Leejtettem egy fagylaltos papírpoharat a csillogó üvegkupola tövében a folyóparti sétányon, miközben a városi vidrákra figyelmeztető táblát figyeltem. A kupolában még kellemesen hűvös volt a mesterséges vízesés és a finomhangolt dzsungelklíma mellett, kint viszont perzselt a nap, azonnal átizzadtam a pólómat. Jól esett egy sós-karamellás fagyi. Amikor leesett a pohár, összerezzentem. Rémültem néztem körbe.
Legfeljebb néhány pillanat lehet hátra, amíg kiszúr a mindent látó rendőrség, és ha elkapnak szemetelésért, annak rossz vége lesz.
Villámgyorsan eltüntettem el a fagyi nyomait a betonról, aztán eloldalogtam a szuperfák között. Ezt megúsztam, de jobb nem kísérteni a szerencsémet.
Mindez nem egy sci-fi utópia, és éppen csak egy kis túlzás van benne. Néhány nappal ezelőtt történt velem Szingapúrban, és ugyan szemetelésért valójában nem vittek volna el egyből, a rendszabályok majdnem ilyen szigorúak – ahogy arról például a márciusban botozásra és börtönre ítélt német graffitisek mesélni tudnának. Szemetelni persze sehol sem szép dolog, és amit leejtettem, azt Yangon patkánylakta utcáin is ugyanúgy felvettem. Szingapúr jeges rendjében mégis egész más tétje van az ilyesminek.
A csodálatos burmai dzsungeltúra után következett néhány hányással és zúzódásokkal teli nap (a viszontagságokról itt írtam), majd egy kis búvárkodás és vifonbeachezés Thaiföldön (erről lesz még szó). Aztán megérkeztem Ázsia másik végébe, Szingapúrba. Mármint nem földrajzilag, úgy értve nem is volt olyan messze.
Valóságilag.
A szingapúri látogatás egy átlagos hétköznap is érdekes lett volna. Úgy alakult viszont, hogy olyan pillanatban érkeztem ide, amire minden szingapúri nagyon sok ideig emlékezni fog, és pontosan tudni fogja, mit csinált akkor, amikor megtudta a hírt. Vasárnap éjjel 91 éves korában meghalt Lee Kuan Yew, Szingapúr alapító atyja, volt miniszterelnöke, és történelmének magasan legfontosabb alakja.
Sőt, egész Ázsia XX. századi történelmének egyik legnagyobb hatású szereplője.
Ezen a héten szinte minden róla szólt Szingapúrban.
Kívülállóként nehéz pontosan megérteni, mit jelent Lee az itt élőknek. Az ő vezetésével lett a rejtői bűntanyákkal teli kikötővárosból ötven év alatt az a high-tech városállam, ahol a világon a harmadik legmagasabb az egyre főre eső GDP, a második legjobb a versenyképesség, a mindennapi élet pedig olyan színvonalú, hogy arról Ázsia legtöbb részében álmodni sem mernének. Mindezt úgy, hogy Lee eredetileg nem is így akarta – az ő álma egység lett volna Malajziával. Amikor ez nem jött össze, Szingapúr a saját útját járva valósította meg minden idők egyik legnagyobb gazdasági csodáját.
Halálának másnapján találkoztam egy szingapúri lánnyal, akit még Saigonban ismertem meg. Megkérdeztem, mit érez most. „Szomorú belegondolni, hogy nincs többé. Mindent, ami itt van, ő épített fel” – mutatott körbe. Egy teljesen hétköznapi helyszínen, egy metrómegállóban voltunk ekkor. A járatok katonás rendben érkeztek, a padló csillogott a tisztaságtól, a forgalmi iroda ablakán külön felirat figyelmeztetett, hogy legyen szíves mindenki tisztelettel beszélni az alkalmazottakkal, mert megérdemlik.
Szóval tulajdonképpen mégsem olyan nehéz megérteni, mit jelent Lee a helyieknek. Szingapúrt magát, és az életet, amit itt élhetnek.
Ha ezt a választ az újságban olvastam volna, az sokkal kevésbé lett volna érdekes. Igazából olvastam is ilyen válaszokat, sőt, ennél is sokkal hangzatosabbakat a Straits Times nevű napilapban. Volt például, aki órákat állt sorba, hogy leróhassa kegyeletét, de azt nyilatkozta, napokat is kibírt volna, ha kell, és még az sem lett volna semmi ahhoz képest, amit Lee tett országért. Mindezt valószínűleg őszintén mondta, de mégiscsak a világ egyik legkevésbé szabad sajtóviszonyai mellett a közvetlen állami irányítás alatt álló napilapban jelent meg. Az ilyesmiben meg nem bízik az ember.
Viszont láttam azt is, hogy az a néhány szingapúri ismerősöm, akiket útközben megismertem, és akik mind a világ iránt érdeklődő, nyitott, a szingapúri rendszer számos vonásával szemben kifejezetten kritikus huszonévesek, a Facebookon milyen érzelmes és tisztelettel teli posztokban emlékeznek meg Lee-ről. Ennek már sokkal inkább valóságszaga volt. Főleg, mert érezhetően nemcsak Lee személyének szólt ez az egész, inkább megrendítő szembenézés volt azzal, hova jutott el Szingapúr.
Mert közben persze bőven van mivel szemben kritikusnak lenni. Vagy inkább lenne mivel, mert ennek kifejezésére itt nincs tér. Szabadság, az nem nagyon van itt. És mivel a rendszer ennek ellenére meglehetősen sikeres, elég sokan, többek között kelet-európai országok vezetői előszeretettel hivatkoznak a példájára, annak igazolásaképpen, hogy demokrácia, pláne liberális demokrácia nélkül is milyen sokra lehet vinni. (Egyáltalán nem csak Tusnádfürdő legnagyobb Lee-istájára gondolok, ez a cikk például végigveszi tisztelőit Oroszországtól Grúziáig.)
Ezzel viszont van egy kis probléma, már azon kívül is, hogy a kínai kereskedőszellemre nagy részben építő rendszert mennyire lehet átültetni Kelet-Európába. (Egyébként semennyire.)
Szóval odáig stimmel az illiberálisok rajongása, hogy Lee soha nem tűrt ellentmondást, nem tartotta semmire a képviseleti demokráciát, politikai ellenfeleivel leszámolt, állami ellenőrzés alá vonta a sajtót, és a brit iskolákban töltött, testi fenyítésben gazdag éveinek élményeit országos szinten elég brutális intézkedésekre fordította le, például a fegyelmező eszközként használt botozásra. Meg a legendás rágógumi-tilalomra.
Csak éppen mindez teljesen világosan lefektetett szabályok és elkülönült hatalmi ágak mellett működik, a kemény törvények pedig a hatalom gyakorlóira ugyanúgy érvényesek, aminek eredménye a világ egyik legkevésbé korrupt államigazgatása. Mindez azt jelenti, hogy ha Lee kelet-európai politikusrajongóinak lenne egy gombja, amivel egy pillanat alatt szingapúri rendszert varázsolhatnának saját országukba, akkor lehet, hogy olyan politikai- és sajtóviszonyok alakulnának ki, amiről álmodnak, csak éppen legelső lépésként elvinné őket a rendőrség. Erről viszont már nem szoktak beszélni, miközben Szingapúrt dicsérik.
Lee halála óta a világ vezetői sorban állnak, hogy tiszteletüket fejezzék ki. Obama a történelem óriásának nevezte, Ausztráliában pedig arról beszélnek, hogy Lee 1980-as, akkor botrányosnak számító kijelentése arról, hogy ha nem teszik rendbe gazdaságukat, Ausztráliából Ázsia szegény „white trash”-e lesz, tulajdonképpen teljesen igaz, és jókor jött figyelmeztetés volt. De mindez semmi: még a híresen szabadságpárti Vifon Beach blog is érezhetően olyan elismeréssel ír a témában, ahogy diktátorokról ritkán szokott.
Szóval akkor most mi van, mégsem olyan fontos a szabadság?
Az első válasz erre az szokott lenni, hogy Lee és rendszere olyan eredményeket ért el, amik egyszerűen elhomályosítják a negatívumokat. Ebben persze van igazság, logikailag mégsem védhető. Ezek szerint ha egy diktatúra alatt szépen növekszik a GDP, akkor már minden rendben? Pár felhőkarcolóval, meg pontosan érkező metrókkal Putyin is befoghatná minden kritikusa száját?
A világ nevében nem beszélhetek, de azt tudom, számomra mi a különbség a szingapúri rendszer, és az úgynevezett illiberálisok között.
Az, hogy előbbi nem hazugságon alapul.
Lee azt mondta a népnek, hogy itt a bot, és ha nem tartjátok be a szabályokat, kaptok a fejetekre – de a szabályok világosak voltak, és pláne a hatalomra is érvényesek. Az illiberálisok ebből annyit vesznek észre (pontosabban annyit akarnak észrevenni) hogy itt a bot – de közben a szabályok pillanatnyi érdekeknek megfelelően önkényesen változnak, a hatalomra pedig a legkevésbé sem érvényesek.
Ha már paternalizmus: Lee az a tanár volt, aki elveri a gyereket, ha pornóújságot talál nála, de közben annak szenteli az életét, hogy felkészítse őt a matekversenyre, amit a gyerek végül meg is nyer. Az illiberális tanár viszont, ha épp úgy jobb neki, elveri a gyereket akár egy romantikus füzet miatt is, miközben saját fiókja roskadozik a legbetegebb szennytől. A vége pedig bukás matekból.
Én előbbivel sem értek egyet, és minden elismeréssel együtt sem szeretnék a szingapúri rend szabályai szerint élni. Feloldhatatlannak érzem az ellentmondást aközött is, hogy ha már a gazdaságban minden a versenyről szól itt, és Szingapúr a sikereit is a versenynek köszönheti, miért kell félni a vélemények versenyétől a nyilvánosságban. De akkor sem tartom egyenlőnek a kettőt, és meg tudom érteni azt, miért tisztelik a szabadságpártiak közül is sokan Lee-t. Annak a rendszernek az állításaival, ami következetesen alkalmazza a szabályait, és végső soron igazat mond, van miért vitatkozni, ami a tisztelet egy formája. Hazugságokra alapuló rendet viszont nincs miért tisztelni.
A rendszer megítélése egyébként Szingapúrban is változik, ahogy egyre természetesebb az itt élők számára a jólét. Az idősebbek, akik végigélték a drámai változásokat, és végignézték, ahogy az egykor jelentéktelen kis utcákon gombamód nőnek ki a felhőkarcolók, hajlamosabbak úgy tekinteni, hogy a „jó diktátornak” végső soron igaza volt, és feltétel nélkül engedelmeskedni kell.
Azóta viszont már felnőttek olyan generációk, akik abba születtek bele, hogy Szingapúrban robotkolbászból van a kerítés, az élet pedig kényelmes, nyugodt és biztonságos. És önmagában ettől már nem feltétlenül lesznek elégedettek. Nincsenek nagyon széleskörű tapasztalataim, de amennyit láttam, az alapján ez nem is feltétlenül a politikai kritikát, hanem a rendkívül szigorú, feltétlen engedelmességre alapuló családi-társadalmi viszonyok kritikáját jelenti. De már ez is változás.
Az ázsiai hiper-nagyvárosok közül engem őszintén szólva Tokió és Hongkong sokkal, de még Sanghaj is jóval inkább megfogott, mint Szingapúr. Meg Tajpej és Bangkok is. Ezzel együtt is Szingapúrt, a tükörsimára csiszolt sterilitás nyugtalanítóan nyugodt világát látni kell egyszer. Viszont ez a szinte számítógéppel generált tökéletesség, vagyis ami a legérdekesebb benne, éppen ez válik elég hamar olyan fullasztóvá és frusztrálóvá, hogy úgy éreztem, ki akarok törni innen, és megérinteni, megszagolni, megharapni valamit, ami nem ilyen sterilen tiszta, hanem egyszerűen csak él.
Na de, diktatúra ide, sterilitás oda, jöjjön öt dolog, ami eléggé tetszett itt.
Gardens by the Bay
Egyértelműen a legnagyobb szám. Szingapúrban simán, de az egész eddigi utat is beleértve bőven az élvonalban. A sci-fi esztétika lenyűgöző csúcsa ez az ökopark a szuperfáknak nevezett, napkollektorkkal működő és esővizet gyűjtő építményekkel, a világ legmagasabb mesterséges vízesésével, és egy 220 ezer féle növényt bemutató mega-üvegházzal. Olyan volt itt lenni, mintha besétálhattam volna a Galaktika magazin címlapjába.
Azzal együtt, hogy van valami nyugtalanító disztópiahangulata annak, ahogy az ember a pusztuló természet közepén üvegkupolákban teremt magának egy utolsó darab zöldet. De így teljes a sci-fi. Kihagyhatatlan.
Haw Par Villa
Valószínűleg kevés olyan metrómegálló van a világon, ahova megérkezve métereken belül démonhangyákkal harcoló patkányfigurákba botlik az ember. A Haw Par Villa ilyen.
Ez a harmincas években épült témapark a kínai mitológia különféle alakjainak állít emléket, egyértelmű csúcspontja pedig a pokol tíz szintjét, és ezek különféle kínzási módszereit bemutató minibarlang.
Az egész olyan bizarr, hogy az már Burmába is elmenne, ami nem is véletlen – eredetileg egy kínai-burmai testvérpár építtette, akik a tigrisbalzsam nevű izomlazítóból gazdagodtak meg, és vissza akartak valamit adni a közösségnek. Hát, sikerült.
Geylang
A hírhedt vöröslámpás negyed, ami olyan, mintha megmaradt volna néhány utca a hetvenes évek Szingapúrjából. A csillogó sterilitásnak itt nyoma sincs, sokkal inkább az ismerős délkelet-ázsiai káosz a jellemző, ami tényleg egészen üdítő tud lenni a város többi része után.
Kaja, főleg a békás kása
Ahhoz képest, hogy Szingapúr a világ egyik legdrágább helye, az étkezést meg lehet oldani egészen okosan, de annál változatosabban és élvezetesebben a kínai, indiai, és maláj food courtok között. És vannak az olyan izgalmasabb lehetőségek, mint a geylangi békás kása, ami ilyen szépen érkezik:
hogy aztán saját kis tányérunkban szépen összekeveredjen a szűzies kása és a chilis-szójaszószos-nyálkás béka, aminek porcaiból, ízületeiből és egyéb kevésbé kívánatos részeiből csinos kis halmot építhetünk a tányér mellett vacsora és beszélgetés közben.
Felhőkarcoló-körséta
Egy mondás szerint Szingapúr az egyetlen bevásárlóközpont a világon, aminek helye van az ENSZ-ben. Eddig arról szólt a poszt, hogy ennél azért jóval érdekesebb ez a hely, de néhány órára azért így is érdemes a város szupermainstream arcát is megnézni. Azt hiszem a kedvencen a Marina Sands plázában lévő belső kis folyó, amiben velencei gondolák szállítják a boltok között a fogyasztókat.