Gyanakodva néztem körül a szokatlanul hűvös, fátyolos hajnali ködben a kikötőben, ahogy a hajókhoz értem.
Úgy tudtam, Kambodzsa leglátványosabb hajóútját készültem épp megtenni. Ehhez képest egy szeméttel teli folyómeder mélyén éppen csak csordogált a zöldesbarna víz. A személyzet egymás után pakolta fel a hajó tetejére a csomagokat és különböző árukkal teli zsákokat bármiféle rögzítés nélkül, amiből úgy tűnt, nem attól kell félni, hogy bárkinek levinné majd a kalapját a menetszél.
Nyugat-Kambodzsában voltam, Battambang városban. A megszokott, uncsi Phnompen-Siem Reap buszút helyett egy izgalmas és állítólag nagyon látványos úton terveztem behajózni Angkor romjai közé. De ha nem is közvetlenül oda, legalább Siem Reap város kikötőjébe.
Csakhogy éppen száraz évszak volt, annak is a közepe, amikor már hónapok óta nem látott esőt a táj. A száraz évszak elvileg a leginkább alkalmas az utazás legtöbb formájához. Trópusi viszonyokhoz képest kellemesen hűvös, az esőkkel együtt pedig a szúnyogok és mindenféle csúszómászók is visszaszorulnak.
Vannak viszont hátrányai. A szárazság bizonyos helyeken egészen fojtogató tud lenni. Néhány biciklin, robogón, de akár egyszerűen gyalogosan eltöltött nap után először a ruháimat lepte be a vörös por, aztán úgy éreztem, lassan a tüdőm is tele lett. A száraz hónapok után pedig a természet is kezdi elveszíteni a színeit. A legjobb ezért erre a vidékre novemberben, közvetlenül az esős évszak után érkezni, amikor a természet felfrissült, de az időjárás már kellemesebb. Ez viszont sok helyre igaz, és sajnos nem lehet mindenhol egyszerre novemberben lenni. Tél közepére aztán minden egy kicsit fakóbb lesz.
Hajózáshoz főleg nem a száraz évszak az ideális. A Sangker-folyón legalábbis ilyenkor nem fürgén hasítanak a keskeny hajók a lendületes sodrásban, hanem küszködve tuszkolják magukat tovább a sekély, mocsaras vízben. Rendes vízszint mellett a hajóból falvakat, hegyeket, völgyeket, mezőket és erdőket lehet látni. Így viszont csak a koszos földet.
Nem is igazán tudom elképzelni, hogy telt a következő kilenc óra azoknak az utastársaimnak, akik a hajótestben maradtak. Én mindenesetre felmásztam a táskák mellé a hajó tetejére, és amennyire lehetett, igyekeztem élvezni a tájat. Ülve vagy fekve még mindig nem volt az igazi, de ha felálltam, akkor végül is már nagyjából szemmagasságban volt a két part.
Az út mindezzel együtt tényleg érdekes volt. Úszó falvak és a Waterworldöt idéző óriás halászszerkezetek mellett hajóztunk el. Néha megérkezett mellénk egy csónak, gazdát cserélt egy-egy zsák. A tetőn lévő hátizsákok közül pedig végül csak egy esett le egy belógó faág miatt, de szerencsére nem a folyóba, hanem még épp a hajó ablakába.
A reggeli hűvöst délelőttre felváltotta a szárazon perzselő nap. Árnyékra esély sem volt, egy sálat kötöttem a fejemre, és úgy nézelődtem tovább. Semmiképp sem akartam bemenni a nyomasztó hajótestbe.
Néhány hete nagy sikerrel pörgött végig az interneten a kambodzsai ruhagyári munkások életére rácsodálkozó nyugatiakat bemutató norvég valóságshow. Tényleg király volt, csak épp ez dolog maradt ki belőle, ami itt a folyó mentén egészen világosan látszott. A H&M- és egyéb gyárak által kínált munka a legtöbbek számára itt még bőven a jobb lehetőség. Az alternatíva általában még sokkal nehezebb munka még sokkal kevesebb pénzért, ami ráadásul bizonytalan is, mert az időjárástól függ. Ez persze nem menti fel a gyárak vezetőit az alól, hogy biztosítsanak tisztességes körülményeket és fizetést munkásaiknak. A norvég fiatalok rácsodálkozása viszont akkor lett volna teljes, ha megértik, hogy amit ők láttak, az messze nem a legrosszabb opció Kambodzsában.
Siem Reapbe behajózni olyan volt, mint megérkezni valami Mars-kolóniára. A képen inkább barnásnak tűnik, de sokkal inkább vörös volt minden: a föld, a víz, a rozsdásan nyekergő hajók.
A kikötő elég messze van a várostól, így tényleg nem volt más lehetőség, mint megadni magam a hajót megrohanó taxisoknak. Nem sok minden van, ami egyértelműen működik, sőt, kifejezetten virágzik Kambodzsában, de a turizmus szerencsére ilyen. Nem csoda, hogy aki teheti, ebből próbál megélni. Ebben pedig természetesen semminek nincs nagyobb szerepe, mint Angkornak.
Siem Reap például konkrétan egy városnyi utazási irodává alakult át. Három funkciója van, mindegyiket tökéletesen látja el. Egyrészt, hogy az Angkorba érkező turistáknak legyen hol aludniuk, másrészt, hogy legyen nekik olyan hely, ahol nagy betűkkel ki van írva, hogy WESTERN FOOD (Érted, bementem, kértem egy rántott kovbojkalapot, erre semmi!) harmadrészt pedig, hogy valahol be tudjanak baszni. Hogy semmi se legyen a véletlenre bízva, ennek helyszínét Pub streetnek nevezték el.
Ezeket a helyeket gondosan elkerültem, és megkerestem a mellékutcákban azokat a típusú a kifőzdéket, ahol az utóbbi hónapok étkezéseinek nyolcvan százalékát elköltöttem.
Azt viszont el kell ismernem, a helyi közért engem is elcsábított. Mit elcsábított, egyenesen rávetettem magam a nevető tehenes sajtra és a barna kenyérre, amit befalni olyan érzés volt, mint hazamenni egy kicsit. Ennél jobban már csak ez a polc hatott meg:
Tényleg Kambodzsáig kell menni a kapitalizmus olyan csúcstermékeiért, mint a négyes Twix, az extra csokis Milky Way, de mindenek előtt a csúcsok csúcsa, a mogyoróvajjal feltunningolt Snickers??? Be is tartalékoltam belőle másnap reggelre.
Az első Angkor-napon hajnali négyre állítottam be az ébresztőt. Úgy számoltam, hogy ha nem is pattanok ki az ágyból egyből, de még egy kevés hempergéssel együtt is simán odaérek a biciklikölcsönzőbe a 4:30-as nyitásra, amivel elérem az öt órás pénztárnyitást, és úgy talán esélyem van a napkeltét nem nagyon-nagyon-nagyon sok, hanem simán csak rengeteg ember társaságában megnézni. A terv nagyjából működött is, aztán a bejáratnál meggyőződhettem arról, néhány évtizeddel korábbra kellett volna beállítani azt az ébresztőt, ha tényleg Indiana Jonest szerettem volna játszani.
A következő két nap a templomról templomra biciklizéssel telt, jöjjön ennek három csúcspontja. Nagy meglepetés azért nem lesz. A legnagyobb számok nem véletlenül a legnagyobb számok.
3. Angkor Wat
A hajnalban sorban állók szinte mindegyike Angkor leghíresebb épületébe, az Angkor Watba igyekezett, hogy a legendás sziluett mögött megtekintse a napkeltét. Így ezt inkább kihagytam, mert arra gondoltam, ha úgyis csak tömegben tudom megnézni, akkor visszajövök majd napközben, a hajnalt pedig valami másra használom.
A khmer birodalom egykori fővárosának központi épülete, a hindu Olümposzról, a Miru hegyről megmintázott Wat akkor is király, ha nem követjük végig a falain a világ keletkezésének történetét. A legjobb talán az benne, hogy, szemben egy csomó, a jelennel valójában már semmilyen kapcsolatban nem lévő történelmi emlékkel, itt tök könnyű elképzelni, milyen volt, amikor fénykorában pezsgett itt az élet. Már csak azért is, mert itt valójában mindig is élet volt, és sosem nyelte el a dzsungel, mint Angkor számos másik templomát. Amikor a XIX. században a francia lepkegyűjtő, Henri Mouhot „felfedezte” Angkor Watot, akkor is működött éppen itt egy kolostor. A hegynyi templomegyüttesben (a világ legnagyobb vallási épületében) körülnézni már majdnem olyan, mint valami HBO-sorozatban nagyfelbontású harc- és szexjeleneteken keresztül megismerni a khmer történelmet.
Rendkívül felületes Angkor Wat-műveltségem alapján a kedvenc történetem, hogy építtetője, II. Szurjavarman király természetesen azt szerette volna, ha itt temetik el, csakhogy elkövetett egy végzetes hibát. Hadjáratot indított a vietnamiak ellen. El is esett a csatában, így álma nem valósult meg. A tanulság, amit évszázadokkal később sem tanult meg a világ, egyértelmű: lehetsz akármekkora király, felépítheted a legnagyobb dobást a világon, de a vietnamiakkal akkor se baszakodj!
2. Ta Prohm
A templom, amit viszont tényleg elnyelt a dzsungel. Ember és természet legnagyobb erőinek csodálatos találkozása. Wow. Ilyen gondolatok járnak az ember fejében, miközben Ta Prohm-ot nézi, de ezeket a gondolatokat újra és újra megszakítja egy hang. A mellettem lévő kínai idegenvezető előadása csoportjának, amiben mintha minden második szó a Tomb Raider, illetve a Lara Croft lenne. A játék filmváltozatát itt forgatták, ez pedig a kétezres évek elejétől még jobban megdobta a turizmust. A templomot minden egyes tuk tuk-sofőr csak Tomb Raider-templomként emlegeti, aminek hallatán az összes turista lelkesen bólogatni kezd.
És, bár jöhetne itt valami dörmögés a kultúra el-akármilyenesedéséről, végső soron ez egyáltalán nem rossz dolog. A történelem végül is úgy alakul, hogy minden kor hozzáteszi a magáét, és hát ha egyszer az van, hogy a khmer kultúra kitermelte az épületet, az évszázadok elhagyatottsága megadta a lehetőséget a természetnek, hogy visszavágjon, a mi korunk pedig annyit tudott hozzátenni, hogy ráengedtük Angelina Jolie-t combnadrágban, akkor ennyit tudtunk hozzátenni, ettől még ez a miénk, és egyszer talán történelmi emlék lesz ez is!
1. Bayon
Szóval azon a bizonyos hajnalon továbbtekertem Angkor Wattól, hogy a három kilométerrel arrébb lévő Angkor Thom, a későbbi khmer főváros középpontjában lévő Bayon buddhista templomban érjen a napkelte. Az erdei úton vaksötét volt, a bérelt biciklihez pedig nem adtak lámpát, így egyetlen fényforrásom a telefonom volt, egy idő után pedig szerencsére megjelent egy tuk tuk egy japán asszonnyal és lányával, így annak fényét követni tudtam.
Angkor Thom kapuján bemenni a sötétben már egészen Lara Croft-os volt, de megérkezni a templomba, ahol még mindig nem lehetett semmit látni, csak a denevérek sivítása töltötte be a teret, az vitt igazán mindent. Nyilván hülyeség a világ egyik legnagyobb látványosságának közepén a turisták számára nemhogy panaszkodni, hanem egyáltalán foglalkozni ezzel, így nem is teszem, de az is biztos, hogy egészen más élmény volt így a Bayon-templom, mint amikor egymást verik le a szelfibotok körülöttem. Felbotorkáltam az emeletre, és vártam, hogy előbújjon a nap. A nappal együtt pedig az épületen lévő kétszáz, sejtelmesen mosolygó kőarc is előtűnt lassan a sötétből.
Bayon (ami egyébként az utolsóként épült templom Angkorban) a legjobb. Annyira, hogy el is gondolkodtam azon, mit csinált az emberiség az elmúlt nyolcszáz évben, ha a király, fejalakú épületektől eljutottunk oda, hogy ma már kizárólag béna, nem-fejalakú épületeink vannak? Pedig igény, az egészen biztosan lenne rá. Ne mondja nekem senki, hogy VII. Dzsajavarman királyhoz hasonlóan egy Kanye West, egy Cristiano Ronaldo, vagy akár egy Vlagyimir Putyin ne faragtatná szívesen épületnyi kőbe saját képmását. Bayon példája mutatja, hogy mindannyiunk érdeke, hogy egyszer megtehessék.