Amióta visszatértem a városba, olyan vagyok, mint kezdő goás az első Ozorája után. Saját szavaimba vágva, összefüggéstelen mondatokban, csillogó szemekkel beszélek minden szembejövőnek arról, hogy
a színek… azok a színek…
meg hogy
olyan volt, mintha a Gyűrűk urában lennénk!!!
meg ilyesmi. És közben úgy érzem, hiába beszélek, úgyis csak azt értheti, aki látta. Borneó mélyén jártam, a Gunung Mulu Nemzeti Parkban.
A Mulu egy természeti csoda. Elképesztő formájú mész- és homokkőalakzatok sorakoznak itt sűrű, buja erdővel körülvéve, a mélyben pedig a világ legnagyobb barlangjai és földalatti folyói közül többel is. Mindez Borneó szárazföldön megközelíthetetlen pontján. Nagyjából ennyit tudtam a helyről, amikor ősszel elolvastam egy cikket az ide szervezett első, 1975-ös Royal Geographic Society-expedíció kalandjairól, és arról, hogy annak vezetője, Robin Hanbury-Tenison 36 év után visszatér. Az eltelt időben sok minden megváltozott, például nem kell már feltétlenül napokon át felfelé utazni a folyón, ha valaki el akar jutni ide, és kiépült itt egy nemzeti park is.
Ami nem változott, hogy továbbra is ez a világ egyik leglátványosabb esőerdeje. Akkor eldöntöttem, el kell jönnöm ide.
Ehhez először Borneóra kellett eljutni. Borneó a világ harmadik legnagyobb szigete, egyben az egyetlen, aminek területén három ország osztozik. A nagyobb része Indonéziáé, de itt van Brunei, illetve két maláj tartomány, Sabah és Sarawak is. Utóbbiban található Mulu, és az imádivaló város, Kuching is, ahova Szingapúrból elrepültem. A hideg sterilitás után pedig pontosan azt kaptam, amire vágytam: forró és barátságos trópusi lazaságot.
Kuchingra tényleg nincs jobb szó, mint hogy nagyon laza hely. Kedvesen egzotikus, még ha nem is abban az értelemben, ahogy a „Borneó” név hallatán az igazi vadságot elképzelnénk. A lassan málló színes koloniális épületek keverednek a toronyházakkal, háttérben a méregzöld erdővel és hegyekkel, a maláj negyed keveredik a kínaival, és a hajnalban fűben gitározó focimezes buliarcoktól a kifőzdés néniig mindenki barátságos mosollyal üdvözöl és érdeklődik. Közben viszont, ahogy Malajziában általában, szinte minden nagyon kényelmesen és jól működik. Olyan, mintha az utóbbi időben felkeresett országok legjobb tulajdonságait egyesítené – izgalmas, mint Vietnam, az emberek olyan jófejek, mint Burmában, de közben olyan egyszerű itt utazni, mint Thaiföldön.
A folyóparton sétálni pedig ilyen élmény:
Mármint úgy értem, hogy:
És Kuchningból kiindulva a legkülönfélébb outdoor programok közül lehet választani a Borneó nevű, szigetnyi méretű funparkban az indonéz-maláj határon való motorozástól a felhők feletti falu felkereséséig. Mulu előtt bemelegítésnek az állatvilága és a tengerből kiálló sziklaformációi miatt érdekes Bako Nemzeti Parkot választottam.
A leggyakoribbak itt a majmok, akik egészen gátlástalanul pakolják ki a turisták táskáit és veszik ki akár a kezükből is az ételt, az én kedvenceim mégis a szakállas disznók, vagy ahogy én neveztem őket, a beachdisznók voltak.
Ezek a jószágok majdnem olyan félénkek, mint az ember elől általában elszaladó vízibivalyok, a beachdisznókkal viszont egy kis türelemmel sokkal könnyebb összebarátkozni. Amikor egy üres tengerpartszakaszra értem, és először megláttak, szétszaladtak az erdőben. Aztán ketten visszatértek, és amikor látták, hogy nem csinálok bajt, együtt jártuk a sekély tengeröblöt.
Na de bármilyen jó arcok is, nem azért jöttem Borneóra, hogy malacokkal dagonyázzak. El kellett jutnom Muluba. Mivel szárazföldi út tényleg nem vezet ide út, két lehetőségem volt. Vagy folyón lehet megközelíteni elég bonyolultan, sok átszállással, szerencsétlen esetben több nap alatt, vagy repülővel. A vérem még csak hajlott volna az előbbi megoldásra, az eszem viszont azt mondta, be lehet vállalni a repülést. És kivételesen utóbbinak lett igaza.
Az utazási formák közül általában a repülésben van a legkevesebb varázs. Nem is igazán utazás ez, a szónak abban az értelmében, amikor az út is fontos, inkább egy kicsit lassabb teleportálás – egyik pillanatban itt vagyunk, a követezőben ott. Funkcionálisan tökéletes, de nincs sok közünk ahhoz, ami közben történik. Ez az út viszont teljesen más volt.
Nyolcan ültünk a negyven fős kis gépen, és az repülés egész ideje alatt az ablakra tapadva figyeltem, ahogy átszeljük a kanyargó folyókkal, áthatolhatatlan erdőkkel és hegyekkel borított Sarawak tartományt. Azt a Borneót, amit igazából elképzelünk, és ahol sok helyen még tényleg a tigris és a krokodil az úr. Aztán megérkeztünk a legkisebb és egyben legszebb repülőtérre, ahol valaha jártam.
Itt kapott el először a színőrület.
Egészen megbabonázott a kristálytiszta, édes levegőn, a szikrázó napsütésben kirajzolódó trópusi zöld és egyenlítői kék, az esőerdő lassan gomolygó ködének fehérjéről nem is beszélve. A személyzetnek úgy kellett letessékelnie egy idő után a leszállópályáról, hogy legyek szíves máshol bámészkodni.
A nemzeti park központján kívül Mulu pontosan kettő, egymásra merőleges utcából áll, aminek mentén van néhány vendégház, és egy hely, ahol lehet enni meg inni. Minden más a természeté.
A parkban jó sokféle útvonal közül lehet választani a néhány órás erdei sétáktól a több napos, vezetett túrákig és barlangi kalandokig. Én egyértelműen az égnek meredő karsztsziklákat akartam látni, amiket egy három napos túrán lehet megközelíteni. Bár minden leírás azt javasolta, ezekre előre be kell jelentkezni, mert hamar betelik a létszám a heti kétszer induló túrákra, valamiért úgy éreztem, menni fog ez úgy is, ha egyszerűen csak odarepülök, úri módon besétálok a központba és azt mondom, jó napot kívánok, holnap reggel indulnék. Idáig ment is, de kiderült, nemcsak másnapra, de több hétre előre minden hely betelt. Kaptam viszont egy papírt néhány túraszervező telefonszámával a faluból, hogy velük próbáljak szerencsét.
A vendégházba csak azért mentem, hogy letegyem a táskámat és telefonáljak, de rögtön két meglepetés is ért.
Egyrészt, hogy a helyi asszonyok társaságában egy 18 éves holland lány is üldögélt, aki, mint kiderült, ugyanígy utazott errefelé néhány hónapja, de a túra végén a csoport vezetője elhívta randizni, és azóta is itt van. Ez egyből a kedvenc love story-m lett. A másik pedig, hogy amikor beléptem a hálóterembe, épp egy magyar pár foglalta el a szobáját. Judit és Dani szeptember óta utaznak, egész hasonló útvonalon, és nagyon klasszul nyomják. Szóval ez meg a másik kedvenc love story-m lett, és a következő napokat együtt töltöttük, mert ők is a csodasziklák miatt jöttek, hasonlóan meggondolatlanul, foglalás nélkül.
Első körben nem sikerült túravezetőt szereznünk, ezért elmentünk megfürödni az erdei vízeséshez. Visszafelé elkapott minket a menetrendszerűen mindennap késő délután érkező elementáris erejű trópusi eső. Nem mondom, hogy a nehézségeink olyanok voltak, mint a Royal Geographic Society-nek, amikor 1975-ben tábort kellett verniük a dzsungel közepén, de amikor estefelé csurom vizesen baktattunk a sötétben, és még mindig nem tudtunk semmit arról, hogy másnap reggel el tudunk-e indulni, akkor nyugtalankodni kezdtem.
Estére aztán feltűnt egy elragadóan meggyőzően tárgyaló kínai-maláj férfi, Mr. Tin, akivel sikerült megállapodni arról, hogy másnap előbb elvisznek minket felfelé a folyón, útközben meglátogatunk néhány barlangot, aztán felmegyünk a hegyre, ahonnan bámulhatjuk a sziklákat. Miközben a verandán egyezkedtünk, a nappaliban a vendégházat vezető penan nemzetiségű család a Survivor tévéműsort nézte a generátorról hajtott plazmatévén.
És még ez is csak ezüstéremre lett volna jó az Egzotikum Iróniája világbajnokságon. Amikor másnap elindultunk felfelé a folyón, az első állomás egy helyi kézműves piac volt. Igen, tudom, hogy ez már eleve nagyon rosszul hangzik, de ha nem látogattunk volna ide, soha nem látom az Egzotikum Iróniájának világbajnokát, az asszonyt, aki jellegzetes borneói fejvadász-dárdával, National Geographic-fotókra illó fültágítóval, harci tetoválásokkal díszítve üldögélt
Apple-logós pólóban.
Aztán jöttek a barlangok. Ennek a műfajnak őszintén szólva nem vagyok akkora rajongója. Nem mondom, hogy nagyon kiterjedtek a barlangi tapasztalataim, de nekem eddig úgy tűnt, az egész igazából arról szól, hogy a föld alatt valamiért az emberek hajlamosabbak szabadon engedni a bennük élő általános iskolást, és akárhányadik cseppkőalakzat után is ugyanúgy kuncognak azon, hogy nahát, ennek is faszalakja van. Nem mintha ezzel baj lenne, de szerintem az ilyesmin éppen ilyen jól lehet kuncogni a felszínen, denevérürülék és csúszómászók társasága nélkül is. A Clearwater Cave hatalmas, törpbánya-hangulatú katakombái között aztán mégis kiszaladt a számon több hangos wow is.
A vízállás olyan alacsony volt, hogy többször is tolni kellett a hajót. Végül kikötöttünk, és egy erdei ösvényen és több látványos függőhídon át eljutottunk az ötös táborhoz a hegy lábánál. Útközben két fontos tapasztalattal lettem gazdagabb.
Az egyik, hogy nagyon sokféleképpen voltam már izzadt és büdös az életben, de ezek közül sem a koszos nagyvárosi izzadtság, sem a sportolás utáni őserejű izzadtság, sem az összezártságban keletkező fojtogató izzadtság nincs sehol ahhoz képest, ahogy a trópusi párában és nedvességben születő,
legpontosabban rohadásszagként leírható dolog lassan áthatja az embert és beissza magát minden ruhájába, aztán a szöveteibe is.
A másik, hogy a piócák elleni harc egyik legjobb módszere, ha nem érintkezünk a természettel. Mármint nem úgy értem, hogy otthon maradunk (persze ez a legbiztosabb megoldás) hanem, hogy ha igyekszünk úgy mozogni, hogy ne nagyon érjünk hozzá a növényekhez.
A hülye járások minisztériumának nagyjából teljes repertoárját bemutattam az ösvényre lógó indák és ágak között, de amikor megérkezve végignéztem magamon, és egyetlen vérszívót sem találtam, aztán ránéztem azokra, akik egymás után szedték le magukról a vérrel megtelt piócákat, úgy éreztem, twerkelve is megtettem volna az utat, ha ez kell a rohadékok ellen. És valószínűleg a szerencse is segített.
Az ötös táborban a hegyi vezetők katonai szigorúságú demotivációs beszédet tartottak arról, hogy a másnapi mászás pokoli lesz, aki nem éri el időben az első checkpointot, már fordulhat is vissza, és még azt is pontosan beosztották, mikor mennyi vizet kellene meginni a három literből, amit magunkkal kell vinni.
Elsőre elég nagy túlzásnak hangzott mindez, és bizonyos szempontból az is volt, de a csoportunkkal utazó csehek tényleg visszafordultak két órával a reggel fél hetes indulás után, amikor látták, hogy ez nekik nem fog menni. És még így is sokkal jobban jártak, mint a legjobb felszerelésekkel érkező szingapúri turista, aki kevésbé őszintén nézett szembe önmagával, így összességében 15 óra alatt tette meg a nagyjából kilencórás túrát. Ez nem hangzik drámainak, de ebből az utolsó öt órában vak sötétben és szakadó esőben kellett botorkálnia a hegyen, és két embert is utána kellett küldeni, hogy lesegítsék.
Csontig átizzadva tapostuk az utat felfelé, míg el nem értünk a sziklás részig, ahol már létrák és kötelek segítették a feljutást. Az egésznek egy kicsit olyan hangulata volt, mintha egy nagyon extrém padláson mászkálnánk.
Mindent összevetve az út maga nem volt különösebben érdekes. Vagy a sűrű erdő, vagy a szűk sziklafolyosók miatt a tájból nem sokat lehetett látni, és az ember egy idő után úgyis csak maga elé néz és csak megy. Itt most nem az út volt maga a cél, hanem a cél volt a cél, de, ahogy a csúcson kiderült, bőven megérte.
A csúcsról tökéletes kilátás nyílt a vad karsztsziklák erdejére. Érdekes alakú sziklaképződményeket persze a világon mindenfelé találni, itt viszont az egész évben szakadó eső és az általában az enyészetnek dolgozó trópusi levegő olyan formájúra tépte és csiszolta a mészkövet, hogy annak látványból valami nyers, igazi ősi természeti erő árad. A harminc-negyven méteres, néhol papírvékony, máskor robosztus, borotvaéles sziklák úgy sorakoznak itt, mintha egy óriás szörnyeteg fogai lenének. Elképesztő a látvány, és éppen úgy nem tudtam levenni a szemem róla, ahogy Hongkong felhőkarcoló-erdejéről.
Lefelé menni meg mindig nehezebb. Mindenki fáradtabb, kevésbé motivált, már csak túl akar lenni az egészen. Nem véletlen, hogy a hegyi balesetek többsége ilyenkor történik. Mi megúsztuk ilyesmi nélkül, de az ereszkedés már tényleg nem szólt másról, csak hogy minden nehéz és fájdalmas lépéssel közelebb jussunk az ötös táborhoz. Szikrázó napsütésben értünk le még jóval az eső előtt, és a hegyi patakban lazacosat játszva, az áramlattal szembe úszkálva próbáltuk lemosni magunkról a rohadás reménytelen szagát.
A következő reggel pedig kezdődött az első nap visszafelé, túra, aztán folyón a faluig, ami egész szépen megáradt, így nem állandóan kiszállni és tolni a csónakot.
Bár mindenkiből elég sokat kivett a túra, délután még elmentünk megnézni a világ egyik legnagyobb barlangját, a Deer Cave-et. Bár a mérete tényleg lenyűgöző (csak a bejárata 146 méter magas), itt nem éreztem azt a varázst, amit a Clearwaterben, csak azt a bólogató elismerést, ami annak szól, hogy fú, ez aztán jó nagy!
Annál nagyobb húzása a természetnek a deevérraj-show. A barlangban több millió denevér él, akik minden délután, általában négy és hat között elindulnak vadászi. A barlang szájával szemben ezért van egy kis kertmozi-hangulatú nézőtér, ahova az erre kirándulók délutánonként kiülnek, és várják a műsort. A denevérek pedig egész pontosak, több kambodzsai buszjáratnál például egyértelműen könnyebben lehet tervezni velük.
// ]]>
Először csak néhány felhő tűnt fel, aztán elindult a végtelennek látszó menet tánca az égen. Egy kicsit olyan volt, mint augusztus huszadikán nézni a különféle égi formációkat, csak a koreográfiát itt denevérek milliói diktálták. Amikor már huszadik perce áramlottak folyamatosan, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a közeljövőben elfogynak, viszont kezdett besötétedni, elindultunk hazafelé. Nagyon vágytunk már egy fagyira.
Az estét megkoronázhatta volna, ha a Good Luck nevű étterem-kocsmában tényleg van karaoke aznap, ahogy a felirat ígérte, de ez valamiért elmaradt.
Másnap kipróbáltam azt, amit eddig csak filmekben láttam. Mindenféle foglalás helyett egyszerűen kisétáltam a repülőtérre, és vettem egy jegyet. Jó, nem az első gépre bárhova, előbb azért kinéztem, hogy visszamegyek Kuchingba még egy kicsit, de az élmény így is teljes volt.
Muluban gyakran előfordul, hogy a menetrend szerint közlekedő gépek egyszerűen nem indulnak el vagy nem szállnak le, és visszafordulnak. Judit és Dani például már be is csekkoltak, amikor közölték velük, hogy törölték a járatot. Eddigre már túlvoltunk az érzelmes búcsún, és el is tűntek a beszállókapu mögött, így amikor arra értem haza, hogy a verandán kártyáznak, elsőre azt hittem, az agyam felett végleg átvette az irányítást a valóság helyett valami egészen más.
Délután aztán ők is, meg én is el tudtunk repülni, és a visszaúton sem akartam egyetlen pillanatot sem elmulasztani, ezért rádőltem a ablakra és még egyszer végignéztem Sarawakot, most a másik irányból. Spoiler: innen sem volt rossz.
És most itt vagyok újra a városban. A hostelben írom ezt a posztot, és az a jámbor arcú német csávó, aki a sarokban olvas, nem is sejti, hogy mindjárt elkezdek neki hatalmas lendülettel elképesztő színekről meg óriás sziklafogakról magyarázni.