1. A yangoni drogháborús múzeum
Ha a kedves olvasónak egy kreatív pályázaton ki kellene dolgoznia egy koncepciót arra, hogyan lehet becsábítani minél több tizenévest a világ legunalmasabb helyeire, vagyis a múzeumokba, mit találna ki? Véletlenül nem valami olyasmit, hogy az elképzelt tárlaton különféle kábítószereket, és azok hatásait kellene mutogatni a vihorászó, de végre legalább ébren maradó közönségnek?
Na, a mianmari katonai vezetés éppen ezt valósította meg,
még ha nem is kifejezetten a nyugati gimnazistákat célozták meg a kábítószerellenes háborúnak emléket állító, véresen komolynak szánt Drug Elimination Museum nevű yangoni intézményel. Az eredményre csak azt tudom mondani, amit egy ausztrál turistától hallottam egy elefántmintás inggel kapcsolatban (és elnézést a fordítás hiányáért, de ennek esszenciális ausztralizmusát máshogy nem lehet átadni):
awesome with a capital O.
Burma régóta nagypályás játékos a drog-világpiacon. Afganisztán mögött a második ópiumtermelésben, metamfetaminban pedig konkrétan világelső. Bár azt gondoltam volna, előbbi (és származékai) inkább letűnt idők nosztalgikus kábítószere, a mai piac a szertartásos drogozás helyett inkább az egy pillanat alatt bekapható tablettákról szól, ez csak részben igaz: rövid visszaesés után az ópium is erősen jön vissza.
Ezzel együtt is a sláger a yaba nevű metamfetamin, amit korábban lovaknak adtak, hogy jobban bírják a munkát, mára viszont letarolta a kínai és thai piacot, és olyan burmai lányok és fiúk gyors vigaszát is jelenti, akikre nem sokkal több vár az életben, mint hogy prostituáltak vagy adósrabszolgák legyenek. Volt idő a kilencvenes években, amikor az országnak annyi bevétele volt kábítószereladásból, mint az összes többi gazdasági tevékenységből együttvéve (ami persze utóbbiról is sok mindent elárul).
A mianmari hadsereg persze nem az ifjúság egészsége feletti aggodalmában indította meg drogellenes háborúját. Egyrészt azután, hogy 1988-ban lemészárolták a demokráciáért tüntetőket, kellett néhány jó pont Amerikánál. Ami viszont sokkal fontosabb: az ópiumföldek és metlaboratóriumok jellemzően a központi hatalommal szemben álló kisebbségek területein vannak (főleg a shanokén), az ezekből származó bevétel egy részét pedig éppen erre a szembenállásra fordítják. Harmadrészt az ilyen üzleteket a hadsereg jobban szereti saját hatáskörben intézni.
Minderről persze nem a múzeumban lehet értesülni, de egy katonai propagandamúzeumába amúgy sem informálódni megy az ember, hanem borzongásért, és valami bizarr szórakozásért. Ott ugyanis tényleg konkrét győzelmi festményeket találni a drogmaffiával szembeszálló hadseregről. És terepasztalokat a katonai akciókról, meg szépen kategorizált drogpalettákat ópiumpipáktól amfetaminokig.
// ]]>
Még az interaktivitásra is figyeltek: az egyik terepasztalon meg lehet nyomni egy gombot, amivel szimbolikusan elégetünk egy drogszállítmányt. A legbizarrabbak pedig egyértelműen a drogmentes világ nirvánájáról szóló, pszichedelikus-szektás hangulatú festmények.
A vendégkönyv szerint utoljára egy héttel előttem járt a múzeumban látogató. A személyzet ritmusa ennek megfelelő: amikor megérkeztem, többségük a kiállítóterem különböző pontjain aludt, és csak nagy nehezen tápászkodtak fel, és kapcsolták fel a villanyokat. Egyikük aztán egy sötét szobába kísért, ami azt ígérte, bemutatja a drogok hatásait. A kísérteties hangulatban fel voltam készülve arra, hogy valami szellemvasutas ijesztegetés következik, de a következő képen látható valóság ennél is jobban meglepett:
A festmények, makettek és terepasztalok között sokáig el lehet nézelődni a múzeum három emeletén,és tényleg nem untam egy pillanatig sem, szemben a teremőrökkel, akik hamar visszafeküdtek. A csavar pedig, hogy néhány dolog a parodisztikus propagandahangulat ellenére is igaz abból, amit itt írnak. És nem csak arra gondolok, hogy a drogozásnak valóban vannak káros következményei.
Hanem azokra a feliratokra, amik szerint az ópium nem burmai hagyomány, hanem nyugatról hozták be az országba. A brit birodalom üzleti érdekei kívánták úgy, hogy elárasszák a világnak ezt a részét ópiummal, és ez olyan jól sikerült, hogy egész társadalmak látható nagyságú részei szoktak rá. Így megy ez.
2. Kígyópagoda Mandalayben
Mandalay két dolognak köszönheti kitüntetett helyét a nyugati utazók képzeletében. Egyrészt rendkívül egzotikusan és romantikusan hangzó nevének, illetve részben ezzel összefüggésben, Ruyard Kipling hangulatos versének ezzel a címmel.
A baj csak az, hogy egzotikus neve bárminek lehet, Kipling pedig úgy írta meg a verset, hogy soha nem járt Mandalayben.
Lehangoló kétszintes kockaházaival és dögunalmas matekfüzet-utcahálózatával Mandalay messze a legérdektelenebb nagyváros, ahova ezen az úton eljutottam. Ami megmaradt belőle, az egy remek fagyizó a belvárosban, és a vendéglátás még az eddigiekhez képest is ismeretlen magasságai egy külvárosi hostelben. Épp az udvaron üldögéltem, amikor megérkezett egy lány nagy hátizsákkal motortaxin, és arról érdeklődött, van-e szabad ágy. A hostelt vezető asszony előbb leültette, narancslét és dinnyét hozatott neki (ez minden érkezőnek jár), mard sürögni-forogni kezdett a jegyzetei körül. Amikor kiderült, nincs szabad ágy, először maga kezdett lázas telefonálásba, hogy szállást szerezzen a lánynak, majd amikor sikerült, megbeszélte a taxissal, hogy a külön utat ne fizettesse ki. Távozás előtt még egy üveg vizet is a kezébe nyomott. Mindezt úgy, hogy semmilyen üzleti érdeke nem fűződött hozzá. Kezdtem hozzászokni eddigre a mianmariak kedvességéhez, de ezt a jelenetet így is leesett állal figyeltem.
És ott van Mandalayben a kígyópagoda.
// ]]>
1972-ben egy pagoda gondozása közben a szerzetesek találtak két pitont. Fogták és kitették őket. Másnap visszajöttek. Megint kitették őket, megint visszajöttek, egy harmadikkal együtt. Arra jutottak, valaha itt élt szerzetesek lelke költözhetett beléjük, úgyhogy többet nemhogy nem tették ki őket, de attól fogva úgy éltek, hogy azt Kis Grofo is állva tapsolná meg.
Idejük nagy részében egy Buddha-szobor körül tekeregtek, illetve heverésztek, miközben a látogatók pénzt és ajándékokat dobáltak rájuk. Aztán minden nap tizenegykor kivitték őket megmosni és megetetni. A múlt idő csak azért indokolt, mert az eredeti kígyók már elpusztultak (kitömött állapotban meg lehet tekinteni őket a pagodában), de vannak utódaik, akiknek épp ilyen a soruk.
A fürdetést nagy érdeklődés kíséri, és azért is sorban állnak a látogatók (rajtam kívül csak burmaiak voltak), hogy lefényképezkedjenek a kígyókkal, vagy egy kis tojást csorgassanak a szájukba. A szertartás végén aztán lassan visszakúsznak Buddha mellé, és folytatódik a heverészés. Ezek a kígyók egyenként három méteresek, Bago városában viszont ugyanilyen körülmények között él egy kilenc méteres példány is.
3. Nay Pyi Taw, a főváros
A kvízkérdésre, hogy mi Mianmar fővárosa, kevesen vágnák rá gondolkodás nélkül, hogy Nay Pyi Taw (illetve magyarul Nepjida, bár ezt a Wikipedián kívül soha sehol nem láttam még így leírva). Ez annál is inkább érthető, mivel a várost csak 2002-ben kezdték építeni, és csak 2005 óta funkcionál fővárosként. A paranoid katonai vezetés akkor úgy érezte, jobb, ha a kormányzati épületeket elköltöztetik a tengerparthoz túl közeli Yangonból a szárazföld jobban védhető belsejébe. Than Shwe tábornok még asztrológusa tanácsát is kikérte, ezután 2005. november 11-én (11.11) 11 órakor 11 minisztérium és 11 katonai egység elindult 1100 katonai jármű hátán Yangonból, és ebből lett egy új főváros.
Nay Pyi Taw azóta a világ tíz leggyorsabban növekvő városának egyike, ami mondjuk nem olyan meglepő figyelembe véve, hogy korábban nem volt ott semmi, és volt arra négymilliárd dollár, hogy legyen ott valami (amit Délkelet-Ázsia egyik legszegényebb országában inkább ne számítsunk át lélegeztetőgépre).
A paranoia szentélyébe külföldieket a 2011-es nyitásig nem is engedtek be.
Azóta viszont szabad az út a szegény ember Phenjanjába.
Elsőre az tűnt fel a buszpályaudvarról a szálloda felé a taxiban, hogy egy-egy útmenti hotel homlokzatán több volt a világítás, mint komplett yangoni negyedekben. Aztán az, hogy maga az út nyolc sávos volt, ami szélesebb, mint komplett mianmari tartományok úthálózata egymás mellé rakva. Nay Pyi Taw a funkcionális várostervezés legszebb hagyományait követi, vagyis az épületek nem burjánozhatnak itt dudva módjára össze-vissza: külön övezete van a szállodáknak, külön a minisztériumoknak, külön a hadseregnek és külön a lakóknak. Mindezeket széles sugárutak választják el egymástól.
A város legolcsóbb szállodájában 20 dollárért kaptam egy ágyat, de ezért cserébe golfkocsi vitt el a recepciótól a szobámhoz, ahol úgy hasított az internet, amiről Mianmar többi részén álmodni sem mernének. Igaz, a várostól több kilométerre voltam, és a közelben nem volt semmi más, csak további hotelek. Sétálgatni tehát nem is lett volna hova.
Ami mégis élvezhetővé tette a látogatást, hogy lehetett robogót bérelni. Így másnap reggel szinte teljesen üres, szinte tökéletes állapotú utakon hajtottam a központ felé, ahol a nyolcsávos utak húszsávosokká alakultak át. Ez az élmény valószínűleg egész Ázsiában egyedülálló, mert vagy ilyenek az utak, de akkor izzik is rajtuk a forgalom, vagy hasonlóan kihaltak, de akkor nagyon nem ilyenek. Ezeket az utakat főleg arra tervezték, hogy jól nézzenek ki katonai felvonulás idején. Aznap viszont épp nem volt ilyen.
A szabad motorozás élménye azért is kellett, mert egyébként egyáltalán nem túlzás, hogy nincs itt semmi érdekes. Szemben például Brazíliavárossal, ahol az élhetetlen funkcionalitás legalább önmagukban zseniális épületekkel párosul, itt egyelőre annyiban merült ki a kreativitás, hogy felépítették az ország legnagyobb pagodájának, a yangoni Sve Dagonnak a másolatát.
A replikapagoda előtt néhány „fehér” elefánt álldogál. Az ilyen állatok elvileg a jólét szimbólumai (volt már thai-burmai háború egy fehér elefánt birtoklásáért!), de ezekről a szürkés-rózsaszín, fejüket-fülüket lógató példányokról sok minden eszembe jutott, de a jólét semmiképp.
A pagodában pedig megtörtént velem az egyetlen dolog, amit szerettem volna elkerüli Burmában a malárián kívül: fel kellett vennem egy longyit. Ez a burmai férfiak szoknyaszerű viselete, és azért tekerték rám, mert nem számoltam azzal, hogy aznap pagodát is fogok látogatni, így rövidnadrágban indultam útnak. Abban viszont nem mehettem volna be. Természetesen semmi bajom azzal, hogy a burmai férfiak ezt viselik, de azért az sem kérdés, hogy a turisták közül csak félkegyelműek mutatkoznak ilyesmiben. Végül nyeltem egyet, és arra gondoltam, úgysem látja senki. (A külföldiek longyiviselésére az egyetlen mentség az lehet, ha a rendkívül érzékletesen freeballingnak nevezett alsónadrág nélküli változatot vállalja valaki. Na de az ember egy őrült katonai diktatúra fővárosában mégsem kezd el nadrág nélkül szórakozni, nem vagyok én Vice magazin!)
Nay Pyi Tawban egy napnál többet képtelenség eltölteni. De ezt az egy napot egyáltalán nem bánom, mert ennél bizarrabb fővárost biztosan nem látok, amíg el nem jutok Észak-Koreába.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legbizarrabb hely Burmában valószínűleg a gyakorlatilag teljesen kínai irányítás alatt álló Mong La város, ahol vadállat-tetemeket lehet vásárolni a piacon és a szállodák alapszolgáltatásai közé tartozik a pornócsatornás tévé, de ide bármennyire szerettem volna, most nem jutok el, mert gyakorlatilag háború van ezen a vidéken.