban egyikük sem járt a szigeten.

Elsőre persze arra gondoltam, hé, veletek mi van, bármelyik hétvégén elmehetettetek volna erre az iszonyú király helyre, hogyan nem sikerült eddig? Ami persze csak addig tartott, amíg eszembe nem jutott, hány király hely van, ami egy négyórás hajóútnál is sokkal kisebb könnyebben elérhető Budapestről, mégsem látogattam meg soha.

A Japánt alkotó négy nagy sziget közül a legdélebbi, Kjúsú bizonyos szempontból a tökéletes hely. A pálmás-napsütötte trópusias hangulat és az ehhez illő lazaság és kellemes szakadtság találkozik azzal, hogy egyébként nagyjából minden ugyanolyan jól működik, mint a tokiói toronyházak tövében. Néhány évtizeddel ezelőttig még használták is a szacumai idő (Szacumának hívták korábban a sziget egyik legnagyobb városát, Kagosimát) szófordulatot, ami nagyjából azt jelentette, amit a mediterrán időpont megbeszélés Európában. 10-20 perces garantált késést.

Ez persze a másodpercre pontosan érkező vonatok világának tökéletes ellentéte, és ebben a formában nehezen is tudna a két dolog egyszerre létezni, így mára kikopott, az érzés mégis ilyesmi maradt. Kagosima Nápoly-hangulatát pedig a város fölé magasodó, kifejezetten aktív Szakuradzsima-vulkán teszi teljessé, ami a helyiek életének egészen mindennapi része: a folyamatosan szállingózó hamut úgy kell felsöpörni az utcán, mint nálunk a havat. És ezek még csak a mindennapok, a kitörés néha ennél jóval hevesebb.

A kagosimai egyetem campusa például a legjobb hangulatú egyetemi intézmény, amit valaha láttam. Az épületek közötti park a pálmafák alatt minden nap késő estig élettel van tele, és különféle fúvós hangszereken játszó diákok egész serege gyakorol itt iskola után. Mivel ezt egymástól teljesen függetlenül teszik, a hanghatás valami olyasmi, mintha folyamatosan Ultrahang fesztivál lenne, vagy mintha mindenki Lisa lenne a Simpson-család intrójából.

Anarchy in Japan!!! #japan #kagoshima #bicycle #anarchy

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 1:47am PST

// ]]>

Szóval nem volt nehéz megszeretni a környéket, mielőtt elindultunk volna ennél is délebbre, a Rjúkú-szigetekhez tartozó Jakusimára. Néhány órával az álmos reggeli találkozó után pedig már felfelé baktattunk a hegyen, amit az egész világ egyik legnagyobb csapadékmennyiségétől páratlanul buja erdő borít, és ahol mindenről a démondisznó, meg a kodamák jutottak az eszünkbe.

Ha már ennyit beszélünk róla, azok kedvéért, akik nem látták: a Princess Mononoke (magyarul A vadon hercegnője) a rajzfilmtörténet egyik csúcsteljesítménye. Egyrészt van az, amit Tbg így fogalmazott meg Miyazaki alkotásairól: “nem gyerekfilm, nem családi film, hanem egyszerűen film a szónak a legnemesebb értelmében”. A Princess Mononoke viszont ennél is több.

Fantáziavilágának gazdagságával nem sok minden vetekszik, amit ember valaha lerajzolt, emellé pedig kifejezetten okosan és összetetten mesél emberi fejlődés és természet viszonyáról. Ahelyett, hogy az emberi szükségletekből adódó fejlődést valami eredendően gonosz, a természet ősi erőinél erkölcsileg alacsonyabb rendű dolognak állítaná be, végső soron a különféle életformák együtt, vagy legalábbis egymás mellett éléséről szól. Aki szeretne tátott szájjal ülni egy rajzfilm előtt, szánjon rá egy estét.

Mivel a Priness Mononoke a valaha volt egyik legsikeresebb film Japánban, hatalmas kultusszal, sokan vannak, akik azért jönnek a szigetre, mert ez a helyszín ihlette meg Miyazakit.

Jakusima erdeiben sétálva az is érthetővé válik, önmagában a látvány és a sziget gazdag mondavilága mellett miért ez volt az inspiráció. Többezer éves fadinoszauruszok élnek együtt néhány évtizedes facsemetékkel, és az egészben éppen annyira benne van az emberi pusztítás, mint a teremtés.

Évszázadokkal ezelőtt óriási lendülettel irtották a sziget fáit. Hajót, házat, vagy bármi mást lehetett építeni a magas gyantatartalmú, víz- és rothadásálló, kiváló minőségű fákból. A jakusimai fa fogalom volt, az ország többi részével szemben itt nem rizsben, hanem fában fizették az adót. Egy idő után nemcsak az állam, hanem a korábban az ilyesmitől ódzkodó helyiek is hasonló hévvel kezdték irtani az ezeréves erdőt. (Hogy mennyire ódzkodtak ettől, azt jól mutatja a történet, ami szerint a kivágások csak azután kezdődtek el, hogy Tomari Jocsiku konfuciánus szerzetes meggyőzte a közösséget arról, beszélt az istenekkel, akik rábólintottak a fák kivágására.) Az erdőirtást végül még éppen azelőtt állították meg, és nyilvánították nemzeti parkká a szigetet, hogy minden elfogyott volna.

Azokat a többezer éves cédrusokat, amik sértetlenül átvészelték mindezt, jakuszuginak hívják, és nagy tisztelet övezi őket. Más, hasonlóan öreg példányokat ugyan kivágtak, de nem a tönkjükkel együtt - a meghagyott tönkből így új fák nőttek ki. A második generációi fái (nyidájszugi) így csak többszáz évesek. És itt jön az ember, aki észbe kapott, hogy most már elég ház és hajó épült az ősi erdőből, maradjon is valami, ezért elkezdte visszatelepíteni, amit elpusztított. A nagy cédrusok körül megtisztították az erdőt, ahogy pedig a fákról lehullott a termés, és kis cédrusok kezdtek nőni, azokat különös figyelemmel gondozták. Ebből lettek a harmadik generációs cédrusok (szándájszugi), amik mindössze néhány évtizedesek, és tulajdonképpen telepítettek, de úgy, hogy a módszer miatt az erdőnek a legkevésbé sincs telepített hangulata.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 1:20am PST

// ]]>

Hogy erre gondolt-e Miyazaki, arról persze fogalmam sincs, de nekem mindez pontosan összeért a filmmel. Az egymásból kinövő fagenerációk, és a ködbe burkolózó hegycsúcsok látványa pedig biztosan eléggé elragadó volt ahhoz, hogy a kirándulás közben elfelejtsük az egyik legfontosabb szabályt: addig kell kiérni az erdőből, amíg nem megy le a nap.

Szinte teljesen sötétben, a szakadó eső miatt csúszkálva-bucskázva értünk végül le a hegyről, és lefelé menet már útitársaim sem dúdolták olyan vidáman a film zenéjét, de az erdő istenei ennél jobban szerencsére nem büntettek meg minket.

Másnap sült repülőhalat ebédeltünk:

és felkerestük a sziget keleti felét, ahol szarvasok, és vezető nélküli közösségekben élő majmok mászkálnak az út mentén.

És csináltunk még valamit, amiről a következő posztban lesz szó.

A legfelső jakusimai kép nem saját, innen van. A vendéglátásért, a kirándulás megszervezéséért és a poszthoz nyújtott segítségért pedig hatalmas köszönet Orosz Gábornak.

1. New Sky Building - Az épület, aminek a teteje egy hadihajó

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 11:33pm PST

The most scary fucked up brutal post apocalyptic god damn thing

- írja a Hello Damage című útifanzin olyan lendületesen, hogy a lényeg fordítás nélkül is átjön. A japán metabolikus építészet egyik mesterműve ez, amiben többek között az a csodálatos, hogy még ha nagyon kevés fogalmunk van arról, mi az a japán metabolikus építészet (ami rám például mindenképp igaz), akkor is éppen olyan hatással lesz ránk, amikor kilépünk egy toronyház tetejére, és szembesülünk azzal, hogy egy hadihajót formáz.

Egy kis szerencse is kellett ahhoz, hogy lássam, mert az épületbe ugyan még könnyen bejutottam, a legfelső emeletről kivezető ajtó viszont zárva volt. Már éppen szomorúan lemondtam volna az élményről, amikor a lépcsőházban összetalálkoztam egy takarítóval, aki ugyan nem igazán értette, hogy kerülök oda, végül mégis kiengedett a tetőre. A következő fél órában egy hadihajó fedélzetéről néztem, ahogy lassan beesteledik. (A tippet hálásan köszönöm unatkozórobotoknak.)

2. A félig nyílt ajtók

A New Sky Buildinget megtalálni sem volt olyan könnyű. A végén egyszerűen megkérdeztem valakit az utcán, aki ugyan nem ismerte ezt a csodát, és angolul sem igazán tudott, végül mégis utcákon keresztül kísért, hogy biztosan célba érjek. Hasonló, az állítólagos japán hidegségtől nagyon távol álló élményeim máskor is voltak.

Valahogy úgy voltam ezzel, mint a Japánt körbestoppoló Will Ferguson, akinek erről írt könyvében visszatérő motívum, hogy az őt felvevő autósok azt mondják neki, soha nem jut el a céljához, mert errefelé nem veszik fel a stopposokat. Dehát maga is felvett, mondja erre mindig, mire általában a válasz az is, hogy igen, de én másmilyen vagyok.

Akikkel találkoztam, amikor valami segítségre szorultam, mind másmilyenek voltak. Azt szokták mondani, hogy Japán a félig nyitott ajtók országa. Nekem ilyen rövid idő alatt ebből csak a jó rész jutott, vagyis a kedvesség és segítőkészség. Az, hogy közben azért félig csukva is van az ajtó, állítólag hosszabb távon jön ki - ekkora ugyanis kiderül, igazán jóban lenni japánokkal külföldiként már nem olyan könnyű. Az ilyesmiről viszont ajánlok egy nálam sokkal jobb forrást - a Tokyo Reloaded blog minden részletet elmond arról, milyen magyarként itt élni.

3. Kapszulában aludni

Nem tudom pontosan megmagyarázni, otthonról miért tűnt olyan érdekesnek a gondolat, hogy milyen lehet egy rekeszben éjszakázni az utolsó metrót lekéső részeg salarymanekkel egy sorban, illetve egy oszlopban, de az biztos, hogy ki akartam próbálni. A Tokióban gyakori kapszulahotelek egy rekesznyi fekvőhelyet kínálnak a város jó pontjain, és semmi mást. Végül nem pont ilyen körülmények között vált valóra a terv, hanem az egyik hostelben volt ilyen opció, így irodai munkások helyett egy Blink 182-t gitározó mexikói volt a szomszédom, de a lényeg, hogy eljött a pillanat, amikor bekúszhattam a téglalap formájú szállásomba. (Illetve egész pontosan bemászhattam, mert ahhoz az egy dologhoz ragaszkodtam, hogy a felső sorban legyen a kapszulám.) Azt nem tudom, hogy milyen volt, mert elaludtam.

4. Pacsinkó

Biztos úr, kérem! Hogy ez szerencsejáték lenne? Ugyan már! Nézzen csak ide! Ezzel a játékkal csak golyókat lehet nyerni. Látja, nem csalok! A golyókat tokenekre lehet beváltani. Miféle szerencsejáték lenne az, ahol tokeneket lehet nyerni? Gyerekség! Ja, hogy azokat később egy másik helyen pénzre lehet váltani? Uram, még a feltételezés is sértő, hogy ez szerencsejáték lenne: ott egyszerűen, világos szabályok mellett pénzt lehet kapni tokenért. Ebben pedig nincs semmi szerencse!

Egy japàn ùr estéje I. #tokyo #pachinko

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 1:24am PST

Mindez nem egy Rejtő Jenő-könyvben történik valamelyik marokkói kikötőben. Pontosan ezen az elven működik a pacsinkó nevű szerencsejáték óriási iparága. Japánban tilos pénzt tenni szerencsejátékra - ez a kegyes hazugság, és a ráépülő rendszer viszont lehetővé teszi, hogy minden este zsúfolásig tele legyenek a pacsinkótermek. Tokiói estéim többségében volt egy általában húsz-harminc perces epizód, amikor beültem egy ilyen terembe, és játszani ugyan nem játszottam, egyszerűen csak figyeltem a lehulló ezüstgolyók, a villódzó fények, a minden irányból egyszerre áramló arcade-dallamok, és a megbűvölt arcok szimfóniáját.

Egy japàn ùr estéje II. #tokyo #pachinko

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 1:26am PST

Az ilyen jellegű kölcsönösen elfogadott és elnézett füllentések egyébként elég gyakoriak a japán kapcsolatokban. Jake Adelstein, aki külföldi létére újságíróként az egyik legelismertebb szakértőjévé vált a japán alvilágnak, éppen erről írt könyvében, a Tokyo Vice-ban: információszerzés és kapcsolatok építése közben sokszor került olyan helyzetekbe, amelyekben ugyan mind a két fél tudta valamiről, hogy az nem igaz, és azt is, hogy ezt a másikuk is tudja, mégis, a tudat, hogy formálisan minden rendben van, elfogadhatóvá tette a dolgot. Ha szigorúan ítéljük meg, mindez persze elég képmutató dolog. Viszont, nekem legalábbis úgy tűnt, az is éppen olyan fontos része a játéknak, hogy senki sem nézi hülyének a másikat, és nem gondolja azt, hogy a másik ne értené, miről van szó - vagy éppen, hogy az állam ne tudná, hogyan működik a pacsinkó. Az egész inkább arról szól, hogy legalább a felszínen tartsák magukat a szabályokhoz és a hagyományokhoz.

5. Nézz fel!

Azt a klasszikus bölcsességet, hogy az utazás kitágítja az ember látókörét, Tokióban tapasztaltam meg először. Igaz, ehhez nem kellett semmilyen megvilágosodás - csak egy egyszerű nyakmozdulat. Legalább annyit kellett felfelé néznem, mint magam elé, ha nem akartam lemaradni semmiről. Nem csak arról van szó, hogy magasak az épületek. Hanem arról, hogy a vizuális tartalom legalább olyan sűrű, ha felfelé nézünk, egyszerűen mert sok minden nem szemmagasságban, hanem emeleteken történik. Kellett egy kis idő, amíg ezt sikerült megszokni, de onnantól már többet forgattam a szememet, és a nyakamat is.

6. Godzillával gyűlölködni

Egy vasárnap reggel Sindzsuku pályaudvar felé sétáltam a szállásomról, amikor először egy rendőrsorfalat, majd tüntetők egy csoportját vettem észre. Mint kiderült, ők az ellentüntetők voltak. Ha nem jött volna elő belőlem a riporterösztön, ez a kép azért akkor is feltűnt volna:

Hamarosan feltűntek azok is, akik miatt kijöttek a tiltakozók. Egy szélsőjobboldali csoport vonult fel a koreaiak ellen, többek között a Koreát széttépő Godzilla zászlajával:

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 11:47pm PST

Illetve olyan feliratokkal, amik jól mutatták, a gyűlölködők a világ minden részén hasonlóan kifinomultak:

Beszélgettem az egyik ellentüntető aktivistával, aki elmondta, a godzillások nem egy párt, inkább egy balhézó szervezet tagjai, ami nem teljesen az, aminek látszik. Az ország vezetése ugyanis állítólag, ha nyíltan nem is, de csenden többé-kevésbé támogatja őket, a nacionalista szavazók legnagyobb örömére. Azt persze nem tudom, ez valóban így van-e, de azért megjegyeztem, hogy nahát, a fél- és teljesen kamu szervezetek világa nálunk is ismerős.

Mire a néhány pillanattal korábban még a neonácik felé ordibáló antifasiszta otaku rám nézett:

Magyarország? Ott azért durvább a helyzet, nem?

(Válasz helyett természetesen pörgő rúgással leterítettem, és felszólítottam, hogy tanúsítson több tiszteletet. Nekünk legalább nem kell Power Rangers-ruhába öltöztetni népünk asszonyait, ha hálni akarunk velük. Akit pedig a japán szélsőjobb érdekel, annak ezt a cikket ajánlom.)

7. Befeküdni egy képregényboltba

Ha pedig már a Power Rangers-ruhába öltöztetett asszonyoknál, és hasonló ínyencségeknél tartunk. A kapszulás alvás mellett még egy fekvéstípust szerettem volna kipróbálni Tokióban. Vannak képregényboltok, amik kényelmes kabinokat is kínálnak, ide befeküdve pedig el lehet tölteni néhány órát, vagy akár egy egész éjszakát, és lapozgatni a kínálatot. Aludni végül nem aludtam mangák között, az egyik nap viszont az eső elől behúzódtam egy ilyen boltba (ez is egy toronyház ötödik emeletén volt). Az egyik leginkább idilli óra volt egész tokiói látogatásom alatt: epres tejet és zöld teát szürcsöltem egy fekete bőrrel borított kabinban, kicsit megszáradtak a ruháim, és mivel a polcokon sajnos csak japán nyelvű mangák voltak, hát, mondjuk úgy, hogy kénytelen voltam olyat választani, aminek a történetet a képek alapján is össze tudtam rakni.

8. Minden működik

Bár a Robot Restaurantról szóló poszt részben arról szólt, hogy amit Tokióban láttam, az miért nem a jövő, legalábbis abban a formában, ahogy azt régen elképzeltük, egy szempontból azért igenis az: szinte minden tökéletesen működik. Metróhálózat a világ legnagyobb városában? Eszményi, és pofonegyszerű használni. Italautomaták? Nem tud olyan ízű, és színű ital eszedbe jutni a város bármelyik pontján, amit ne tudnál megvenni maximum három utcasarkon belül. Vécék? A használatuk konkrétan élmény. Éjjelnappalik? Ha éjjel kettőkor szeretnél főtt tojást venni és közben képregényt lapozgatni, hát, akkor semmi akadálya. Csapvíz? Csak bátran!

A sor bármeddig folytatható, a lényeg, hogy egy olyan élet valósult meg, ahol a mindennapok gyakorlati dolgai olyan pihe-puhák, gördülékenyek és problémamentesek, hogy nem is nagyon kell foglalkozni velük, szinte magától megy minden.

Más kérdés, hogy a japánok az így felszabaduló időt és energiát jellemzően még több irodai munkára kell, hogy fordítsák. Utazás közben ez viszont inkább azt jelenti, hogy megtehetjük, hogy szinte semmi mással nem foglalkozunk, csak azzal, hogy jól érezzük magunkat. Gyanús, hogy az út egyetlen másik állomáson sem lesz ez már így. Azok majd más miatt lesznek jók.

Óvodás voltam, amikor először láttam a Blade Runnert.  Videótékából sikerült megszerezni, hangalámodásos szinkronnal. Akkor még persze bőven nagy falat volt nekem, nem sokat értettem meg belőle. A jövőábrázolás viszont épp elégé erőteljes volt ahhoz, hogy egy kevéssé kifejlett elmét is elragadjon: onnantól kezdve így képzeltem el a jövő városát. Ezzel egyáltalán nem voltam egyedül, a film Los Angeles-e azóta is állandó hivatkozási alap, ha azt akarjuk mondani valamire, hogy olyan futurisztikus.  Akkor még nem tudtam, hogy ennek az ábrázolásnak egészen konkrét valóságalapja volt. Az inspirációt Tokió egy városrésze, Kabukicsó jelentette.

Nem sokkal azután, hogy leszálltam Tokióban, már Kabukicsó utcáin sétáltam. Akkorra már napok óta alig aludtam, de túl erős volt a neonfények vonzása ahhoz, hogy csak úgy összeessek a tízemeletes toronyház tetején lévő hálóteremben. Még az eső is ridegen szemerkélt, de nem igazán érdekelt. Egy kicsit túl egyértelmű lenne azt mondani, hogy félálomban járkálva, az időeltolódás miatt összecsúszott idősíkokkal, és ezzel a díszlettel úgy éreztem magam, mint valami ki nem adott Philip K. Dick-novella szereplője, mégis nagyjából ez volt a helyzet.

Arra elég hamar sikerült ráérezni, miért ihlet valakit ilyesmire Kabukicsó. Bár a városrész mára, jó néhány razzia után nem az a Földre szállt Mos Eisley, ami valaha volt, és ahol gyakorlatilag mindent meg lehetett kapni, a vizuális élmény nagyjából változatlan. A kedvenc meghatározásom az, hogy olyanok ezek az utcák, mint egy életnagyságú flipperasztal. Ráadásul akkor, amikor megszerzed a legnagyobb bónuszt.

Ebből a környezetből elsőre annyira nem is lóg ki a Robot Restaurant nevű, hát, elsőre mondjuk azt, hogy dolog. Hatalmas neon homlokzat, óriás harci robotok, hosszan kígyózó sor - a világ legtöbb pontján azért szemet szúrna az ilyesmi. Itt viszont a szomszédban egy többemeletes pornóáruház volt, a szemközti üzlet pedig tankos lányokkal hirdetett nem is tudom pontosan, hogy micsodát, így egész természetesnek tűnt a látvány.

Ami belül van, az a legjobban pörgő tokiói attrakciók egyike. Lehet nevezni show-nak, revünek, cirkusznak, szabadabb asszociációval akár színháznak is, egy elég fontos különbséggel: a szereplők nagy részben robotok, kisebb részben táncos-harcosnők.

Robot Restaurant, Tokyo. Charli XCX nagy kedvence, bàr ezt le sem tagadhatnà. #tokyo #shinjuku

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 11:23pm PST

Egy előadás másfél óra, naponta lemegy három-négy, és aki akar, közben vacsorázhat is, illetve a szünetekben italt is lehet venni. A hely 2012-ben nyílt, százmillió dollárba került, és egy időben tele volt a hirdetéseivel a város. Azóta folyamatos telt házzal mennek az előadások, és mióta a külföldiek is felfedezték, a Tripadvisor egyik legjobban értékelt programja.

Épp ez utóbbi miatt egy kicsit tartottam attól, hogy ez valami hülyeség, vagy ami még sokkal rosszabb, valami nagyon nem trú dolog lesz. Viszont tartoztam annyival a Blade Runner előtt tátott szájjal ülő gyerekkori önmagamnak, hogy elmegyek megnézni egy ilyet.

A legtöbb leírás megjegyzi, hogy jó előre foglalt jegy nélkül nem is érdemes próbálkozni. Kivéve akkor, ha egy műsor indulása előtti utolsó percekben érünk oda, amikor a sor már lement, és megkérdezzük, maradt-e jegy. Szerencsére maradt.

Sokra nem mennénk azzal, ha tételesen megpróbálnám felsorolni, mi történt, miután a helyemre kísértek. A képek talán valamit visszaadnak, de a lényeget azok sem. Mert a legmeghatározóbb érzés közben az, hogy

úristen, de szégyentelenül nagy királyság ez

és tényleg szépen felöltözött, komoly felnőtt emberek ülnek be azért, hogy táncoló harci robotokat nézzenek.

Egyedül az étterem-vonal az, ami kifejezetten gyenge - bár még a hely nevében is benne van, valójában egyáltalán nem étterem. A vacsora, amit kínál, ránézésre nem sokkal jobb a bármelyik éjjel-nappaliban sokkal olcsóbban megvásárolható bentónál. Ezt megsejtve a vacsora nélküli jegyet kértem, ami utólag is jó döntésnek tűnik, és ha bárki erre járna, azt javaslom, hogy egyen inkább egy gőzölgő rament  valamelyik mellékutcában, aztán üljön be a műsorra.

Amíg bent voltam, azt szerettem volna, ha soha nem kell kijönnöm. Jó, a kiosztott neonrudakkal nem integettem, de egyébként bárhányféle kombinációban meg tudtam volna még nézni, hogy a cápa, a panda, a kígyó, a robotok, a táncosok és a dobosok mindenfélét csinálnak egymással.

A leírás akár véget is érhetne itt. Aki itt bemegy, arra számít, hogy olyasmit kap, amit sehol máshol nem kapna. Ez pedig teljesül is. Aztán ahogy hazafelé sétáltam, és a kezemmel még lézerpisztolyt formázva lövöldöztem játékból, lassan elpárolgott az adrenalin, és elkezdtem érezni valami mást is.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 2:27am PST

Ha ez valóban a legmenőbb sci-fi show most, akkor hogy lehet ennyire ismerős és nosztalgikus? Néhány dolgot leszámítva úgy éreztem, az egész történhetett volna a nyolcvanas évek Japánjában is. Ebben pedig csak megerősített, amikor több cikkben is azt a fordulatot találtam: a Robot Restaurant olyan, mintha egyenesen a japán gazdasági buborék időszakából teleportálták volna ide.

Ha pedig egy popkulturális csúcsterméket úgy lehet megmagyarázni, hogy olyan, mintha egy közel harminc évvel ezelőtti állapotban született volna, akkor lehet akármilyen király, de elég valószínű, hogy egyvalamit nem lehet rá mondani: hogy az lenne a jövő.

Miután Japán a huszadik század második felében legyorsult mindenkit (ha még egy háborút elveszítenek, övék lesz a világ, szólt egy mondás), a nyolcvanas évekre elérték, hogy nemcsak követendőnek tűnő példát mutattak, de még egy álmot is adtak a világnak. Filmek és videójátékok egész sora sugározta azt a képet, hogy Tokió maga a jövő. És a végére túlpörgött minden, de ezt a világ másik részéről nem feltétlenül lehetett érezni. Aztán kidurrant a buborék, és jött a stagnálás. Ettől még a legtöbben ugyanúgy gondolunk Japánra.

Egy konkrét példa: a robotétteremtől néhány sarokra van a világ legforgalmasabb metró- és vonatállomása, a Sindzsuku állomás. Ez a környék ötven évvel ezelőtt még olyannyira más volt, hogy állítólag a békák hangját is lehetett hallani. Jól hangzik ezzel szembeállítani a mai megapoliszt, de a teljes kép nem ez. Inkább az, ha a békás kép mellé odatesszük azt a szédületes változást, ami néhány évtized alatt lezajlott. De azért az is fontos, hogy a maradék húsz évben ahhoz képest már nem fejlődtek olyan sokat a dolgok.

Japánban visszatérő érzés, hogy ez az ország a nyolcvanas évekre elkészült, már nincs mit megépíteni, és hogy részben ez is magyarázza a két évtizedes stagnálását - írta Orosz Péter a sinkanszenről szóló posztban, és még ha ez inkább csak érzés is, mint kemény adatokkal alátámasztható állítás, (illetve inkább vonatkozik Tokióra, annak is csak egy részére, mint Japán egészére), valami ilyesmiről szólt nekem is a robotműsor. Szó sincs róla, hogy ne lenne őrült jó buli, és ne ajánlanám jó szívvel mindenkinek. A jövőt viszont valószínűleg nem itt kell keresni. Akkor már sokkal inkább egy soha meg nem valósult jövő műsorának tűnt ez. Illetve persze tökéletesen működő show-nak.

A világ jövőképei változtak azóta, és most már nem is feltétlenül Japán diktálja azokat. A jövő lehet felkavaró, zavarba ejtő, elsőre akár ijesztő is, de nosztalgikus azért nem nagyon. Persze szép is lenne, ha még mindig ugyanúgy látnánk a jövőt, ahogy már egy kelet-európai óvodás is láthatta egy hangalámondásos videókazettán.

• A Vifon beach blog

Megírni egy blogon, hogy van ez a blog? Óriási! Mi lesz a következő, számítógépet is javasolok hozzá?

Szóval: itt lesznek a hosszabb-rövidebb írások, listák, okoskodás, butáskodás, ilyesmi. Két fontos megjegyzés:

A dizájn Tamás Bence Gáspár munkája, akinek itt szeretnék még egyszer köszönetet mondani. A mester kérésére elmondom azt is, hogy a fejlécben az electroharmonix nevű betűtípust használta.

A blog támogatója a Mastercard. Ez azt jelenti, hogy lesznek rajta hirdetések, illetve a posztokkal például az ő Facebook-oldalukon is lehet majd találkozni. Nekik is köszönöm, viszont mindez természetesen a tartalmat nem érinti, az teljesen szerzői.

• Vifon Beach Facebook

Itt van mindenféle, ami kapcsolódik az utazáshoz, vagy az épp aktuális helyszínekhez, és igyekszem majd az itt felmerülő kérdésekre válaszolni is.

• Vifon Beach Instagram

Meglepő fordulat - fényképek vannak itt. Ezen a színtéren még elég tapasztalatlan vagyok, pár napja kezdtem csak el rendszeresen használni, de majd csak belejövök.

I DON'T WANNA GO TO SCHOOL I JUST WANNA BREAK THE RULES!!! #japan

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on Nov 11, 2014 at 7:42am PST

• Vifon Beach Snapchat

És a személyes kedvencem, ami ráadásul épp a hülye kis pillanatok átadására a legjobb eszköz. A felhasználónevem plankog, a sztorikat nyilvánosra állítottam, így bárki megtekintheti, akinek mond ez egyáltalán valamit, és akit érdekel.

Na, de tényleg elég volt a felhozásból, a következő posztban már jönnek a robotok!

Igazából akkor is el tudtam volna indulni, ha nem vettem volna semmi új dolgot. Néhány hasznos tárgyat azért beszereztem a pólók meg a fürdőnadrág mellé, ezek tűnnek a legfontosabbnak:

Egy új hátizsák

Jó, ez pont nem volt létfontosságú. A több mint tízéves, még a gimnáziumi Erdély-túrákhoz vásárolt nagyhátizsákommal tulajdonképpen nem volt semmi baj, eddig minden utazásomhoz teljesen megfelelt. Viszont hetven literes, és nem is kifejezetten könnyű, úgyhogy arra gondoltam, most jól fog jönni egy kisebb-könnyebb-praktikusabb darab. Egy 48 literes táskát választottam végül, laptop nélkül simán elég lett volna kisebb is. A végén elmondom, jó választás volt-e.

Money belt, vagyis a ruha alatt hordható övtáska

Bár még soha nem volt ilyenem, ezzel kapcsolatban hittem a szakértőnek, elengedhetetlennek tekintettem, és vettem egyet. Gondolom az is lesz.

E-könyv olvasó

Jó, ez sem a klasszikus értelemben létfontosságú, nekem nagyjából mégis az. Korábban idegenkedtem, más megoldást mégsem láttam arra, hogy a hosszú vonatutakon és hasonló helyzetekben tudjak olvasni, de ne kelljen telepakolni könyvekkel a táskámat. Hosszú vonatutakon olvasni viszont nagyon jó dolog. Úgyhogy vettem egy ilyet, de az a gyanúm, hogy ha hazamegyek, azért visszatérek a papírhoz.

Karóra

Eddig az út meglepetése. Az a típus, amit fel tudsz venni a karodra, rögzíted, ezért nem esik le, és meg lehet nézni rajta az időt anélkül, hogy bárkinek meg kellene adnod az összes ismerősöd elérhetőségét. Sőt, olyan modellem van, amihez wifi sem kell!

Széldzseki/esőkabát

Nem ázik át. Nem fúj át rajta a szél. Még egy nyári utazás előtt szereztem be, azóta tűzön-vízen velem van. Jó, főleg vízen.

Lezárható kis zacskók

Egyrészt az eső ellen, másrészt a mindenféle töltők, és egyebek egy helyen tartásához. Darabra talán semmi másból nem hoztam annyit, mint kis zacskókból, különféle méretekben, de jó lesz ez.

Túrazokni

Elég sokat fogok kirándulni útközben. Nem lesznek ezek különösebben extrémek, inkább egyszerű mászkálás a természetben. Ahol jó eséllyel lesz sok minden nedves. A gondolat pedig, hogy létezik olyan zokni, ami ilyenkor nem szívja ezt magába, és nem hasítja fel utána a talpamat, elég vonzó volt ahhoz, hogy be is szerezzek ebből két párat.

Füldugó

A kiegyensúlyozott dormitory-lét záloga. Eddigi tapasztalataim alapján a nagy közös hálószobák pokolfajzatai nem azok, akik ordibálnak, mert azt előbb-utóbb úgyis abbahagyják. (Bár nem kizárt, hogy ezt azért mondom, mert sokszor én vagyok az, aki ordibál.) Nem a horkolók, mert rájuk igazán nem lehet haragudni. Nem is a harákolók, bár ők azért már keményebbek tudnak lenni. Hanem az úgynevezett zörgők. Azok az emberek, akik az enyémhez hasonló zacskóarzenáljukat a legváratlanabb pillanatban vetik be, és kezdik el egyesével bezacskózni mindenüket, aztán kibontani, megcserélni és újra bezacskózni, majd ezt a végtelenségig folytatni. Nincs ezzel semmi baj, a közös szobához hozzátartozik az ilyesmi. De ha ez akkor történik, amikor éppen nagyon szeretnél aludni, az, mondjuk úgy, hogy könnyen az emberszeretet rovására megy. Kivéve, ha megteszed az óvintézkedéseket. És ha így teszel, kipihenve, boldogan ébredsz, és széles mosollyal tudod üdvözölni a még mindig elmélyült zörgőt.

Hú, baszki, ez aztán erős sztori!

Hát, igen, éppen a hétköznapisága volt a lényeg. Valahogy elkapott, hogy az utazásnak ezeket a mellékes pillanatait, amik nem akkor történnek, amikor megnézzük az Akropoliszt, a Guggenheim Múzeumot, meg a Szimpla kertet, hanem valamikor közben, szóval még ezeket is sokkal jobban élvezem annyi minden másnál. Akár annál is, amikor sikerül nyakon csípni valami rohadék politikust, pedig azt tényleg nagyon szeretem csinálni.

Persze az sem volt teljesen lényegtelen, hogy a világ különféle buszmegállóiban történő bambulás mellett magából a világból is szerettem volna többet látni. Abban biztos voltam, hogy a legjobb úticél Ázsia. Nem tudok változatosabbat és izgalmasabbat elképzelni, és annyi mindent akartam látni Mianmar éppen csak megnyitott területeitől a melankolikus japán belső tengeren keresztül a fejemet leszakító, szürreális nagyvárosokon át az indonéz szigetekig. A mostani utazásig a Közel-Keletnél nem jártam messzebb Magyarországtól, és már nagyon vágytam arra, hogy valami alapvetően másmilyennel találkozzak.

Nem sokkal később el is kezdtem minden hónapban félretenni a fizetésem egy részét, hogy egyszer majd tényleg lássam ezeket, a hülye kis részletek, vagyis hát az utazás maga pedig ne az életemből való kiszakadást jelentsék, hanem magát az életemet, legalább egy kis ideig.

Ha ez a poszt film lenne, most jönne az a jelenet, amiben vidám zene kíséretében pörög a naptár, lemegy a nap, feljön a nap, leesik a hó, aztán elolvad, történnek jó dolgok, történnek rosszak, de közben hónapról hónapra gyűjtöm a pénzt.

A legnehezebb része nem ez volt. Persze pontosan tudom, hogy kevesen tehetik meg, hogy rendszeresen félretesznek a fizetésükből, és a dolgomat az is megkönnyítette, hogy senki más nem függött tőlem, és nem jött közbe semmi baj. Ezzel együtt is, ezt igazából csak ki kellett várni. A legnehezebb az volt, bármilyen hülyén is hangzik, hogy elismerjem magamnak, ezt tényleg meg lehet csinálni.

Alan Booth csodálatos könyvében, a Roads to Satában, amelyben a szerző a hetvenes évek évek végén gyalog bejárja Japánt a legészakibb ponttól, a Szója-foktól a legdélebbiig (és amire fogok még hivatkozni), egy férfi, akivel útközben találkozik, azt mondja neki:

“Amióta elveszítettük a háborút, egy japán sem lenne arra képes, amit maga csinál. Összement a lelkünk, nem lenne elég önbizalmunk egy ilyen úthoz.”

Leszámítva azt, hogy 3300 kilométert gyalogolni mennyivel nagyobb dolog, mint vonattal, busszal és repülővel hostelről hostelre járni, illetve hogy egyelőre nem veszítettem el semmilyen háborút, én is valahogy így voltam ezzel. Egy ideig nem volt elég önbizalmam, hogy azt mondjam magamnak, el lehet engedni egy időre hétköznapokat, és el lehet indulni megvalósítani, amit igazán szeretnék.

Sokat segített persze, hogy a közvetlen környezetemben, barátaim közül többen is vágtak már bele hasonló dolgokba. Bede Márton kalandjait az olvasók többsége biztosan ismeri, de Fabók Bálint is utazott fél évet Dél-Amerikában, nem beszélve Markó Ferenc izgalmas útjairól. Ők mind segítettek a készülődés alatt. És voltak mások, akik nem utazás, hanem mindenféle más formákban kezdték el megvalósítani az álmaikat, és ha nem is ment mindenkinek minden tökéletesen, azt nem nagyon láttam, hogy bárki megbánta volna. Ezek a külső példák pedig segítségnek ugyan jók, de a döntést végül egyedül kell meghozni.

A lelkem azt hiszem később sem lett nagyobb. Inkább csak eljött egy pillanat, amikor azt mondtam magamnak,

na jó, csináljuk.

Onnantól kezdve minden, előzetesen kicsit misztikusnak elképzelt pillanat egészen hétköznapivá változott. Ügyintézésekké, megbeszélésekké, sorban állássá, tervezéssé, néhány dolog megvásárlásává. És közben valami egészen bizsergető érzéssé: az indulás előtti hetekben egyszerre ugrottam ki pillanatonként a bőrömből, és egyszerre ijedtem meg ugyanezekben a pillanatokban attól, hogy mi vár rám.

Milyen lesz sokáig nem látni azokat, akiket nagyon szeretek. Egyedül lenni olyan hosszú ideig, amihez hasonló közel sem volt az életemben. Ez a félelem ráadásul két szálon futott tovább - elképzeltem azt is, hogy a hatvanadik Where are you from-típusú hostelbeszélgetés után megtörik bennem valami, kiontom egy ausztrál turista beleit és beletömöm a hátizsákjába, és azt is, hogy annyira egyedül érzem majd magam, hogy egy idő után egy emberi Where are you fromért és kiontanám a saját beleimet. De még ha mindenkinek a helyén is maradnak a belei (ami egy ilyen úton egyébként egyáltalán nem szükségszerű >

mi van, ha kiderül, hogy az egész, amiről éveken át álmodtam, nem is olyan jó?

Aggodalmak ide, nyugtalankodás oda, közben azért azt is éreztem, hogy mindez nem egy nagy dolog. Családot alapítani például sokkal nagyobb és bátrabb dolog.  Vagy mondjuk felelősséget vállalni másokért. Hosszú távra elköteleződni. Minden tiszteletem azoké, akik ezt vállalják. Elmenni világot látni, és jól érezni magam, ehhez képest tényleg semmiség.

Végül vettem egy új hátizsákot, és elindultam. Valamivel több, mint két évvel a marokkói buszmegálló után pedig felszálltam a tokiói repülőtérről a város felé vezető vonatra, és amikor megláttam az első egyenruhás iskoláslány-csoportot, akkor kezdtem elhinni, hogy ez tényleg történik.

Úgyhogy már csak el kellett jutni az állomásra és keresni valamit enni.