- Úristen, ott van! Most mit csináljunk?
- Menjük oda.
- De..de… mi lesz, ha észrevesz?
Nem egy újabb állatot közelítettünk meg így, de még csak nem is a maláj diszkókirálynőt. Egy vörös sapkás, tetovált szemöldökű, 68 éves asszony látványától jöttünk ennyire izgalomba, aki éppen egy hatalmas wok mellett ügyködött, amikor végre megtaláltuk Penang városban, Malajziában.
Persze nem akármilyen asszonyról volt szó. Soon Chuan Choo a város legendája. Vannak, akik a főztje miatt tisztelik, mások kevésbé hízelgően egyszerűen csak tetovált szemöldökű ribancként emlegetik. Soon asszony specialitása a char koay teow nevű fogás, aminek nincs igazán jó magyar fordítása, de nagyjából wokban készült tésztáról van szó (eddig a szó szerinti jelentés), jellemzően tengeri herkenytűkkel, tojással, zöldséggel, kolbásszal, miegyébbel.
A specialitás talán nem is elég kifejező Soon asszony és a char koay teow viszonyára. 48 éve készíti ezt. Minden nap ott áll a trópusi forróságban a wok mellett, és főzi egyik adagot a másik után.
Az ilyesmi pedig nyomot hagy az emberen.
Soon asszony meglehetősen szigorú, nem nagyon lehet vele szórakozni. A rendelésnek pontos szabályai vannak nála, aki nem tartja be ezeket, jobb, ha más helyet keres magának. Az európaiak szerinte nem tudják, hogy kell char koay teow-t enni, ami pedig ennél is fontosabb: nemhogy megszólalni, de meghallani sem hajlandó semmit, ami nem hokkien nyelven (a Penangban leggyakoribb kínai dialektus) hangzik el.
Ez például olyan jelenetekhez vezet, mint amikor a Roads & Kingdoms utazási magazin szerzője úgy próbált nála rendelni, hogy „four char koay teow please”. Annyit válaszolt neki hokkienül, hogy „ne beszéljen nekem angolul”, majd elküldte. Ötből két angol szó már nem fért bele. Sőt, Soon asszony híresebb médiaszemélyiségektől sem szeppen meg: amikor a város gasztrokultúráján ámuldozó Anthony Bourdain megkérdezte, beszél-e angolul, annyit válaszolt:
„Maga szerint ha beszélnék, ezt csinálnám?”
De nem csak a külföldiek számíthatnak tőle hasonló bánásmódra. 2010-ben konkrét tiltakozáshullám indult, és még Facebook-csoport is alakult ellene, amiért ráförmedt egy idős asszonyra, hogy „az ilyenek, mint maga, nem engedhetik meg maguknak az én főztömet!”.
Talán érthető, ha hokkienül nem beszélő, tagadhatatlanul fehér emberként némi izgalommal közelítettük meg a Heng Huat kávézó bejáratában álló standját.
Soon asszony nem akárhol vált legendává a saját műfajában. Penang a világ egyik street food-fővárosa, Délkelet-Ázsián belül a vezető szerepe pedig teljesen egyértelmű. Hogy miért vált ilyenné a város, azt a történelme elég jól megmagyarázza.
A Malajzia kontinentális részének nyugati partjának közelében lévő Penang szigeten lévő Penang nevű várost (ami Georgetownként is ismert) angol kereskedők alapították, és valóságos szabadpiaci paradicsom jött itt létre. Kínából, Indiából, Ázsia legkülönfélébb részeiről érkeztek ide azok, akik meg akarták csinálni a szerencséjüket, és, ahogy a Khívától keletre blog írta, az eredmény valami olyasmi lett, mint a hasonló időpontban született Egyesült Államokban. Egészen különféle népek együttélése itt is a legjobbat, egy nyüzsgő, tehetős, nagyszerűen működő helyet eredményezett.
Ami pedig Soon asszony története szempontjából fontos: a bevándorlók mind magukkal hozták a konyhájukat. A város falain belül szinte mindent meg lehet enni, amit Ázsia nagy konyhái ki tudnak hozni magukból. Sőt, még nem Ázsia nem nagy konyhái is – ahogy az említett Roads & Kingdoms-cikk megjegyzi, itt még a legegyszerűbb pirítóson is sikerült csavarni egyet azzal, hogy a kaya nevű, kókusztejből, tojásból, cukorból és csavarpálma-levélből készülő krémet kenik rá.
Penang belvárosa 2008 óta az UNESCO világörökség része, de egy sor más hasonló ékszerdobozzal ellentétben ez mégsem jelenti azt, hogy valami kellemetlen nyálréteg borítja be. Egyszerűen csak azt, hogy a zseniális, elsősorban kínai, de brit és maláj elemekkel is keveredő építészet eredeti formájában élvezhető. Úgy sikerült itt a múltat megőrizni, hogy közben egy tényleg nagyon menő hely lett belőle.
És ugyan megjelentek már itt is azok az egyenhipszter kávézók és biciklikölcsönzők, amelyek külsején a világon semmi nem utal arra, hogy Berlinben, San Franciscóban, vagy éppen Malajziában vannak, ezek mellett is ott vannak a falon azok a kovácsolt, stilizált falfirkák, amik az egyes utcák történetére emlékeztetik a látogatókat. Néha olyan ironikus csavarokkal, mint az Apple-laptopos kávézótölteléket ábrázoló fali karikatúrák.
A múltat olyan jól sikerült itt megőrizni, hogy egyáltalán nem ritkák itt a standok, amik mögött évtizedek óta ugyanazok a férfiak vagy nők főzik például a laksa nevű tésztalevest, vagy éppen az egyszerűsége miatt csodálatos hainani rizses csirkét.
Soon asszony ebből a mezőnyből emelkedik ki. A hagyomány megőrzésének nála egészen kézzel fogható jelentése van. Lehet, hogy sok más helyen is évtizedek óta ugyanaz főzi az ebédet, de közülük sokan modernebb módszerekre váltottak időközben. Például gázt használnak. De nem Soon asszony. Ő a mai napig faszenet használ wokjához, és maga tartja ébren a tüzet.
Tehát nemcsak, hogy 48 éve. Nemcsak, hogy minden nap. Nemcsak, hogy a trópusi hőségben. Mindezt manuálisan, faszénnel. Ezek után néhány rigolyát igazán el lehet nézni neki. És azt is meg lehet érteni, ha neki is vannak elvárásai a vendégekkel szemben. Az egész éppen olyan, mint a kultikus kilencvenes évekbeli amerikai sitcom, a Seinfeld legendás alakja, a Soup Nazi. Csak épp ő tésztanáci.
Már az sem volt egyértelmű, hogyan fogunk rendelni, ha bejutunk. Úgy tudtuk, a hokkienül nem beszélő vendégek jobb, ha nem bosszantják, és nekik érdemes inkább megkérni valakit, hogy rendeljen helyettük. A wokjából fel sem néző Soon asszony mellett beoldalogtunk, és leültünk az egyetlen szabad asztalhoz.
Lehet, hogy ez már valami modernizáló elhajlás, vagy csak egyszerűen rájöttek, hogy jobbat tesz az üzletnek, ha beiktatnak egy közvetítőt a fehér vendégek és Soon asszony közé, mindenesetre hamarosan megjelent egy Manchester City-mezes pincérfiú, és megkérdezte, mit kérünk. A kérdés ebben az esetben annyit jelentett, kis, közepes, vagy nagy adagot.
A kávézó, ahova egyébként Soon asszony csak az utóbbi években helyezte át standját, rajtunk kívül helyiekkel volt tele. És mindig tele van ebédidőben. Pedig a char koay teow itt kétszer annyiba kerül, mint a legtöbb helyen – a közepes adag itt 10 ringgit a szokásos 5 helyett. (Ez egyébként nagyjából 2,5 eurót jelent az 1,25-tel szemben.)
Bár hallottuk olyanokról, akik fél órát is vártak itt az ebédjükre, tíz perc sem telt bele, és már az asztalunkon is volt ez:
Na, és milyen volt?
Bár sem a téma szakértője, se gasztroblogger nem lettem, így csak azt tudom elmondani, mit éreztem: elképesztően jó volt. Eddigre már jó néhány char koay teow-n túl voltam, az ízek gazdagsága pedig világossá tette, miért szenved Soon asszony még mindig a faszénnel. Mivel a wok így jobban fel tud forrósodni, az ízek is sokkal inkább eljönnek a tészta, a szójaszósz, a rák, a kagyló, a kolbász, a babcsíra, a chili, és a többi összetevő egységéből. Az íze, az állaga, az illata, az egész összhatása magasan vert minden mást, amit ugyanezen a néven ettem Malajziában – pedig jellemzően azok sem voltak rosszak.
Olyan finom volt, hogy elhatároztam, kerül, amibe kerül, megköszönöm Ázsia legembergyűlölőbb szakácsának. Nemcsak ezt az ebédet, mind a 48 évet, ami benne volt ebben a tányérban.
Egy nyegle thank you-ról természetesen szó sem lehetett. Arra pedig amúgy is hiába vártam volna, hogy meghatódjon egy idegen hálálkodásától.
Először is megkérdeztem a kávézó egyik dolgozójától, hogy mondják a köszönömöt hokkienül.
Gam xia.
Ezt ismételgettem magamban, ahogy kifelé haladtunk. Két méter, és odaérek mellé. De hogy hívom fel magamra a figyelmet? A wokjába mered, csak a főzésre figyel, talán nem is örül, ha megzavarom.
Egy méter. Egyáltalán hogy lesz meg a szemkontaktus? Mit csináljak?
Odaérek. Fogalmam sincs, hogy észrevett-e egyáltalán. Mindegy, nincs mit veszítenem, ha seprűvel kerget is el, óvatosan meghajolva annyit mondok:
Gam xia.
Semmi reakció, pakol tovább. Úgy érzem, megfagy a levegő, megáll az idő. Aztán mintha csak egy ütemmel később értette volna meg, mit próbáltam mondani, nyilván rettenetes kiejtéssel, a pillanat egy tört részére felnéz. Az arca ugyanolyan szigorú, leghalványabb mosolynak sincs nyoma. És akkor megtörténik a csoda. Még mindig ugyanaz a pillanat tart, ő pedig rezzenéstelen arccal, alig észrevehetően, de rám bólint.
És már fordul is vissza a wok felé.