A város, ami éppen most a legjobb

„Hogyhogy miért? Ez most a legizgalmasabb hely!”

- vágta rá teljesen természetesen az angol nyelvű Irrawaddy magazin egyik amerikai szerzője, amikor arról kérdeztem, miért épp Yangonba jött dolgozni. Andrew korábban Indonéziában újságíróskodott néhány évet, aztán ahogy a mianmari rendszerváltás-szerűség után fellazult a cenzúra, átköltözött ide. Ahogy egyébként maga az Irrawaddy, a független mianmari média legfontosabb hangja is csak ekkor tehette át székhelyét Thaiföldről abba az országba, amivel tulajdonképpen foglalkozik.

Andrew-al és a lap több munkatársával az egyik burmai, egészen pontosan mon szerző, Lawi Weng házibuliján találkoztam. Lawi sütött egy csomó csirkét, főzött tésztát, aztán a földre terített New York Times-ra pakolta az edényeket, amit körbeültünk, és teleettük magunkat. Ezután egy üveg Mandalay rummal kiültünk a szinte teljesen üres yangoni lakás erkélyére. Ekkor második napja voltam Mianmarban, és ugyan tulajdonképpen semmi különös nincs ebben a jelenetben, két dologban mégis teljesen biztos voltam. Ez most a legizgalmasabb hely, és a burmaiak tényleg olyan jó arcok, ahogy az hírlik róluk.

Jellegzetes yangoni kocsma

Úgy érkeztem meg Burmába (hivatalos nevén Mianmarba), hogy alig fértem a bőrömbe. Évek óta szerettem volna eljutni ide, és ahogy a yangoni (avagy ranguni) repülőtérről késő este az alig kivilágított utakon a szálloda felé tartottam, úgy kapott el az érzés, hogy Úristen, Burmában vagyok!, ahogy legutóbb talán Japánban. Pedig az eddigi helyszínek közül ez a kettő áll a legtávolabb egymástól.

Amikor először elmentem körülnézni, sötét utcákat, töredezett utakat, halmokban álló szemetet és a halmok között rohangáló patkányokat láttam az ország legnagyobb városában, ami ugyan hivatalosan nem a főváros, fontossága alapján mégiscsak az.  Az utcákat elborítják a vörös köpések nyomai az állandó bételdió-rágás miatt. Nemhogy Tokiótól, de a repülővel két órára lévő Bangkoktól is fényévekre éreztem magam. Aztán leültem az egyik, még késő este is nyitva tartó műanyag székes kifőzdébe, majd átmentem egy másikba is, és figyelni kezdtem, a szakadt környezet hogyan telik meg élettel.

A yangoni utca

Az első, ami megérintett, az utcai foci volt. Mellékutcákban, tereken, parkokban és járdákon megy foci a város közepén este. Egy társaság be is húzta a kiskaput a háromsávos autóút közepére, és ott játszottak. Néha jött egy autó a szélső sávban, addig félrehúzódtak, aztán ment tovább a játék. A háttérben aranylott a Sule pagoda.

A video posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Mások gördeszkáznak, görkorcsolyáznak, vagy csak kiülnek az utcára egy zsebrádióból tolni a zenét. A feldarabolt disznó cafatjait az utca közepén válogatják szét. Ha az egyik irányba nézek, buddhista szerzeteseket látok sáfrányszínű lepleikben, ha a másik irányba, festett hajú fiatalokat zenekaros pólóban, de legtöbbször nem is kell ehhez két irányba nézni, mert egyszerre látni őket. Máshol is éreztem, hogy az utca valóban közösségi tér, az élet tényleges helyszíne, de itt ez az érzés mindennél erősebb volt. Ha egy kicsit szentimentálisabb lennék, azt mondanám:

koszos és büdös, éppen annyira, mint az élet.

A helyi deszkásközösségről egyébként egy kisfilm is szól, a Youth of Yangon

Yangon nem a látnivalói miatt érdekes, mert azokból nincs túl sok. Ott van a világ egyik legnagyobb pagodája, a Sve Dagon, bár abban is az a legjobb, ahogy a város felé magasodik, főleg este, rikító aranyszínben. Van még néhány másik pagoda, múzeumok, csodálatos hangulatú, gyarmati korból itt maradt épületek, amik úgy néznek ki, mintha londoni házakat otthagytak volna a trópusi klímában megrohadni – nagyjából ennyi. Nem is ezért vártam annyira az egészet.

Azt szerettem volna látni, hogyan nyüzsög egy ötvenmilliós, 135 különféle kisebbséget egyesítő ország a rettegéssel töltött, de ennek ellenére is végigmosolygott évtizedek után most, hogy egy fokkal szabadabban lehet nyüzsögni. Mindez már leírva is szédítő, hát még a színeivel, ízeivel, szagával és forróságával együtt. A legjobb dolog szerintem, amit Yangonban csinálni lehet, egy kör a helyi vasúttal. Van egy járat, ami három óra alatt megkerüli a várost, miközben nincs más dolgunk, mint figyelni a tanakával bekent arcú, fejükön hatalmas kosarat egyensúlyozó asszonyokat – vagy éppen beszélgetni a két megállót utazó helyi fiatalokkal arról, milyen telefonunk van.

A körvonat egyik állomása

Yangon attól elképesztően izgalmas most, hogy még megvan a nyers délkelet-ázsiai vadromantikája, amit a környéken már sok helyen súrlódásmentesre csiszolt a turizmus, viszont ez a nyersesség már nem párosul nyomasztó reménytelenséggel.  Már jól látszik például, miből lesz néhány éven belül a helyi Khao San Road (19. utca a kínai negyedben), most még viszont ez inkább csak egy tök jó utca, ahol sokáig nyitva vannak a helyek, de nagyobb részben nem focimezben hőzöngő britekkel, hanem focimezben hőzöngő, általában elképesztően kreatív színű és formájú frizurával rendelkező burmai fiatalokkal vannak tele. Elég világosan látni az irányt, aminek mentén nemsokára megnyílik majd az első Hard Rock Café, meg a többi hasonló dolog, és egyáltalán nem is sajnálom ezt Yangontól, de egészen biztosan nem rossz elkapni az előtte lévő pillanatot.

Háttérben a Sve Dagon

Már idáig is elég hosszú út vezetett. Valószínűleg nincs olyan város, ami többet változott volna az elmúlt években a világnak ezen a részén, ami elég nagy dolog, mert eddigi megfigyeléseim alapján mintha minden a változásról és folyamatos átalakulásról szólna errefelé.

Bede Márton nyolc évvel ezelőtt járt itt, megkértem, mesélje, mire emlékszik.

„2007 végén Yangon évtizedekkel volt lemaradva a környező országok nagyvárosaitól, Bangkoktól vagy a kínai Kunmingtól, és teljesen el volt szigetelve a világtól. A bankkártyákat sehol sem fogadták el, és nem voltak ATM-ek. Internet csak néhány internetkávézóban volt, de a szakadozó szolgáltatás és a cenzúra itt is megnehezítette a dolgokat. Külföldi újságokat csak pult alól lehetett kapni, de még azokból is ki voltak tépve a Burmával foglalkozó cikkek.

Az egész város reménytelenül rohadt, és nem úgy tűnt, hogy valaha is történni fog valami. Akkoriban Yangon lehetett a világ egyik legnagyobb városa, ahol még az áramszolgáltatás sem volt folyamatos. Minden nap elment legalább néhány órára, és ilyenkor teljesen elviselhetetlen volt a trópusi klíma. A jobb helyeknek persze volt saját generátora, de a városból hiányoztak a délkelet-ázsiai nagyvárosok legfontosabb közösségi terei, a hatalmas, légkondicionált bevásárlóközpontok.

Nem utáltam Yangont, mert kalandos volt az éjszakai sötétségben a patkányok közt hazasétálni, és nappal nagy volt a pörgés, inkább csak sajnáltam a helyieket, akiknek egy olyan diktatúrában kell élniük, amelyik még egy élhető nagyvárost sem tud produkálni.”

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Így nézett ki Yangon a totális katonai diktatúra éveiben. A rendszer minden borzalmának részletezése helyett itt egy burmai vicc arról, miféle világ volt itt.

„Olvastad a Burmai napokat Orwelltől? Igen, de a Burmáról szóló másik könyve, az 1984 sokkal jobb!”

(Orwell a Burmai napokat ugyan valóban itt töltött évei alapján írta, az 1984 diktatúraábrázolásakor azonban még fogalma sem lehetett arról, milyen pontosan fognak megvalósulni itt azok a dolgok, amiket leírt.)

Nagyon rövid összefoglalás: miután Burma függetlenedett a brit gyarmatbirodalomtól, a szocializmus burmai változata nevű rémség gondoskodott arról, hogy a világ egykor volt vezető rizsexportőréből éhezés sújtotta ország váljon, és évtizedekre leszakadjon a szomszédos Thaiföldtől. Amikor pedig az emberek fellázadtak a reménytelen viszonyok ellen, jött valami még sokkal rosszabb.

Az 1988-as, rövid életű utcai lázadások brutális leverése után bevezették a totális, arctalan katonai diktatúrát, élén az Állami Jog és Rend Helyreállító Bizottsággal, ami már nevében is a legjobb próbálkozás, amivel az emberiség valaha megközelítette az 1984 Szeretet Minisztériumát. (Innentől lett hivatalosan Mianmar az ország neve.) A rendszer modern technológiai eszközök nélkül is tökéletes hatékonysággal tartotta megfigyelés és ellenőrzés alatt a teljes lakosságot. Ha valaki mondott valamit, amit nem kellett volna, szinte biztosan volt egy besúgó közelben, és már mehetett is évekre börtönbe. Sőt, igazából arra sem volt szükség, hogy valaki mondjon valami ilyesmit, mert ha a szomszédjának megtetszett a biciklije, enélkül is szólhatott az érdekében a hatóságoknál. És ez még csak a többségi bamar népcsoport tagjainak sorsa volt, a központi hatalommal szemben álló különféle kisebbségek harcosaira, az ő rokonaikra, a rokonaik ismerőseire, vagy egyáltalán bárkire, akivel kapcsolatban az felmerülhetett, olyan sors várt a világtól elzárt titkos táborokban, amiről a nyugati világnak leginkább a Rambo 4 vonatkozó jeleneteiből lehet valami fogalma.

yangon2

Ahogy viszont ez lenni szokott, az olyan állam, ami minden energiáját polgárai elnyomására fordítja, és ebben kétségtelen eredményeket is ér el, látványos kudarcot vall nagyjából minden más területen, amit egy államnak csinálnia kellene. Ez akkor lett igazán éles kérdés, amikor 2008-ban a Nargis ciklon pusztítása után (150 ezren haltak meg) a lakosság lényegében semmilyen segítségre sem számíthatott az ország vezetésétől.
Elég jó esély volt arra, hogy a burmaiak végső elkeseredésükben megint nekimennek a hatalomnak.

A vezetés ezért inkább saját kezébe vette a dolgot, és maguk kezdtek el lazítani a kereteken. Tartottak egy választást, amit ugyan saját jelöltjük nyert meg, de innentől legalább formálisan nem katonai kormánya volt az országnak. (Hogy a háttérből ki irányít, az más kérdés.) Lazítottak a cenzúrán, kiengedték a politikai foglyokat, és elkezdték oldani az ország elszigeteltségét a világtól. Mindennek ma Yangon utcáin egészen látványos jelei vannak.

Mintha londoni házakat otthagytak volna a trópusi klímában megrohadni

A klíma persze azóta sem lett kellemesebb,  patkányok között hazasétálni pedig ma is épp olyan kalandos. (Eleinte csak olyanokhoz volt szerencsém, akik keresztbe rohantak át előttem a szeméthalmok között, aztán egyszer egy kerítés mellett sétálva egy nagyobb példány párhuzamosan is futott velem.) Minden más viszont alaposan megváltozott, változás üteme láthatóan egyre csak gyorsul. Légkondicionált plázákat és ATM-eket majdnem minden sarkon találni, igaz, az interneten olvasott tanácsoknak követve én inkább vittem elég készpénzt – amihez arra volt szükség, hogy Bangkokban makulátlan, tökéletesen gyűrődés- vagy bármilyen sérülésmentes dollárokat szerezzek, mert csak a tökéletes bankjegyeket váltják be. Fényárban pedig ugyan nem úszik a város, de áramkimaradással egyszer sem találkoztam, és az internet ugyan messze a leggyengébb volt eddig, de ha nem akartam videókat nézni vagy skype-olni, akkor egész sokszor működött.

A cenzúra feloldásának legegyértelműbb jele, hogy a korábban éveket házi őrizetben töltő nemzeti hős (illetve katonai szempontból közellenség), az 1991-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Aung San Suu Kyi posztereivel a város bármely pontján lehet találkozni. Még a buszpályaudvarok jegyirodáiban is, amin már csak azért is meglepődtem, mert ismerek olyan európai országot, ahol nem tudnám elképzelni, hogy egy ellenzéki politikus képe kint legyen egy buszpályaudvaron. Amikor pedig Suu Kyi asszony szóba kerül, taxisofőrtől túravezetőn keresztül az utca emberéig szinte mindenki teljesen természetesen, és érezhetően tiszta szívből úgy emlegeti, hogy our true leader, vagyis a mi igazi vezetőnk. (Újabb popkulturális párhuzam: egyes burmaiak szerint nemhogy az 1984, de még az Oroszlánkirály is az ország történetéről szól. Ebben Mufasa, az öreg oroszlánykirály Aung San, Suu Kyi apja, a szintén nemzeti hősnek tekintett katonatiszt. Ő vezette a függetlenségi tárgyalásokat a britekkel, és az ő vezetésével akár jobbra is fordulhatott volna az ország sorsa, de merénylet végzett vele. És jött Zordon, vagyis a Ne Win tábornok vezette katonai vezetés, akik borzalmas sakáltanyát csináltak a virágzó királyságból. A kis Simba pedig természetesen Suu Kyi, aki előbb száműzetésbe kényszerült, most viszont rajta áll, hogy megmentse a birodalmat.)

Az igazi vezető a pályaudvaron

A lazítás eredménye az is, hogy bár a sajtószabadság természetesen továbbra is elég gyenge lábakon áll (a Freedom House szerint az utolsó helyek egyikén), már vannak olyan újságok, amikben nem kell a sorok között olvasni, ha valaki tudni akarja, mi folyik az országban. Ilyen újság az Irrawaddy.

Lawi Wenget nem valami titkos újságíróhálózaton keresztül ismertem meg. Egyszerűen írtam neki egy emailt, miután olvastam egy cikkét a kínai határ közelében lévő bűnvárosról, Mong Láról, ahova szerettem volna eljutni. Megkérdeztem tőle pár technikai részletet, mire hamar oda jutottunk, nyugodtan keressem meg, ha Yangonban vagyok.

A találkozót a Gekko klubba beszéltük meg, ahova megérkezve az első pillanatban jeges rémület kapott el. A sarokban egy jazz-zenekar játszott, a fekete inges személyzet pedig csak úgy sürgött-forgott a fehér vendégek körül. Ordított a helyről, hogy az egyre népesebb yangoni expatközösség egyik oázisa, amivel persze nincs baj, és biztos én is felkeresném néha, ha itt élnék, de első teljes burmai napomon a legkevésbé sem vágytam ilyesmire.
Lawi, aki baseball-sapkát és Irrawaddy-s pólót viselt, gyorsan megnyugtatott, hogy csak a happy hour miatt vagyunk itt, amint vége, el is húzhatunk innen.

Ebből lesz a buliutca

Már a bárban elég jól látszott, hogy végtelen segítőkészségével és kifogyhatatlan energiájával a helyi expatok kedvence, az ide teleptett tudósítók pedig csüngenek minden szaván, ő pedig, bár érezhetően szívből csinálja, teljesen természetes módon eléggé élvezi ezt a helyzetet. Az italakció után átmentünk az említett 19. utcába, ahol Lawi a nyolcadik söre környékén a fejébe vette, hogy másnap bulit rendez új albérletében, ahova engem is meghívott.

Ezután még azt is megbeszéltük vele és Annie-vel, az ideiglenesen itt dolgozó hongkongi riporterrel, hogy a buli előtt megyünk egyet a yangoni körvonattal. Én ugyan aznap már túl voltam ezen, de annyira élveztem, hogy simán benne voltam még egy körben. Olyan vidáman és otthonosan sétáltam haza a patkányok és utcai focisták között, mintha hónapok óta itt éltem volna.

Másnap délelőtt a megbeszélt időpontban találkoztunk, Lawin pedig látszott, hogy a szervezete az este után nem áll készen egy vonatozásra a perzselő napon. Engem hajtott volna a nyughatatlanság, de Annie volt olyan empatikus a láthatóan szenvedő férfival szemben, hogy azt mondta, engedjük el a dolgot, pedig ő volt az egyetlen, aki még nem volt a vonaton. Kimentünk inkább a külvárosban lévő Inya-tó partjára heverészni.

Randi az Inya-tónál

Ez a yangoni fiatalok egyik kedvenc randihelye, akik a saját tér hiányát különösen kedves módon oldják meg: a parkokban egy esernyő alá bújnak. A tópart leggyakoribb motívuma így az esernyő volt, ami alól csak lábak, hátak, esetleg karok látszottak ki. A randizás egyébként sem lehet könnyű műfaj Yangonban, ahol még a vonaton is van csókolózni tilos-tábla.  Az Inya-tó azért is különösen népszerű, mert a Yangoni egyetem közelében van, de hogy valami kevésbé cukit is mondjak: amikor az egyetem diákjai 1988-ban itt tiltakoztak, az összecsapások alatt sokan a tóban fulladtak meg.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Visszafelé vettünk csirkét, tésztát, és fűszereket a piacon. Még tányérokat és evőeszközöket is be kellett szereznünk, Lawi tényleg oda akarta tenni magát. És mindez olyan természetesen történt, hogy közben bele sem gondoltam, hogy ha nekem írna egy utazó valami kérdést Magyarországról, abból valószínűleg nem következne, hogy néhány napon belül már az erkélyemen együtt pucoljuk a hagymát. Talán érezhető, hogy a jelenetben nincs semmi egzotikus a szó fűszoknyás-lakatlanszigetes értelmében, mégis úgy éreztem, ismerkedésem új országgal ennél jobban még nem kezdődött.

Lawi húst választ

Amikor arról beszélgettünk, hol mennyibe kerül az albérlet (és meglepetésemre az derült ki, hogy Yangonban többe, mint Budapesten), vagy hogy érdemes-e venni egy üveg vodkát, ha csak az egyikünk akar inni, segítenek-e neki a többiek (még nagyobb meglepetésemre az lett a megoldás, hogy nem, ami az öregedés egészen fájdalmasan egyértelmű jele), az tulajdonképpen bárhol történhetett volna a világon. Csak amikor vacsora közben Lawi időnként nevetve elejtett egy-egy olyasmi mondatot, hogy „ha nem lett volna velem a francia fotós, valószínűleg meghaltam volna”, akkor vált pillanatokra egyértelművé, hogy az egész független sajtósdi tétje itt egészen más. Mindez mégsem tűnt nyomasztóak, vagy szomorúnak: ahogy Lawi megvonta a vállát, hogy hát, a jó sztoriért kockáztatni kell, az a maga módján inkább felemelő volt.

A buli után még továbbmentünk Ázsia legviccesebb olyan helyére, amit rooftop bar-ként hirdeti magát. A bár kétségtelenül egy tetőn van, viszont egy mindössze három emelet magas épületben. A Sve Dagan palota közelében ugyanis tilos magasabb épületet felhúzni, hogy ne zavarjon bele a város látképébe. A kilátása azért így sem volt panasz, és harmadszor is kitörő vidámsággal sétáltam haza az eddigre már szinte ismerős patkányok között.

A burmai kedvesség megtapasztalásához persze egyáltalán nem kell újságírókkal haverkodni. Amikor az első napomon a vonatozás után leültem egy kicsit a pagoda melletti Kandawgyi parkban a fűbe, kedvesen mosolygó fiatalok jöttek oda hozzám, hogy szeretnének lefényképezkedni velem. Ha Vietnamban történik ez, arra gyanakodtam volna, valami rosszban sántikálnak. Itt egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy csak a nyílt szívük vezette őket. Tényleg olyan kedvesen mosolyog itt mindenki, hogy a legtöbb utazónak ez lesz a meghatározó élménye Burmából. (Bizarr módon éppen így mosolyogtak a külföldiekre az elnyomás legbrutálisabb éveiben is, ami sok turistát megtévesztett, mert azt gondolták, nahát, ahol így mosolyognak az emberek, csak nincs akkora baj. De, volt akkora baj, és van is még most is, de a burmaiak természetüknél fogva így kezelték ezt.)

Arról persze egyáltalán nincs szó, hogy Mianmarban minden jóra fordult volna. Már csak azért sem, mert a területén továbbra is nyílt háborúk zajlanak a különféle szakadár szervezetekkel. Az utóbbi hetekben voltak légicsapások a shanok területén, a kínai határ közelében pedig konkrét hadiállapotok vannak. (Utazóként ezekkel nem nagyon lehet találkozni, mert jellemzően olyan területeken történnek, ahova amúgy sem lehet eljutni.) A muszlimok helyzete továbbra is kilátástalan, és egyáltalán nem egyértelmű, a hadsereg hogyan kezeli majd, ha az ellenzék tényleg megnyeri az ősszel esedékes választást. Az olyan rendszerváltás, amit a hatalom maga vezényel le saját érdekei alapján, általában nem sok jót jelent.

Az viszont biztos, hogy aki most kapja el Yangont, egy nagyon izgalmas és

minden szempontból trú helyet talál.

Hindu utcai buli

Utolsó estémen, mielőtt elindultam volna északra, egy hindu menetbe botlottam, akik egy új templom megnyitását ünnepelték. Elefántok, feldíszített ökrök, kürtösök, táncosok és egy teljes zenekar vonult órákon keresztül a város utcáin hatalmas bulit csapva.

Aztán felszálltam a távolsági buszra, és a Rambo 4 ment a tévében.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;