// ]]>
Amikor néhány napja megérkeztem Dzsakartába, a repülőtéren azzal fogadtak, hogy a táskám sajnos elkeveredett valahol. Igazából azt sem tudták megmondani, hogy Manilában maradt, Kuala Lumpurban, az átszállásnál veszett el, vagy a világ egészen másik pontjára került-e véletlenül. Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe, első pillanatban kicsit szokatlan is volt. Az viszont ennél is jobban meglepett, hogy semmiféle aggodalmat nem éreztem. Úgy voltam vele, úgyis meglesz, ha meg neadjisten mégsem, hát akkor legrosszabb esetben veszek egy fogkefét, még két pólót a megmaradt mellé, és így utazom tovább. A jókedvemet ez biztosan nem fogja elrontani.
Nagyjából ezzel egy időben hozzám nagyon közel álló, engem jól ismerő emberek, vagyis szülők és barátok arról írtak nekem, hogy mennyire érződik rajtam a felszabadultság és boldogság mostanában. Igazság szerint én is éreztem ezt magamon, de az egyértelmű visszajelzés arra késztetett, hogy végiggondoljam és leírjam, miért is van ez. Végülis ez is van olyan fontos része az utazásnak, mint az, hogy a napokban láttam egy csirkealakú templomot a jávai hegyek között.
Oké, egyfelől persze elég egyértelmű. Tavaly október óta minden egyes nap azt csinálok, amit csak szeretnék, eljutottam egy csomó helyre, ahova régóta vágytam, nem kell dolgoznom – ezek mind önmagukban is elég jó okai lennének a felszabadultságnak. Most mégsem ezekről szeretnék írni, hanem ami ezeken kívül van.
Elég sokat számít például, hogy mi vesz körül. Ez kétszeresen is igaz: hogy mi vesz körül a hostelek virtuális valóságában, és mi azokon kívül.
Előbbiből persze könnyű csúfot űzni, például én magam is szoktam. Néha azzal szórakozom, hogy különösen ausztrál ausztráloknak egy titkos thai szigetről áradozok, amit úgy hívnak, hogy Ko Lera, máskor azt híresztelem, hogy magyarul nincs a Goodbye-nak megfelelő kifejezés, mert olyan kis helyen élünk, hogy úgyis állandóan összefutunk, ezért nincs értelme elköszönni.
Azt sem tagadhatom, hogy a bőrömből sem tudok kibújni. Amikor arra megyek haza, hogy a nappaliban két széttetovált bohóc Trónok harcát néz, a hálószobában pedig egy elefántnadrágos asszony átszellemülten olvassa az Eat, pray, love-ot, akkor azzal a lendülettel kimegyek inkább focizni mezítláb néhány jávai kamasszal a galambketrecek melletti betondarabra, ahol papucsok jelzik a kaput, a pálya szélére pedig belóg egy szétrohadt matrac, amit inkább nem próbálok meg eltávolítani, amikor meglátom, milyen élővilág mászna ki alóla.
De azzal együtt, hogy képtelen lennék annyira meghippülni, hogy a kiváltságos fehér emberek világát ne nézzem egy kis önostorozó távolságtartással, egy dolog biztos. Minden napom legalább egy részét olyan emberek között töltöm, akiket nemcsak, hogy érdekel a világ, de abban a pillanatban éppen életük egyik, vagy éppen a legjobb dolgát valósítják meg, és ennek megfelelően is érzik magukat. Az ilyesmi pedig elég pozitív légkört teremt. Virtuális valóság ez, mert az úgynevezett valódi problémák tényleg csak elmosódott távoli képnek tűnnek innen, de közben azért mégiscsak valódi. Chang-atlétás tucatbrók ide, kocsmatúrák oda, ezek az arcok mégiscsak elindultak világot látni. És valójában azért persze, hogy van egy csomó jó fej is közöttük, akikkel sok jó közös élményem volt.
Szóval mondjuk ez van este meg reggel. Ennél is fontosabb viszont, hogy mi van a falakon kívül. Egyáltalán nem véletlen, hogy akkor kaptam ezeket a leveleket, amikor épp megjártam a Fülöp-szigeteket. Több szempontból is itt éreztem a legjobban magam.
Például mert itt ért a csúcsra a jelenség, amit imádok Ázsia nagyvárosaiban: hogy az utca tényleg közösségi tér. A vietnami parkokban tornázó csoportoktól a yangoni úttesten rendezett focimeccseken keresztül a penangi sarkokon cendolozásra összeverődő tömegekig láttam példákat van arra, hogyan telik meg élettel az utca ezeken a helyeken. A legjobban viszont az tetszett, ami Manilában ment. Úgy pörögtek a streetball-meccsek, hogy még bemondó és eredményjelző is volt, néhány percenként pedig átengedték az autókat és motorokat. És közben mintha az egész negyed kint lent volna az utcán gyerekektől aggastyánokig. Az emberek szurkoltak, beszélgettek, kajáltak, bandáztak, és teljesen világos volt, hogy a mindennapi élet itt nagyon-nagyon távol áll a nagyvárosi magánytól. Ennek a közösségi szellemnek biztosan nagy szerepe van abban, hogy minden nehézség és szegénység ellenére a Fülöp-szigetekiek a világ egyik legboldogabb népe. Az egyedül utazáshoz pedig sokkal jobb egy ilyen légkör, mintha az utca csak üres átjáróház lenne a zárt terek között.
A fenti kép is egy kosármeccs alatt készült. Odafutott hozzám egy csapat gyerek, azt kiabálták, hogy Welcome to the Philippines. Vidámak voltak, élénkek, pacsit akartak adni és közös képet készíteni. Anélkül, hogy általánosítani akarnék, az biztos, hogy én ennyi idős koromban nem szaladtam volna oda egy külföldit látva, hogy Welcome to Hungary, bár tulajdonképpen később sem. Ez az életigenlés pedig felnőttkorban sem múlik el. A palawani posztokban már volt arról szó, mennyire megszerettem ezt a vidám népet, de arra tényleg nem számítottam, hogy a paradicsom után egy állítólag pokoli nagyvárosban fordul át mindez elsöprő rajongássá. Egy üveg vizet nem lehet megvenni a boltban anélkül, hogy valamiért az egész ne fulladna nevetésbe. A gépfegyveres őr a metrómegállóban vidáman rád mosolyog, és teljesen alap, hogy a buszon felnőtt emberek énekelni kezdenek, amire az útitársak is csatlakoznak
Maya Angelou írónő egyik híres idézete szerint “az emberek elfelejtik, amit mondtál, elfelejtik, amit tettél, de azt soha nem felejtik el, hogy érezték magukat tőled” (how you made them feel, nehéz pontosan lefordítani). Hát, az biztos, hogy a bulis dél-vietnamiaktól, a nyílt szívű burmaiaktól, a laza borneóiaktól és mindenek előtt a filippinektől hihetetlenül jól éreztem magam, és mostanra ez talán belém is ivódott egy kicsit.
Ezek a külső körülmények, amik inkább a boldogsághoz kapcsolódnak. De ott vannak még a belső dolgok is, amik viszont inkább a felszabadultsághoz.
Saját környezetében mindenkinek megvan a szerepe, a szó színházi, és „funkció” értelmében is. És legtöbbször úgy is viselkedünk, ahogy az elvárások, és ez a szerep diktálja, még ha ez közben nem is mindig tudatos. Ebből lehet kibújni egy időre utazás közben. Ráadásul nemcsak egyszer lehet tiszta lappal indulni, mint mondjuk egy új helyre költözésnél, hanem gyakorlatilag minden nap, minden új hely tiszta lap. Ha szeretnéd, akár minden nap kipróbálhatod magad másmilyen emberként.
Ennek az egyik oldala szükségszerűen egy kis felszínesség (további részletek a Harcosok klubja barát-adag elméletében), a másik viszont, hogy tényleg megszűnik minden elvárás. Ez pedig elképesztően felszabadító érzés.
Hogy egy egészen egyszerű példát mondjak: nehezen tudom elképzelni, hogy otthoni szerepemben elkezdtem volna arról írni, hogy milyen felszabadult vagyok. Pláne mindenféle eltávolítás nélkül. Nem #boldog, nem boldog, nem „boldog”, hanem boldog.
Részben ehhez kapcsolódik, hogy az út alatt nyíltabb is lettem. Ez pedig érdekes módon egy olyan dolog következménye, amitől én is tartottam korábban, és amitől sokan tartanak - az egyedül utazásnak.
Az egyik félelmem az volt, hogy nem lesz kivel igazán beszélgetni. És az igazánt úgy értem, hogy nem arról, hogy honnan jöttem meg hova megyek, és nem is arról, hogy köszönöm asszonyom, finom volt a leves és nagyon szép ez a kitömött krokodil a falon. Hanem hát beszélgetni. Ez szerencsére nem lett így, de ezért tenni is kellett.
A hostelvilág egyik tagadhatatlanul jó oldala, hogy pillanatok alatt rászoktat arra, a másik embert ne egy burokba zárva képzeld el, hanem egyszerűen csak kezdj el kommunikálni vele. Mivel minden nap egy szobában kelsz fel, fekszel le, reggelizel és nézegetsz térképet másokkal, tényleg nem kell semmiféle külön indok, hogy miért kezdesz el beszélni valakivel. Elég az, hogy ott van. Egyszerűnek hangzik, de otthon egyáltalán nem az. A Mandalay-Lashio vonaton teljesen természetes, hogy elkezdek bárkivel beszélgetni. A 11-es buszon meg nem. Emlékszem, első néhány estémen Tokióban egy kicsit idegen is volt ez az érzés. De tényleg nagyon gyorsan meg lehet szokni.
Arra viszont bevallom, egy kicsit büszke vagyok, hogy mindezt átvittem a dormitory-álomvilágon kívülre is. A következő lépés az volt, hogy rávettem magam, ha érdekesnek tűnő embereket látok, egyszerűen kezdjek el kommunikálni velük, függetlenül attól, hogy egy kocsmában Hanoiban, vagy egy reggelizőhelyen Palawanon vagyok éppen. Ez pedig szinte csak pozitív eredményekkel járt. Nagyrészt ezeknek a kezdeményezéseknek köszönhetem, hogy az így megismert emberekkel aztán voltam burmai házibuliban, motoroztam Saigonban, ettem szingapúri békakifőzdében, és nemcsak, hogy voltam kombinált karaokebár-diszkóban a borneói Kuchingban, de arról is megtudtam részleteket, ki fúj kire a helyi szcénában. Utólag ezek a dolgok is természetesnek tűnnek, de amikor elindultam egyedül Ázsiába, egyáltalán nem tűnt ilyen egyszerűnek.
És ennek köszönhetek egy csomó beszélgetést, amik nagyon hiányoztak volna az útról egyébként. Igazi beszélgetéseket zenéről Taylor Swifttől a VHK-ig, szakításokról, álmokról és arról, melyik kormány miért rohadt geci. Egyfelől olyanok voltak ezek, mintha otthon lennék, másfelől azért kellően érdekesen mások: azért nyilván mást jelent Taylor Swift egy ázsiai lánynak, mint nekem, a kormány nem ugyanúgy geci, mint Vietnamban meg Burmában, a szakítások meg… majdnem azt írtam, hogy na jó, a szakítások ugyanolyanok, de amiket a muszlim fiatalok randizási szokásairól megtudtam, azokat azért nem olyan könnyen hallottam volna ugyanígy a Török utcában.
Az persze igaz, hogy az újdonsült ázsiai haverok jellemzőn az adott országok nyitottabb, mondhatni nyugatosabb részéhez tartoznak, és nem mondjuk elzárt hegyi kisközösségek lakói. Őszintén irigylek mindenkit, aki olyan szintre jut valamelyik helyi nyelv és kultúra ismeretében, hogy hasonló kapcsolatokat akár olyanokkal is ki tud építeni, akik teljesen más világban élnek, mint ő, de reálisan nézve nem ez a gyakoribb. Viszont tanúsíthatom, hogy így sem kevésbé érdekes.
Azt hiszem a tengeri karsztsziklákon és ruhaevő tapírok társaságán kívül nagyjából ezek miatt érzem olyan jól magam mostanában. Folyamatosan jókedvű és aktív emberekkel vagyok körülvéve, semmilyen elvárásnak nem kell megfelelnem, és még nyíltabb és kezdeményezőbb is lettem.
Az eredeti útitervem alapján Indonézia az utolsó ország. Így mostanában már elkezdtem gondolkozni, milyen lesz majd hazamenni. Manilában találkoztam a blog három kedves olvasójával, Eszterrel, Zolival és Judittal, akik egy hétvégére megmutatták, hogyan élnek ott. Búcsúzáskor pedig Esztertől kaptam egy nagyon okos jókívánságot. Azt mondta, kívánom, hogy jókedvvel tudj majd hazamenni.
Azért tetszett ez nagyon, mert benne van, hogy az utazásnak szükségszerűen vége van egyszer, de benne van az is, hogy fontos, hogyan van vége. Biztosan nem lesz könnyű, és nincsenek illúzióim: bármennyire szeretem Magyarországot, az itt leírt érzések nagy része nemhogy le fog kopni, de egyenesen betonfalakba fog ütközni. De még így is úgy érzem, adott nekem annyit ez az egész út, hogy jókedvvel fogok tudni hazamenni.
Addig viszont még hátravannak az indonéz kalandok. És mivel másnap csak megjött a táskám, nem is kell új pólókat vennem.