Első ránézésre a következő két kép között nincs semmiféle hasonlóság.
De még másodikra sem. Egy világ választja el őket egymástól. Ugyan mi közös lenne a thaiföldi full moon partyk redbullviszkis vödrökbe hányó aranyifjúságában és a lovely kis házban, ahol a valaha történt legnagyobb hangzavart valószínűleg egy szokatlanul erősen a csészéhez verődő teáskanál okozta? És mégis, a két kép lényegében ugyanazt ábrázolja, száz év különbséggel. Következzen Maymyo, vagy mai mianmari nevén nevén Pyin Oo Lwin hegyi kisváros története.
Mandalay nem volt éppen a kedvenc helyem (erről az előző posztban volt szó), alig vártam, hogy lelépjek onnan. A városból vezet észak felé az ország talán legszebb vasútvonala, a Mandalay-Lashio vonal, melynek utolsó előtti állomása, Hsipaw volt az úticélom az innen elérhető hegyi túrák miatt. A vonat minden nap hajnali négykor indul, és csigalassú zötykölődés után késő délutánra ér Hsipaw-ba, aztán estére a szinte már teljesen elkínaisodott Lashióba. Bár semmi bajom azzal, ha hajnalban kell indulni, ebben az esetben volt jobb megoldás is.
Az első állomás ugyanis Maymyo, ahova a vonat öt óra alatt ér el az út legkevésbé látványos részén. Egy tömegközlekedéshez használt kisteherautóval viszont ugyanez két óra, és ilyenek egész nap járnak. Egy felesleges mandalayi este és éjszakai vonatpályaudvarozás helyett arra gondoltam, felmegyek kisbusszal, eltöltök ott egy napot és egy éjszakát, aztán a következő reggel, amikor odaér az aznapi vonat, kényelmesen felszállok és száguldok tovább Hsipaw felé. Vagy vánszorgok, de ez végül is mindegy.
Így nem sokkal később már a kisteherautó hátulján kapaszkodtam, miközben egy hegyi szerpentinen kanyarogtunk fel Mandalay lélekölően forró és poros útjai után. Persze beülhettem volna a gyümölcsös zsákok és a többi utas közé, de eszem ágában sem volt: a vietnami teherhajó tetején eltöltött órák óta egyik utazás sem volt olyan élvezetes,
mint lobogó hajjal betonszörfözni a pickup végében.
Arról nem beszélve, hogy a gyomrom is sokkal jobban értékelte a szabad levegőt, mintha egy szűk ülésen izzadtam volna a hegyi kanyarok között.
George Orwell Hódolat Katalóniának című elbeszélésében (és érdekes módon nem a Burmai napokban) említi meg Maymyót, ahol valami olyasmit ír, hogy az ember fejben még Mandalayben van, amikor megérkezik ide, mégis, olyan, mint hirtelen a másik féltekére csöppenni, konkrétan Angliába, hűvös és édes levegővel, zöld fűvel és páfránylevelekkel.
Valami ilyesmit éreztem én is, a levegővel kapcsolatban mindenképp. Ekkorra már napok óta kitartóan szakadt rólam az izzadtság, ehhez képest tényleg megkönnyebbülés volt a kellemesen hűvös hegyi szellő. Főleg, hogy elég sokat kellett még az összes táskámmal együtt a belvárosig sétálnom, mert az útközben megkérdezett vendégházakban mind azt mondták, nekik nincs engedélyük külföldi vendégeket fogadni. Nyitás ide, nyitás oda, Burma bezárkózásának bőven vannak a mai napig látható jelei.
A központban már nem volt gond elfogadható szállást találni, és itt mutatkozott meg a város igazi, burmaian szürreális arca. Maymyo közepén egy hamisítatlan angol toronyóra fogad, a viktoriánus házak itt nem ritka kivételt jelentenek, hanem nagyjából az átlagot, az utcákon pedig lovaskocsik járnak. És nem azért, mert Maymyo valami skanzennek megőrzött turistalátványosság lenne, ahol záróra után mindenki leveszi a jelmezét, és elpakolja a díszleteket.
Itt tényleg így megy az élet.
Felső-Burma, vagyis az országnak ez a része, gyarmati korában (1885 és 1948 között) nem volt éppen a korona ékköve. Nagyjából a gyarmati másodosztály volt ez, amit jól mutat egy történet is a függetlenség elveszítésének időszakából.
A briteknek Felső-Burma elsősorban nem azért kellett, mert olyan nagyon akartak itt valamit, hanem Kína piacához akartak közelebb jutni. Egyébként pedig megakadályozni, hogy a franciák kezére kerüljön a terület. Na de előbbire hivatkozva mégsem lehetett csak úgy katonai akciót indítani. És ekkor jött egy burmai asszony, aki bosszút akart állni egy francia férfin, amiért elhagyta őt. Ezért megszerzett, majd eljuttatott a briteknek olyan iratokat, amelyek a franciák és a burmaiak állítólagos szövetségéről szóltak. Éppen ennyi kellett: valami ürügy, amivel indokolni lehet a katonai beavatkozást. Bár a szövetségből valószínűleg semmi sem volt igaz, Mandalay és környéke nem sokkal később már brit kézen voltak.
Mindebből viszont az is következett, hogy nem kifejezetten a brit birodalom krémjét küldték ide ezután ügyeket intézni. Persze ha abból indulnánk ki, hogy itt még Orwell (eredeti nevén Eric Arthur Blair) is csak rendőrtiszt volt, akár úgy is tűnhetne, mintha ez lett volna minden idők legmagasabb színvonalú adminisztrációja. A valóságban viszont inkább a hely jelentőségének megfelelő állományt telepítettek Burmába,
akik jellemzően nem is voltak túl boldogok attól, hogy a maláriától fertőzött mocsarak között kell izzadniuk a következő években különösebb karrierlehetőségek és kecsegtető jövőkép nélkül.
A felső-burmai brit közösség jelentős része az egyetlen logikus következtetésre jutott: a legegyszerűbb, ha alaposan leisszák magukat. Aztán másnap megint.
Ebből a célból született Maymyo város. A Mandalayben dolgozó gyarmati adminisztrációnak kellett egy hely, ahova a legforróbb nyári hónapokban félrehúzódhatott, és valamivel kellemesebb körülmények között hódolhatott tovább az alkoholizmusnak. A várost, legalábbis mai formájában egy May nevű tábornok alapította, aki szerényen csak Mayvárosnak nevezte el korának Koh Phanganját.
A buliváros hamar csúcsra pörgött. Klubok nyíltak, folyt a viszki, és a hűvös hegyi levegőn felszabadultan folyhatott a szó arról, hogy ezek a koszos niggerek nem értenek semmi másból, csak tizenöt botból (a szófordulat népszerűségét nem csökkentette, hogy Burmában sem ekkor, sem azóta nem élnek fekete bőrű emberek), aztán hasonlóan szabadon tehették magukévá „a koszos niggerek” lányait és asszonyait, miközben a lemezjátszókból sercegve szólt a korszak Aviciije.
Vagyis megpróbáltak a lehetőségekhez képest az otthoni viszonyokhoz valamennyire hasonlító körülményeket teremteni, hogy ezek között aztán az otthoninál lényegesen többet engedjenek meg maguknak. Lehet, hogy akkor még kevesebb embernek volt neonsárgával a mellkasára írva, hogy FCUK ME IM DRUKN (bár egyáltalán nem lennék meglepve, ha azért előfordult volna ilyesmi), ettől függetlenül nagyjából úgy mentek a dolgok, mint ma a thai buliszigeteken, vagy a világ, khm, bármelyik brit turistákat kiszolgáló nagyvárosában, csak politikailag egy kicsit kevésbé korrekten.
Orwellt mindez nem ragadta túlzottan magával, de azért jól figyelt. És amíg kollégái nagykanállal falták a rumos viszkit, jellemzően a szobájában irogatott mindenféle könyveket. Akárcsak a Burmai napok hőse, John Flory.
A díszleteket leszámítva mára nem sok maradt ebből Maymyoban. A burmai függetlenség óta eltelt idő nagy részében nem igazán volt itt szükség bulivárosra, az új generáció pedig érthető módon már nem ide jön vödrözni. A klubházak, ahol valaha tiszteletreméltó hivatalnokok sora fetrengett, amíg szolgájuk haza nem cipelte őket, ma már kedves játékházikóknak tűnnek virággal az ablakukban. Este életnek alig látni nyomát, legfeljebb a teázókban van egy kis visszafogott nyüzsgés. A lovaskocsik hajtói sem ilyenkor gazdagodnak meg a klubról klubra járó uraságokon.
Legalábbis én ezt láttam belőle. Azt beszélik, a világ egyik legjobban felfegyverzett kábítószerkereskedő-szervezete, a United Wa State Army elitje vásárolt itt magának birtokokat, mert őket is megihlette az arany élet a hűvös hegyi szellőben, de bevallom, ezekben a körökben nem lettem járatos, így nem igazán tudok erről mesélni.
Másnap reggel a tervnek megfelelően kimentem az állomásra. Egyórás késéssel be is futott a vonat, az első osztályon utazó fehér turistákkal, a másodosztályon utazó helyiekkel, és egy vagon kecskével. Bár az első osztályra vettem jegyet (arra gondoltam, a hét-nyolc órás út nem baj, ha kicsit kényelmesebben telik), a képmutatás csúcsként nem sokkal indulás után átültem a másodosztályra, mert mégiscsak ott van az élet. Igaz, a két jegy között egy dollár volt a különbség – két és fél az első, másfél a másodosztály.
A vonat az út elég nagy részén tényleg lépésben haladt, és még így is jobbra-balra dőlt, mint valami kiselejtezett hullámvasút, ami bármelyik pillanatban lezuhanhat a sínekről a völgyek közé. A csúcspont a Goteik viadukt nevű vasszörnyetegen való átkelés volt, ami olyan látványos, hogy külön megáll előtte a vonat néhány percre, hogy le lehessen fényképezni. Lehet, hogy vonatilag valamivel elmaradt a japán sinkanszenektől, de maga az élmény legalább akkora volt.
// ]]>
Nagyjából három órás késéssel érkeztünk meg Hsipaw-ba. És ugyan tudtam, hogy kirándulni jövök, de azt nem, hogy az utazás legjobb kirándulása vár itt rám.
A poszt fontos forrása volt Emma Larkin Finding George Orwell in Burma és Thant Myint-U (az egykori ENSZ-főtitkár U Thant unokája) The River of Lost Footsteps című könyve is.