Indulás
Az utazás eddigi legjobb kirándulását a szerencsének köszönhetem. Nem a tervezésnek, nem az akaratnak, csakis annak, hogy a jó pillanatban voltam a jó helyen az északkelet-burmai Hsipaw-ban. A völgyben lévő kisváros a környék túraközpontja, innen kiindulva lehet az ország talán legszebb két-háromnapos kirándulásait megtenni a shan hegyek között – már azok közül, amikhez nem kell drágán és nehezen beszerezhető hivatalos engedély, mint az észak-burmai Himalája-túrákhoz.
Itt viszont csak meg kell állapodni egy túravezetővel, és már indulhat az út a hegyek közé. Ennek már szabályos piaca alakult ki: egy Mr. Charles nevű helyi úr vendégháza előtt egyezkednek minden este utazók és hegyi vezetők a csoport létszámában, a napok számában és az árban.
Már majdnem befizettem az egyik klasszikus túrára hegyi kirándulásokkal és falusi családoknál töltött éjszakákkal. Igazából már fel is írták a nevemet, és a részleteknél tartottunk, amikor megütötte a fülemet, hogy a mellettem lévő asztalnál valami dzsungeltúráról beszélnek. „Ő szervezi a dzsungeltúrákat” – mutattak egy baseballsapkás férfira, aki addig csendesen álldogált a háttérben. Ekkor előlépett, és hegytetőn épült faházról, függőágyban töltött éjszakáról, sűrű erdőről és hasonlókról kezdett beszélni egy párnak, én pedig azon kaptam magam, hogy az eredetileg kinézett túravezető még mindig mondja a részleteket, de már csak erre tudok figyelni.
Aztán kiszakadt belőlem: Jöhetek én is?
Bár voltak kétségeim a dzsungeltúrákkal kapcsolatban (az erdőirtások miatt ezek sokszor elég távol állnak attól, amit az ember egzotikus álmaiban elképzelne), ez valahogy sokkal meggyőzőbbnek hangzott. A csapathoz csatlakozott két kolumbiai fiú, Lucas és Simon, akikkel a szálláson találkoztam, és a Mandalayben angolt tanító angol-kanadai pár, Peter és Tamara, akik eredetileg a túráról érdeklődtek. Ők egy ismerősüktől hallottak erről a lehetőségről, és ha nem pont abban a pillanatban egyezkednek ott, amikor én is, minden máshogy alakul. Ez a túra nem volt benne a hivatalosan választható utak között, nem is tudtam volna róla. Fejenként 57 dollárban egyeztünk meg három napra.
A kambodzsai erdei éjszaka alapján fogvacogtató hidegre számítottam, így az összes meleg ruhámat eltettem a kis hátizsákomba, ami egy pulóvert és egy széldzsekit jelent. Ha nem lesz elég, legfeljebb megint reszketni fogok. Alig tudtam elaludni az izgatottságtól.
Első nap
Minden burmai vendégházban mindig ugyanaz a reggeli. Tojás (lehet választani, hogy tükör-, főtt, vagy rántotta), pirítós, vaj, dzsem, kávé és tea. Befaltuk, otthagytuk a nagyhátizsákunkat azzal, hogy három nap múlva megint szeretnénk egy-egy szobát, és elindultunk a találkozóhely felé.
Túravezetőnk először Mr. Bike néven mutatkozott be. Hsipawban a turizmus fejlődése csodálatos hatással van a helyiek neveire: van itt Mr. Food, Mr. Shake, Ms. Popcorn és Mr. Book néven ismert szereplő is. Mr. Bike arról kapta a nevét, hogy régebben olyan túrákat szervezett, amelyek első szakaszát motoron kellett megtenni.
Ma már a Mr. Jungle találóbb lenne.
Végülis Kovácsok és Szabók is így lettek valaha kovácsokból és szabókból.
Mr. Bike-on látszott, hogy szinte izgatottabb, mint mi. Majd kiugrott a bőréből, úgy mesélte el, hogy a város összes többi csoportja épp most indult el éppen a másik irányba, mint ahova mi készülünk. Nyilvánvalóan neki is sokkal több kedve volt ehhez. Utoljára egy hónappal korábban járt arra turista, amerre mi indultunk.
A hegy lába előtti utolsó palaung faluban csatlakozott hozzánk Mr. Bike három segítője, akik bambuszból készült, szatyorpántos hátizsákjaikban az ennivalót és a felszerelés egy részét hozták. És csatlakozott Aiton, a terrierforma fekete kutya is, aki állítólag minden erre járó kirándulócsoportot elkísér, akár napokon keresztül is. Az utolsó dolog, amivel az általam ismert világból találkoztam a faluban, egy Avril Lavinge-poszter volt.
// ]]>
Indulás előtt fel is fegyvereztük magunkat. Bozótvágó késekre szükség lesz, majdnem mindenki kapott egyet, majd Mr. Bike váratlanul a vállamra akasztott egy vékony csövű, egyszerű kis vadászpuskát, amit ő maga készített. „Ha esetleg találkoznánk vadállatokkal” – mondta, amit elsőre furcsálltam, de innentől a vállamon a fegyverrel túráztam.
// ]]>
Az emelkedőn olyan sűrű volt az erdő, hogy a többiek hevesen csapkodni kezdtek a macsétáikkal. Amikor Mr. Bike és a serpák csinálták ezt körülöttem magabiztos mozdulataikkal, akkor nyugodt voltam, amikor Lucasék hadonásztak, akkor egy kicsit kevésbé, de szerencsére senkinek nem esett baja, törtünk előre. Aiton fáradhatatlanul rohant előre, majd vissza, én pedig azt vettem észre, hogy zavarbaejtő módon elkezdtem ragaszkodni a vállamon lévő puskához.
Egy kicsit túlságosan jó érzés volt, hogy nálam van, amikor pedig valaki egy-egy percre elkérte, egészen nyugtalan lettem. Pedig nem érzek semmiféle vonzalmat a fegyverek iránt. Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, miért csatlakoznak Európában felnőtt fiatalok az ISIS-hez.
Ha rám ilyen hatással van egy satnya kis puska, ami meg sincs töltve, hogy érezheti magát egy frusztrált tinédzser gépfegyverrel a kezében?
Szóval időnként a jobb fülem körül repkedő kisangyalnak figyelmeztetnie kellett engem, hogy komoly, felnőtt, európai demokrata vagyok, és ne hallgassak a bal fülem körül repkedő kisördögre, aki mintha folyton azt duruzsolta volna, hogy "hadonássz a fegyverrel!". Ezzel el is ment az idő, mire lihegve a hegytetőre értünk Mr. Bike faházaihoz.
Ekkor látszott igazán, mekkorát nyertünk azzal, hogy erre a túrára jöttünk. A burmai hegyi kirándulások nagy része mára kialakult forgatókönyvek szerint zajlik, és vannak kolostorok, ahol egy-egy éjszaka ötven turista is alszik. Ez nyilván nem rontja el teljesen az élményt, de mégsem egészen ugyanaz, mint itt.
// ]]>
Mr. Bike ügyes kézmozdulatokkal bambuszbögréket faragott, közben lelkesen mesélt arról, hogyan építette és csinosítja a faházakat. Az egyik ház oldalán egy megsárgult, kinyomtatott Google képtalálati oldal volt kiakasztva a „faház” szóra keresve. Mr. Bike azt mondta, ebből próbált ihletet nyerni, de nem sokat segített, így a saját feje után ment.
Vacsorára rizst és disznóhúst főzött, és a burmai hegyek legfinomabb fogását, a tealevél-salátát készítette el. Aztán teát és rizspálinkát ittunk a bambuszpoharakból. Mindenki egyetértett abban, hogy akár egy hétig is itt tudnánk maradni. Ültünk még egy darabig a tűz körül, Aiton is odahúzódott a lábunkhoz. Amikor a többiek elmentek aludni, még olvastam egy kicsit, és ekkor örültem igazán, hogy olyan Kindle-t hoztam magammal, amiben van belső világítás, szóval a civilizációt sem engedtem el teljesen. És bár fel voltam készülve a legrosszabbra, a faházban, hálószákba bújva egyáltalán nem is volt olyan vészesen hideg.
Második nap
A tűzrakás hangjára ébredtem fel. Mr. Bike-ék elkezdték főzni a reggeli teát egy nagy darab bambuszban. A többiek még nem keltek fel, kimásztam a teraszra tornázni kicsit. Indulás előtt úgy terveztem, rendszeresen fogok intenzíven mozogni az út közben. Ez sajnos a legkevésbé sem rendszeres, bár igyekszem azzal magyarázni magamnak, hogy a zsúfolt hostelekben sokszor nincs erre hely és lehetőség. Ez persze nagyrészt csak kifogás. Most viszont mentségem sem lett volna, úgyhogy edzettem kicsit, miközben a shan hegyeket néztem.
A második napi túra sokkal rövidebb volt, ráadásul nem volt benne emelkedő, csak séta a hegygerincen, aztán ereszkedés. Segítőink útközben hegyi gyömbért szedtek a vacsorához, a többiek pedig még mindig nem unták meg a macsétával csapkodást, sőt, mintha egyre jobban élvezték volna, mert akkor is kaszáltak, ha nem lógott be elénk semmilyen inda.
Egy szűk erdei ösvényen, ahol csak egyes sorban lehetett haladni, a menet végére kerültem, Mr. Bike pedig váratlanul megállított. Suttogott, és olyan arcot vágott, mint egy komisz gyerek. Ijesszük meg a többieket, lőj a levegőbe, mondta kuncogva.
Egy kicsit furcsálltam a humornak ezt a fajtáját éppen ott, ahol még mostanában is gyakoriak a fegyveres harcok, de úgy voltam vele, ha az embernek egy burmai férfi azt mondja a hegyek között, hogy lőjön, akkor nem kérdez, hanem tüzel.
Megtöltöttem a fegyvert, meghúztam a ravaszt. A többiek összerezzentek, de nem is a turisták ijedtek meg a legjobban, hanem palaung segítőink. Mr. Bike hangosan nevetni kezdett, aztán mikor leesett nekik, hogy mi történt, ők is. Különös.
Állatokkal viszont szinte egyáltalán nem találkoztunk. Mr. Bike néhányszor megpróbált szarvasborjú-hangot hallatni, hogy odacsalogassa őket, de nem járt sikerrel.
Aznap egy patak partján aludtunk a völgyben nejlonból szőtt függőágyakban, amiket a fák közé húztunk fel. Bár kilátás itt nem volt, jó kis táborhely lett volna, ha nem épp egy darázsfészek van a szomszédban. Az agyzsibbasztó döngicsélés beterítette az egész völgyet, és ugyan nem kifejezetten agresszívek, világos volt, hogy valamit kezdeni kell a helyzettel. Végül füsttel űztük el őket.
A nap hátralévő része úgy zajlott, mint valami építőtáborban. Mindenki megpróbált Mr. Bike tanításai alapján bambuszbögrét faragni magának. Hosszas kopácsolás után, ha gyakorlott bambuszfaragók nem is lettünk, de elkészültek olyan, némi jóindulattal bögrének nevezhető favájatok, amiből akár teát is lehetett inni.
Vacsorára megettük a hegyi gyömbért és a maradék sertést. Mr. Bike emberei békát fogtak maguknak, és kis nyárson megsütötték. A tűz mellett rejtvényekkel szórakoztattuk egymást, és próbáltunk segíteni vezetőnknek, milyen üzleti tervet találjon ki nászutasoknak egész hétre kibérelhető hegyi faházzal.
Harmadik nap
Arra ébredtem, hogy visszajöttek ezek a rohadt darazsak. Igyekeztem minél óvatosabb mozdulatokat tenni, így megúsztam egy bokacsípéssel.
A patak mentén haladtunk tovább. Itt már tényleg kaszabolni kellett a növényzetet, ha előre akartunk jutni. Mr. Bike néhány puhább fát puszta ököllel döntött ki. Nagyon élveztem az egészet.
Miután kijutottunk az erdőből, újra a száraz, perzselő napon gyalogolunk, amitől egészen elszoktunk az árnyékos erdőben töltött napok után. Elérünk egy kis shan-palaung tanyára, ahol Mr. Bike rokonai élnek.
Az utolsó tealeveles ebéd után Aiton és a serpák visszafordultak a falu felé, ahol első nap csatlakoztak hozzánk.
Mi gyalogoltunk tovább, míg egy házi rizspálinka-főzőhöz értünk. Ide jött értünk a pickup, hogy visszavigyen minket a városba, ahova egyáltalán nem vágyott senki. Túl hirtelen lett vége. Legközelebb hosszabb időre kell jönni.
Megpróbáltunk segíteni Mr. Bike üzletén azzal, hogy Hsipaw-ban a túrapiacon nagy hangon a szuper dzsungeltúráról beszélünk. Néhányan felkapták a fejüket, aztán mégis inkább a biztonsági megoldást választották. Nem tudják, mit hagynak ki. Az este Mr. Shake-nél zárult avokádós-citromos-passiógyümölcsös itallal.
// ]]>
Negyedik nap
Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Visszaülni a vonatra nem volt kedvem, buszozni pláne, Hsipaw-ban maradni sem volt értelme. Hiányoztak a bambuszpoharak. Érzelemmentesen belapátoltam az egyentojást, és azt találtam ki, összepakolom minden cuccom és egyszerűen elindulok gyalog a Mandalay felé vezető úton. Aztán történik, ami történik.
Már a városon kívül jártam, amikor egy pickup félrehúzódott, és a vezető megkérdezte, elvigyenek-e. Hátul ült néhány utas, de engem a tető érdekelt. Megkérdezem, utazhatok-e ott fenn, mire vállat vont, hogy felőle aztán nyugodtan.
Az út első szakasza tökéletes volt. Kellemes tempóban kanyarogtunk a hegyek között, ültem a tetőn, nézelődtem, zenét hallgattam, minden eléggé királyul alakult. Aztán leértünk a főútra, egyre kevesebbet kanyarogtunk, egyre egyenesebb és érdektelenebb volt az út, és egyre gyorsabban mentünk. Ahogy egy autó az országúton haladni szokott. Én pedig igyekeztem egyre szorosabban a tetőhöz lapulni és egyre erősebben a keretbe kapaszkodni, miközben a menetszéltől már semmit sem hallottam a zenéből,
és lassan rájöttem, nem feltétlenül hülyeség, hogy az emberek a járművek belsejében szoktak utazni.
Mielőtt beértük volna a városba, megálltunk, és a sofőr szólt, hogy másszak le, mert a rendőrség itt már nem engedi az ilyesmit. Ha egy dolgot megtanultam Ázsiában, az mindenképp az arcunk megőrzésének fontossága. Vagyis semmiképp sem mutathattam ki, mekkora megkönnyebbülés ez most nekem, ha már akkora volt a szám, hogy a tetőn akartam utazni. Visszatuszkoltam a gyomrom a torkomból a helyére, aztán megadóan bólintottam, és úgy csináltam, mint aki csak azért mászik be a kényelmes anyósülésre, mert muszáj.