Normális helyek nem érdekelek?
– kérdezte a fejét ingatva Joy, a kínai asszony, akinél Bangkokban laktam, miután elmondtam neki, miket akarok megnézni.
Volt néhány napom a városban, amíg a mianmari vízumot intéztem, ezalatt két dolgot mindenképp fel akartam keresni. Az elhagyatott plázát, amiben áll a víz, ezért ellepték a halak, és az elhagyatott felhőkarcolót, ami több mint egy évtizede kísért szellemtoronyként a város közepén.
Joy asszonyt mindez nem igazán hozta lázba. Megvolt az a csodálatos tulajdonsága, hogy miközben egy remek vendégházat vezetett, tökéletes antitézise volt a hostelvilág awesomeizmusának (Mianmar? Pff, már mindenki oda megy… Kambodzsából érkeztél? Aha, nagyon érdekes) és már az arckifejezésével is folyamatosan emlékeztetett arra, hogy amit életem kalandjának élek meg, az valójában nem más, mint jól bejáratott sablonok sorozata. Mindemellett viszont nagyon segítőkész volt, és pontosan elmondta, hogy jutok el a két „nagyon” „izgalmas” „helyre”.
A halas helyen, a New World Plazában kezdtem, amivel kapcsolatban túlzott reményeim nem lehettek. Januárban a halakat elkezdték kitakarítani az épületből, úgyhogy már eleve úgy éreztem, legjobb esetben is a buli végére érek oda, de azért reméltem, néhány, rések között megbújó snecit csak találok még az elkorhadt mozgólépcsők között.
Sajnos még ez sem jött össze. Az épület teljesen le volt zárva, és ha még lettek is volna vadóc gondolataim arról, hogy valahogy bejutok, az előtte álló két rendőrautó láttán gyorsan elhessegettem volna ezeket. Az egyik résen be tudtam nézni, az eredmény ennyi:
Arra azért jó volt a látogatás, hogy ha már ott voltam, felkerestem a néhány sarokkal arrébb lévő hátizsákospokol-utcát, a Khao San Roadot, és eltöltöttem ott azt az öt percet, amit ebben az életben szerettem volna. Éppen elég is volt. (Bár annyit a javára kell írni, hogy az elefántmintás nadrágokat kínáló árusokat leszámítva már meg sem próbálnak ott bármennyire is egzotikuskodni, igazából csak egy tisztességes turistautca Burger Kinggel és 24 órás italakciókkal.)
Egy kicsit csalódott voltam, a szellemtoronynak viszont ezek után kétszer olyan elszántam vágtam neki. Ha arról is lemaradok, várhatok a hasonló élményekkel addig, amíg újra el nem jutok a Ganz gyárba. Joy asszony váratlanul még tippet is adott: azt javasolta, késő délutánra időzítsem a látogatást.
A Sathorn Unique nevű felhőkarcoló a 1997-es délkelet-ázsiai gigaválság áldozata lett. Akkora buborék durrant ki akkor, ami az építési lázban égő Bangkok jónéhány fejlesztését maga alá temette. Ez a torony a leglátványosabb bukás. Hiába volt szinte már teljesen kész mind a 659 lakás, hiába volt egészen szuper pontján a városnak, sosem fejezték be. Az enyészet aztán lassan átvette az uralmat.
A torony megtalálása még különösen tehetségtelen elhagyottépület-rajongóknak sem jelenthet gondot, egyrészt mert szinte a Chaopraya folyó partján, a városi magasvasút egyik állomásának közvetlen közelében van, másrészt pedig mert akkora, hogy tényleg elég nehéz nem észrevenni.
Ettől még elsőre nem feltétlenül egyértelmű, hogyan lehet bejutni. Amikor ott jártam, az épületet csak egy oldalról lehetett megközelíteni, és ott is áthatolhatatlan fémkerítés vette körbe, ami mögül kutyaugatás hallatszott.
A kerítés mellett négy nagyon brónak kinéző figurába botlottam, akik látványosan ugyanúgy a bejutás lehetőségét mérlegelték. Megbeszéltük, hogy egyesítjük az erőinket, aminek még örültem is, mert mégiscsak jobb volt nem egyedül behatolni egy lezárt területre. A szellemtorony az utóbbi időben elég népszerű alternatív látványosság lett Bangkokban, köszönhetően néhány hangulatos blogposztnak. Decemberben aztán egy szomorú eset miatt kapott újra nagyobb nyilvánosságot a helyszín. Egy svéd turista felakasztotta magát a toronyban.
A kerítés egyik részét fel lehetett feszíteni egy kicsit, amin keresztül be lehetett látni a földszintre. Épp a réssel szemben egy marcona figura üldögélt. A leírások alapján már számítottam arra, lesz majd valaki, akinek útközben fizetni kell, hogy beengedjen. És tényleg, intett is, hogy másszunk be.
Kétszáz baht fejenként – mondta halkan a szűk lépcsőház aljában ülő férfi, miközben idegesen forgatta a fejét jobbra-balra (ez körülbelül 6 és fél dollár). Nem teljesen volt világos, hogy ki ő, és hogy milyen alapon szed pénzt, ahogy az sem, hogy tényleg csendben kell-e maradni, vagy ez valami színjáték. Persze nem mintha nekem több alapom lett volna ott lenni. Legyen ötszáz ötünktől – próbálkoztam, amire erélyes pisszegés volt a válasz, és egyértelművé tette, hogy el lehet húzni innen. Suttogva megállapodtunk hétszázban, mire áldását adta, hogy kedvünkre elinduljunk a sötét lépcsőházban 49 emeletet felfelé.
Az első néhány emeleten az épület szerkezete miatt a lépcsőházba még elért a fény, és az élmény nem különbözött lényegesen attól, mintha bármilyen összegraffitizett toronyházban sétáltunk volna. Ahogy aztán elértünk arra a szintre, ahol a lakások kezdődtek volna, teljes sötétség lett a lépcsőházban. Néha kimentünk megnézni egy-egy emeletet, a látvány pedig innentől fordult igazán szürreálisba.
Kevés olyan túlhasznált jelző van, mint a posztapokaliptikus, de tényleg nehéz máshogy leírni a nagyvárosi környezet közepén lassan korhadó hatalmas tornyot. Éppen azért, mert majdnem teljesen készen van, az érzés néha majdnem olyan, mintha valaha tényleg élet folyt volna benne, csak elmenekültek volna belőle az emberek, amikor a gépek öntudatukra ébredtek, vagy valami hasonló történt. Vannak szobák, amik tulajdonképpen készen vannak, és még a kád is ott van bennük, csak épp belepte őket a törmelék. Vannak erkélyek, amik végül is olyanok, mint egy hétköznapi erkély, csak korlát helyett hegyes vasak állnak ki a talapzatból.
Máshol éppen, hogy óriási darabok hiányoznak az épületből, így az érintetlen vázon keresztül kilátni a szomszédos felhőkarcolókra és a folyóparti Bangkokra. A leginkább pedig azok a részek kísértetiesek, amiket elkezdett belepni a gyom.
Olyan izgalmas volt az egész, hogy el is felejtettem megnézni, mennyi idő alatt értünk fel a tetőre. Ott már persze inkább a kilátás volt az érdekes, mert összefirkált falakat tényleg bárhol lehet látni. Bangkokot valamiért sokan kicsit lesajnálják, mint csúnya nagyvárost, amiből minél gyorsabban tovább kell állni, nekem mégis nagyon tetszett. A legszebbnek pedig erről a tetőről tűnt.
Nem lenne délkelet-ázsiai osztálykirándulás-kultúra a délkelet-ázsiai osztálykirándulás-kultúra, ha felérkezve nem egy angol turistával találkoztam volna, akiről hamarosan kiderült, karácsony este pontosan ugyanabban a saigoni kocsmában voltunk. A naplementére aztán még néhány ember megérkezett, és mindenki kölcsönösen keresztbe fényképezte egymást, amiből most én sem maradtam ki.
Abban a pillanatban valahogy a leggiccsesebb naplemente-képek is megbocsáthatónak tűntek. Nem véletlenül javasolta ezt az időpontot a bölcs asszony.
Nehezen tudtam levenni a szemem a városról. Nagyjából egy órát voltam fent a tetőn, ami közben néha szidtam magam, amiért nem vittem magammal legalább egy sört. A boltba innen azért csak nem ugrik le az ember.
A torony felkeresését természetesen senkinek sem ajánlom. Egyrészt hivatalosan illegális, és egy ilyen épületben bármi történhet, meg lehet csúszni, rossz helyre lehet lépni a sötétben, satöbbi, és akkor nagyon nehéz segítséget szerezni. Aki bemegy ide, csak magára számíthat, úgyhogy tényleg csak saját felelősségre.
Lehet, hogy ez már nem sokáig lesz így. A svéd haláleset után felmerült, hogy ha már úgyis rendszeresen járnak ide, és ha már úgyis valakik pénzt szednek ezért valami rejtélyes rendszer alapján, akár rendes turistalátványosságot is lehetne csinálni ebből.
Ennek ugyan egyelőre semmi jele, sőt, a vadromantika még olyan erős, hogy útközben még szexelő párokba is lehet botlani (illedelmesen elnézést kértünk, majd továbbmentünk), de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy idővel kiépül majd a biztonságos Sathorn-látogatás rendszere. A vadromantika helyett lesznek gondolom hivatalos pólók, és lehet majd sört is kapni.
Este lelkesen mutogattam a fotókat Joy asszonynak. Főleg a naplementés nyálasat, ha már ő javasolta az időpontot. Éppen csak egy pillanatra nézett fel a teregetésből, és annyit mondott:
Na, szerinted hány embernek van pont ugyanilyen képe?