Palawanról jöttél? Akkor voltál a legjobb helyen a Fülöp-szigeteken!
Így zajlott a legelső beszélgetésem, amikor majdnem három, a szigeten töltött hét után megérkeztem Manilába. Azt ugyan nem tudhatom biztosan, hogy tényleg így van-e, mert máshol nem jártam az országban, de az egészen biztos, hogy az egyik kedvenc helyem lett. Az előző posztban megpróbáltam leírni, miért tartja olyan sok mindenki tökéletes helynek Palawant, de ez még csak a dolgok objektív fele. A személyes élmények, az már más kérdés, azok alapján éppen a paradicsomból is haza lehetne jönni savanyúan, de egy kiszáradt betonteknőből is boldogan akár.
Így most jöjjenek azok a pillanatok, amik miatt Palawan életem egyik nagy nyaralása lett. Már a börtönön kívül persze.
Port Barton-i csendes napok
A fene se gondolta, hogy az utazás egyik legjobb hetét egy olyan faluban fogom eltölteni, ahol csak este hat és éjfél között van áram, a földes utcákon esténként több csirkével találkozom, mint emberrel, a tengerparton pedig kiszáradt medúzatetemek foszladoznak. Aztán mégis így lett a Port Barton nevű helyen, ahová lekanyarodtam még El Nido sziklacsodái felé menet.
Miután a busz átverekedte magát a sűrű esőerdőn, az utolsó hagyományos értelemben vett teendőm az volt, hogy becsekkoltam Mama Lucy villájába. A falu matrónája napjainak nagy részében egy függőágyból figyelte, ahogy emberei tesznek-vesznek a kis haciendán, Katarban dolgozó gyermekeiről mesélt büszkén, és biztosított, hogy annyi kókuszt szedek le a fákról, amennyit csak szeretnék. Kaptam egy ágyat, ami elvileg egy hálóteremben, gyakorlatilag egy olyan szobában volt, ahol rajtam kívül nem voltak vendégek, aztán végleg a tengeri csikók közé dobtam a gyeplőt.
Volt, amikor azzal telt a napom, hogy elsétáltam egy erdei ösvényen a falutól két kilométerre lévő vízeséshez, ahol japán fürdőzéseim emlékére a nadrágomat a parton hagyva ugráltam a kristálytiszta vízbe. Ez elég sok ideig lekötött.
Volt, hogy délután kimentem a falu szélén felállított kosárpályára dobálni az arcokkal. Aztán meglátogattam az esti istentiszteletet.
// ]]>
Reggel és este általában néhányszor végigfutottam a falu két vége között a tengerparton, átugrálva a kiszáradt medúzákon és a hajóköteleken. Ebben nemcsak az volt a jó, hogy mindig felfrissültem utána, de ilyenkor már egyáltalán nem zavart az sem, hogy a zuhanyzómat többször is békákkal kellett megosztanom. Eddigre már bőven hozzászoktam különféle lények társaságához a szobákban a póktól a csótányig, a falon szaladgáló gekkók nélkül pedig el sem tudok igazán képzelni egy helyiséget, de a béka elsőre azért így is meglepett. Az ilyen kocogások után viszont általában annyira vágytam egy hideg zuhanyra, hogy úgy voltam vele, engem nem zavar, ha őt zavarom, majd arrébb megy.
Olyan nap is volt, amikor elmentem a környező szigetek között hajózni, így a kék többféle árnyalatát láttam egyszerre, mint valaha:
és megfigyelhettem azt is, hogy Palawanon teljesen normális elfoglaltságnak számít, hogy az emberek egy szombat délután barátaikkal kimennek egy szigetre, és nagy tömegben kötélhúzó versenyt és bekötött szemű megtalálós versenyeket játszanak a homokban.
Vagy bokszmeccset néztem a helyi karaoke-bárban (természetesen azt a meccset), olvastam egy pálmafának dőlve, vagy csak hevertem egy függőágyban. Szóval megpihentem egy hétre, és egy kicsit elfelejtettem, hogy van világ ezen az esőerdőkkel és végtelenkék-tengerrel határolt falun kívül is.
Utazás a malacok körül
Legutóbb a sanghaji skyline-t látva éreztem azt, hogy az ingerek hatására az agyam felmondja a szolgálatot, és az élmény befogadhatatlansága miatt egyszerűen csak elkezdek nevetni, mintha csiklandozni kezdtek volna. Port Barton buszmegállójában egy hétfő reggel még a semmiből kinőtt űrváros sem kellett ehhez. Végre rászántam magam, hogy elinduljak El Nido felé, kimentem a megállóba, amikor arra lettem figyelmes, hogy két malacot tuszkolnak fel a jeepney teteére.
// ]]>
A legendás Palawan-posztok miatt már számítottam arra, hogy itt nemcsak libás asszonyságok és egyszerű csirkék lesznek az útitársaim, de amikor a saját szememmel láttam, hogy most tényleg két malac társaságában fogom átszelni a dzsungelt a jármű tetején, akkor megint jött a csiklandós eufória. A két állatot éktelen sivalkodás mellett felpakolták, én felmásztam melléjük, aztán elindultunk.
Az utazás hetedik hónapjában már vannak dolgok, amiket kezdek megszokni, és nem csodálkozom rájuk ugyanúgy, mint az elején, de azért bőven maradtak olyanok is, amik egyszerűen nem tudnak megszokássá válni. Az egyik ilyen a párálló dzsungel. Ahogy a foszlányos ködfelhők sejtelmesen be-be borítják a vadítóan zöld erdőt, az még mindig ugyanakkora élmény minden egyes alkalommal. Hát még ha két malac is röfög közben mögöttem a busz tetején, akik eddigre már megbékéltek a sorsukkal.
Megérkezni El Nidóba
A világ egyik legszebb helyére már megérkezni is letaglózó. Éppen szakadt a mindent átható trópusi eső, kiszálltam a buszból és egészen fejbe vágott a látvány, ahogy a dilis filippin színpompa keveredett a falu fölé magasodó drámai sziklafallal. Ahogy egyszerre voltak előttem a gagyi papucsárusok, kifestett triciklik, terebélyes esernyők és a természet egyik mesterműve, már azelőtt majdnem elvesztettem az eszem, hogy az igazi műsor egyáltalán elkezdődött volna.
// ]]>
Éjszaka a szigeten
Az igazi műsor ugyanis a környező, tengeri sziklaformációk, lagúnák és szigetek körbehajózása- és úszkálása, amik tényleg elképesztően változatosak. Jobbra egy magányos sziklatömb a tenger közepén, balra egy páros sziklacsúcs. Előtted kedves púpok barátságosan zöld borítással, mögötted pengeéles, kopár sziklaperemek. A legnagyobb élmény nekem az volt, hogy újra láthattam a Gunung Mulu szörnyetegfog-szerű vad karsztjaihoz hasonló képződményeket – csak most nem egy hegytetőre vezető túra után, hanem lusta lábtempózás közben hátúszásban.
Szóval ez valahol a maximum közelében lehet, amit trópusi tengerpartok adhatnak, aminek persze meg is van az ára. Bár El Nido még messze van attól, hogy teljesen maga alá temesse a tömegturizmus, a napközbeni hajótúrákon általában már elég nagy tömeg van. A kínai turistacsoportok még csak most kezdenek megjelenni, de egyéni utazóból már bőven van itt annyi, hogy egy-egy állomásnál több búvárpipát lehessen látni, mint halat, a kis hajók személyzete pedig röhögve mondja azt, hogy „na most megyünk a titkos lagúnához.”
Nem panaszkodásból mondom, és tényleg ahhoz képest, hogy mekkora szám, még mindig elviselhető az embermennyiség, de ha csak a napi túrára megyek el, valószínűleg ez a hely minden csodájával együtt sem lenne ott a legjobb emlékeim között.
Egy kisebb társasággal viszont ottmaradtunk az egyik sziget két sziklafallal szegélyezett tengerpartján éjszakára is. Szerencsére kivételesen jól kiegyensúlyozott társaság jött össze egy koranaiv backpacker-korszakát élő holland,és egy munkáját néhány hónapra otthagyó cseh sráccal, egy fiatal olasz tengerbiológus lánnyal, aki a környék búvárhelyeit járja körbe a vízi élet iránti elképesztő lelkesedéssel, és egy katalán nővel, akit huszonéves korában átvészelt súlyos betegsége ébresztett rá, nem biztos, hogy jó ötlet az egész életét egy irodában tölteni.
A csoportok lassan hazamentek, elcsendesedett minden. A sziklafalak alatt pedig ott volt a szabadstrand.
Volt két üveg filléres Tanduay rumunk, kaptunk egy tál homárt, pedig a kettő közül csak előbbire számítottam, utóbbira egyáltalán nem, amikor a hajósunk kora este azt mondta, elmegy és hoz valami kaját. Szóval azon az éjszakán kifeküdtem a homokba, néztem az eget beborító csillagokat, és most jönne az érzelmes rész, de.
Embrió vacsorára
Tengerpartilag meg természetileg innen nem nagyon volt hova feljebb Palawanon, úgyhogy már csak a gyomromnak kellett megadni a maga részét a felejthetetlen pillanatokból. Ez egyfelől nem olyan könnyű feladat, mert a Fülöp-szigetek konyhája jóval kevésbé érdekes, mint a legtöbb országé a környéken. Másrészt azért vannak itt izgalmas dolgok. Mindenek előtt a balut, vagyis a streetfoodként fogyasztott, tojásában megfőzött, véreres-nyálkás kacsaembrió csőröstül-tollastul. (Így néz ki.)
Bár nekem tényleg semmi bajom azzal, ha egyedül kell csinálni dolgokat (hogy mást ne mondja idáig is eljöttem), azt valahogy mégsem éreztem annyira, hogy egyedül lenne kedvem nekivágni ennek. A folyton mosolygó filippineknél viszont, akik sugárzó jókedve elkerülhetetlenül átragad az emberre, elképzelni is nehéz jobb társaságot az ilyesmihez. Ha már véreres embriónyálkát kell nyelnem, legalább buggyanjon is ki a számból a nevetéstől.
Puerto Princesában összebarátkoztam két ott dolgozó manilai lánnyal, akikről kiderült, kifejezetten szeretik ezt a fogást. Úgy éreztem, ők fognak átsegíteni az élményen.
Egyik este lementünk az öbölben lévő vurstlisorba, ahol két céllövölde között bármelyik sarkon lehet kérni egy ilyen csodatojást nagyjából száz forintnak megfelelő pesóért. A módszer szerint először fel kell törni, majd lehörpinteni a tetején lévő folyadékot, végül beharapni a kacsakezdeményt, sóval és ecettel ízesítve.
Lépésről lépésre haladtunk, semmit sem akartam a véletlenre bízni. Addig edd meg, amíg meleg, hidegen rosszabb lesz, tanácsolták nekem, ami minden más esetben teljesen természetesnek hangzott volna, itt viszont kifejezetten vészjósló volt.
Miután biztosítottak, hogy a nyák leszürcsölésekor még nem kell tartanom attól, hogy véletlenül beszívok egy kis tollat is is, nyeltem egy nagyot, és felrántottam a bizarr, egyes értelmezések szerint magzatvíz-ízű folyadékot. Innen már csak egy lépés volt jó nagyot harapni a fonnyadt alienbe.
Jó lenne azt mondani, hogy akkor kiderült, felesleges volt aggódni, és micsoda finomságot ismertem meg. Az igazság viszont az, hogy azt a csőrt, amire ráharaptam, még egy üveg rummal később is éreztem a számban. Még úgy is, hogy a kettő között kiettem egy tengeri sün belsejét.
Dehát milyen jó este volt már ez is.