Azt ismered, amikor a fehér ember elszalad hülyeorrú delfint, felszabadított elefántot és vulkántavat nézni?

Van a hosszú távú utazásoknak az a romantikus iskolája, amelyik szerint nem kell nagyon túlgondolni a dolgokat, úgyis jön majd, ami jön, tervezés helyett hadd fújjon szabadon a yolo szele a carpe diem tengerén a meglepetés szigetére. Na, ennek a tökéletes ellentétét csináltam Kambodzsában, és úgy diktáltam magamnak a tempót, mintha két hétre szakadtam volna ki az irodából.

Nehezítésképpen pont abban az országban szerettem volna a legtöbb helyre elmenni a legrövidebb idő alatt, ahol az eddig meglátogatott helyek közül messze a legrosszabbak az utak, így messze a leglassabb a közlekedés.

Na de nem is nyaralni meg hülyéskedni jöttem!

A terv az volt, hogy a fővárosból először kelet és északkelet felé megyek mindenféle természeti tünemények nyomában, aztán irány a dél, az esszenciálisan trópusi, gyarmati rohadás és a tengerpartok földje, majd jöhet nyugat, ahol az állítólagos „igazi Kambodzsa” van, és mintha valami Angkor nevű dologról is hallottam volna. A legnagyobb számot tehát a végére hagytam, de arra gondoltam, ha már mostanáig  kibírtam azóta, hogy gyerekkoromban A világ száz csodája-típusú könyvekben nézegettem a képeit, ez a néhány nap előtte már igazán belefér.

Az első tízórás buszút a fővárosból, Phnompenből ilyen szórakoztató útitársakkal telt:

poksnack

Deep fried tarantulát szinte bármelyik megállóban vehettem volna, de úgy éreztem, egy olyan ország szülöttjeként, ahol a lelkünket is olajba fullasztva sütjük meg,

nem sok újat tudna mondani, hogy a vastag olajréteg alatt éppen nem egy csirke, hanem egy szőrös pók van.

És egyébként is minden egzotikus fogásnak olyan íze van, mint a csirkének.

Először a Mekong partján lévő Kratie nevű kisvárosba utaztam. Az élet itt csendesen csordogál, békésen foszladoznak a francia épültek, még a piac is inkább csak lüktet, mint pörög. Egy hálótermi ágy pedig két és fél dollárba kerül egy olyan épületben, aminek tetőteraszán függőágyból lehet nézni, ahogy a folyó felett lehanyatlik a vöröslő nap.

Itt mondjuk már pont lehanyatlott

Szóval kellemes, sőt, ahogy a nyugati fiatalok mondanák, chilles hely Kratie, de valószínűleg önmagában emiatt még senki sem jönne ide. Van viszont egy nagy szerencséje Kratie étterem-, és szállástulajdonosainak. A város közelében lehetne megtekinteni a kúposfejű delfint a folyóban, aminek már a neve is sokat ígér, pláne, ha tudjuk, hogy néz ki:

irrawaddy_dolphin

A delfinfélék családjához tartozó mindenféle vízi Palvin Barbarákkal szemben ez egy csodálatos tömpeorrú mamlasz, ráadásul súlyosan veszélyeztetett, a környéken már csak néhány tucat van belőle (Bangladesben viszont még van néhány ezer). Miatta jöttem.

Figyelem, nagyon hülye orrú delfin a közelben!

Kora reggel béreltem egy rozoga postáskisasszonybiciklit, és elindultam a folyó mentén delfint keresni. Körülbelül húsz kilométere a várostól van a hely, ahonnan csónakkal be lehet menni a legjobbnak mondott delfinnéző helyekre.

kambodzsa2

Oké, a lelkem mélyén azért tudtam, mi fog történni. Reálisan nézve nem is nagyon jöhet más, de egy kicsit bíztam a csodában. Hát, csoda nem történt, a folyó közepén a delfinnézés nagyjából ezt jelentette:

kambodzsa3

A fényképezést inkább el is engedtem, és megpróbáltam legalább szemmel követni, ahogy időnként felbukkant a vízben egy delfinhát jellegzetes fújtatás kíséretében. Végül is így sem volt rossz, de ezt tulajdonképpen delfinek nélkül is meg lehetne csinálni. Kellene hozzá néhány ember, akik vállalják, hogy szürkésbarna búvárruhában úszkálnak egész nap a folyóban, és időnként jelentőségteljeset prüszkölve feljönnek a felszínre. Ha egyszer haza kell mennem, be is indítom ezt a vállalkozást a Dunán!

És ez még egészen természetközeli élmény volt ahhoz képest, ami ezután várt rám. Az út mentén láttam egy hirdetőtáblát, ami azt ígérte, húsz kilométerrel arrébb láthatom a Mekongban élő óriásteknőst is egy teknősközpontban. Ennek a lénynek pedig nemhogy a kúposfejű delfin, de talán még a szitatunga is előre köszön a Hülyén Kinéző Állatok éves bálján:

turtle

Azzal a gondoltam tekertem tovább a nyekergő postáskisasszonyt a poros-kátyús úton, hogy egy szabadon szárnyaló delfinhez lehet, hogy nem könnyű közel kerülni,

na de egy nyomorult teknős csak nem fog tudni elbújni!

Máson úgysem kellett gondolkodnom, elég volt a folyó vonalát követni.

kambodzsa21

A teknősközpont egy pagodához tartozó park egyik melléképületében volt, a jegyszedő kabinban árválkodó ember pedig egészen izgatott lett attól, hogy vendég érkezett, szóval a jelek nem voltak annyira biztatóak, de ha már eddig eljöttem, nem hátráltam meg. Először körbemutogatott egy kisteknősökkel teli teremben, ami jó volt, de ezt az élmény akkor is megkaptam volna, ha egy tavaszi délután meglátogatom Szily Lászlóék kertjét. Na de jöjjön a lényeg, hadd lássam a puhapáncélosok Zámbó Jimmyjét! A teknősmester ki is vezetett egy hatalmas, vízzel teli betonteknőhöz, majd rámutatott, hogy itt vagy a nagy teknős, de sajnos csak esténként jön fel a felszínre.

kambodzsa20

Mindezt olyan kedves arccal vezette elő, hogy képtelen lettem volna haragudni azért, hogy oda-vissza plusz negyven kilométert tekertem egy koszos vízzel teli medence miatt.  Már csak azért sem, mert bár a természeti élmények összességében felejthetőre sikerültek, mindeközben a rurális Kambodzsa legszebb arcát láttam útmenti vizibivalyokkal:

Hé, psszt, te ott, nem érdekel egy kis vízibivaly? #cambodia #kambodzsa #asia #vifon #waterbuffalo

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

a házaikból vidáman integető felnőttekkel, és What’s your name-et harsogva nevetőrohamot kapó gyerekekkel mindenfelé.

kambodzsa19

Az összesen nyolcvan kilométeres utat új kedvenc időtöltésemmel vezettem le: vettem egy kókuszt, és elszürcsöltem a tetőn. Este pedig találkoztam az eddigi egyik legjobb fej angol turistával, akivel sörözés közben sikerült odáig eljutni, hogy ünnepélyesen bocsánatot kért azért, amit honfitársai Budapesten művelnek.

A hűséges postáskisasszony

El tudtam volna képzelni még néhány napot ebben a környezetben, de megvolt a delfinezés, menni kellett tovább, a másnap hajnal már újra az állomáson ért, ahol a kisbusz indulását vártam.

Ó, azok a kambodzsai kisbuszok!

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

Az ország keleti-északkeleti részén, ahol egyre kevesebb a burkolt út, a rendes buszokat egyre többször váltják fel a méretes gödrök között fürgébben cikázó, hivatalosan 10-12 fős kisbuszok. Persze ezekben soha nem ennyi ember ül, hanem legalább ennek másfélszerese, ráadásul sajátos módon kombinálják a személy- és áruszállítást.

A kisbuszos utazások elmaradhatatlan része, hogy valahol félúton befordul egy tanyára, ahol mindenkit kiszállítanak, telepakolják fával, a megmaradó helyet pedig az utasok megpróbálhatják testükkel kitölteni. Én még az első utazás elején megtanultam a legfontosabb leckét, amikor egy rövid időre ilyen helyzetbe kerültem:

kambodzsa17

Innentől kezdve az egyetlen célom volt, hogy arra az egy helyre le tudjak ülni, ahol elfér a lábam, és ha ez sikerült, úgy éreztem, tőlem akár egy disznócsaládot is az ölembe adhatnak.

Kratie-ből Mondulkiri tartomány fővárosába, Sen Monorumba utaztam. Mondulkiri az ország nagy részének trópusias síkságaihoz képest hegyes-völgyes, erdős, valamivel hűvösebb terület, bár ez utóbbit a városban inkább csak este lehetett érezni. A hegyek között már annál inkább, ahogy ezt nemsokára megtapasztaltam.

Az eddigi utazás egyik legszebb szálláshelye volt a város szélén lévő Tree Lodge ezzel a terasszal:

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

ahol egy saját kunyhó három dollárba került egy éjszakára. Innen indultunk másnap reggel egy pickup hátulján az elefántnéző- és dzsugeltúrára, amiért Mondulkiribe jöttem.

GTA Sen Monorum

A túrát szervező Mondulkiri Projectnél kevés szimpatikusabb dologgal találkoztam eddig a turizmusban. A vállalkozást Mr. Tree, egy volt helyi idegenvezető viszi, aki a túra elején magával ragadóan szenvedélyes előadást tartott arról, mi ez az egész.

Mondulkiriben olyan tempóban pusztítják az erdőt, hogy elsőre ránézésre látszik, belátható időn belül nem marad itt semmi.

Az erdők itt a helyi bunong kisebbség közösségeinek tulajdonában vannak, akik még a nagyon szegény Kambodzsán belül is a legszegényebbek közé tartoznak, az itt élőknek pedig valamivel kevesebb esélyük van jó munkát találni, mint egy szoftverfejlesztőnek San Franciscóban. A fakitermelő vállalatoknak nincs nehéz dolguk, amikor velük üzletelnek. Így ha valaki azzal állna eléjük, hogy izé, mégsem kellene hagyni, hogy minden erdő elpusztuljon, az nem igazán lenne versenyképes ajánlat a vietnami cégek dollárjaival szemben.

Mr. Tree ezért bérbe vette tőlük a megmaradt erdő egy részét, a bérleti díjat pedig havonta fizeti a túrák árából.  A projekt indításakor volt egy ausztrál támogatója, aki egy évig segítette a vállalkozást, de ennek néhány hónapja vége, most már a saját lábán kell megállnia. Ha nem tud fizetni, a bérleti szerződés érvénytelenné válik.

Mr. Tree

A látogatók persze nem a kambodzsai kisvállalkozások iránt érzett szimpátia miatt jönnek. Hanem elefántozni.

A projekt másik része, amitől igazán izgalmas lesz az egész, hogy elefántokat engednek vissza a természetbe. Kambodzsában még bőven vannak dolgozó elefántok, akik részben hülye turistákat hurcolnak fel és alá, részben hatalmas terheket szállítanak velük. Az elefánt pedig ugyan nagy, és erős állat, de egyáltalán nem erre van kitalálva, így a dolgozó példányok általában feleannyi ideig élnek, mint szabad társaik, és ez az idő is sanyarúan telik, ami látszik is rajtuk.

Mr. Tree itt is hasonló módszert alkalmaz, mint az erdők esetében: idősebb munkáselefántok tulajdonosait keresi fel, és igyekszik megvenni tőlük az állatot. Ehhez általában hónapokig tartó győzködésre és alkudozásra van szükség, mert a dolgozó elefántok elég biztos rendszeres bevételi forrást jelentenek tulajdonosaiknak.

Sophie vidáman tekergette az ormányát

Ha egy elefánt idekerül, onnantól kezdve semmi más dolga nincs, mint

elefántnak lenni.

Semmit sem kell cipelni, nem kell óriás fatömböket húzni, senki sem ül rájuk, csak élhetik az elefántok életét, ami zömmel élelem után csörtetéssel, majd evéssel, majd újabb élelem után csörtetéssel telik.

Nem ők alkalmazkodnak ahhoz, hogy a turisták mikor kelnek fel a szállodájukban, hanem a program épp arról szól, hogy meg lehet nézni, hogyan telik egy ázsiai elefánt átlagos napja.

És hát ki akarna ráülni egy szabad állatra, amikor sokkal nagyobb élmény, ha egyszerűen csak így szembejön az erdőben:

Hát, szembejött az erdei ösvényen. #cambodia #mondulkiri #elephant #mondulkiri_project #vifon #asia #video

A video posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

Egyelőre két elefánt lakik itt, ami kevesebb, mint amennyit egy átlagos útmenti elefántparkolóban látni lehet, cserébe egészen személyesen meg lehet ismerni őket. Elsőként a nagyobb testű Sophie került ide, aki aktív, játékos, vidám elefántnak tűnt. Ormányát azonnal tekergetni kezdi, amint banánt lát a közelben, és állandóan barátkozni próbál a másik elefánttal, Princess-szel. Princess viszont ezt nem annyira szereti, ilyenkor inkább arrébb sétál, és egyébként sem az a kezdeményező típus. A banánt például egyenesen a szájába kellett adni, miközben ormánya parlagon lógott.

Ha nem akarjuk egyszerre az összes banánt odaadni, el kell rejteni egy részét

Mindebben valószínűleg kevesebb szerepe van a klasszikus elefánt-lélektannak, mint az emberi hatásnak. Amikor idekerültek, és először lehetettek szabadok, eleinte természetesen nem tudtak ezzel mit kezdeni. Csak álltak, enni se nagyon akartak, nem lobogott a fülük, nem csináltak maguktól semmit, nem értették, hogy az addigi nyomorúságos életnek vége. Az évtizedeken át dolgozó elefántok visszavadítása sokszor reménytelen.
Itt viszont minden nap foglalkoztak velük, és lassan elkezdtek alkalmazkodni az új viszonyokhoz.

Sophie előrébb jár ezen az úton, de Princess is sokkal jobban van, mint amikor idekerült, az pedig jól látható, hogy a depressziótól már nagyon messze vannak már mind a ketten. Sétálnak, fürdenek a folyóban, törnek-zúznak az fák között, és egyre inkább úgy viselkednek, mint egy elefánt. A patakban egyébként, ahol délutánonként fürödni szoktak, mintha megfordultak volna a szerepek. Princess élvezte, hogy bementünk vele a vízbe, fröcsköltük és lemostuk, Sophie viszont a maga részéről inkább otthagyja a vizet, ha azt látja, más is a közelében van. Egy-egy kísérő egyébként általában velük van, már csak azért is, hogy ne dézsmálják meg a szomszédban lévő banánültetvényt, ami rossz vért szülne a helyi közösségekkel. Egyébként tényleg azt csinálnak, amit csak akarnak.

Princess minden délután itt fürdik

A nap eltelt az elefántokkal, az éjszakát pedig egy függőágyakkal felszerelt teraszon töltöttük az erdőben, ahol mindenki kapott szúnyoghálót és egy darab takarót. Rajtam kívül három pár volt a túrán, így kicsit tartottam tőle, hogy meghalok az unalomtól az erdő közepén, este héttől teljes sötétben, de egészen jól eltelt az idő.

Túravezetőnk segítője bambuszban vacsorát főzött, aztán kerített valami fényforrást, és megmutatta a legegyszerűbb helyi kártyajátékokat, amik idővel a műanyag üveges rizspálinka társaságába egyszerű ivós játékokká alakultak át.

Bambuszban főtt a vacsora

Bár napközben még tökéletes idő volt, estére a hegyek között olyan hideg lett, amihez egyáltalán nem elég egy vékony takaró. Sem a pulóver, amit felvettem alá. Sem a dzseki, amit valami isteni szerencsének köszönhetően magammal vittem. Se az, ha összehúztam magam olyan kicsire, amilyenre csak tudtam. Az enyém volt a legkülső függőágy a teraszon, így legalább kiláttam, néztem a csillagokat, és vacogtam reggelig. Hajnalban aztán sikerült elaludni, és arra ébredtem, hogy túravezetőnk vidáman megkérdezi,

nem fáztunk-e, mert voltak még plusz takarók a sarokban.

kambodzsa10

Az elefántnap után jött a túranap, amikor kicsit mélyebbre mentünk az erdőbe, de ezekben az erdőkben már sajnos nem nagyon lehet olyan mélyre menni, hogy ne hallatsszon a láncfűrészek zúgása. Néhány fán lehetett látni medvék karmainak nyomait, de ennél közelebb sajnos nem jutottunk hozzájuk.

Az egyik erdei vízesés mellett pedig lehet, hogy véletlenül kompromittáltam magam. A szurdokban jól öltözött férfiak csoportja tűnt fel, akik annyira megörültek a fehéreknek, hogy azonnal le akartak fényképezkedni velük. Kiderült, vezető tartományi politikusokba futottunk bele. Természetesen semmit sem tudok a viselt dolgaikról, de ha esetleg valaha előkerülne egy kép, amin neadjisten nem teljesen feddhetetlen kambodzsai politikusok társaságában mosolygok, szeretnék előre szólni, hogy ez a felvétel igaz története!

A pusztításból több látszott, mint a dzsungelből

A túra egy bunong hegyi faluban ért véget, ahova Mr. Tree felesége, Mrs. Tree jött értünk, és már hasítottunk is vissza kedvenc szállásomra a pickup hátulján nagy vörös porfelhőt kavarva magunk mögött.

A kunyhóm kedvenc szállásomon

Bármilyen kellemes lett volna még néhány nap Mondulkiri dombjai között, másnap hajnalban úgy szálltam be a következő kisbuszba, mint aki nulladik órára igyekszik, és már van két késése, háromnál pedig osztályfőnöki jár. A következő célpont az északkeleti tartomány, Ratanakiri központja, Banlung volt. Ratanakiri Kambodzsán belül a távoli tartomány, a vörös khmerek is itt szervezkedtek a hatalomátvétel előtt, és a mai napig erősen érezhető, hogy ez már tényleg elég messze van bármilyen központtól. Kurtz ezredes is itt nyomta az Apokalipszis mostban.

Ami pedig Kratie-ban a delfin, Mondulkiriben pedig az elefánt volt, itt egy tó.

Pontosabban egy tökéletesen kör alakú erdei krátertó, a Yeak Laom-tó, aminek be akartam úszni a közepére.

Önmagában Banlungban egyébként semmi érdekes nincs. Ahogy megérkeztem a lelkemet is kirázó minibuszút után a szállásra, a szembejövő első biciklivel a tóhoz tekertem. És nem is okozott csalódást.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

A négyezer éves kráterben lévő ötven méter mély tó talán a legszebb dolog, amit a természet Kambodzsának adott, és bár ezt nagyon nehéz lenne elrontani, azért tagadhatatlanul jót tesz a hangulatnak az is, hogy az ausztrál bulibackpackerek ide már nem nagyon jönnek el. Helyettük helyi fiatalok bandáznak a tó körül, családok piknikeznek, és néhány NGO-alkalmazott piheni ki a hegyi falvakban történő angoltanítás fáradalmait.

Beúszni a tó közepére, aztán csak forogni körbe, és nézni, ahogy a teljes körben buja és dús erdő veszi körbe a kristálytiszta vizet, tényleg olyan élmény, ami bárhány óra kisbuszos tortúrát megér.

Az erkély, ahol mindenkiből eljön a gyarmattartó

Eltöltöttem itt két napot, bicikliztem a környéken, körbesétáltam a tavat, de igazából nem akartam semmi mást, csak újra és újra bemenni a tóba.

A szállás pedig teljessé tette a kelet-kambodzsai hostel-mesterhármat. Itt is három dollár volt egy ágy, igaz, itt egy négyágyas szobában, de egy olyan tökéletes gyarmati hangulatú trópusi villában, hogy szinte már vártam, mikor fognak valakit megbotoztatni a helyi rendőrbíróval.

A fővárosba vezető úton aztán csúcsra ért a kisbuszturné is. Együtt utaztam két, a helyi viszonyokkal még éppen csak megismerkedő spanyollal, akiknél már az út elején elszakadt a cérna. Először a kellően kényelmes hely hiánya miatt rendeztek jelenetet, amikor viszont jött a fapakolós rész, és az ő lábuk alá jutott volna fa, egyszerűen fogták, és kirakták a szállítmányt a buszból.

A vezető nem vitatkozott velük, arrébb rakta az árut, aminek az lett a vége, hogy a kambodzsai utasok lábánál még sokkal több fa sorakozott, miközben a fehér ember kényelmesen ült. Ezt azért ők sem akarták, így elkezdték lázítani a többi utast.

A fehér ember nem érti, hogy kerül a fa az ő helyére

Miért nem mondanak semmit, próbálták kérdezgetni helyieket, miközben egy poros út mentén várakoztunk egy tanyán. Egyikük, aki tudott valamit angolul, lemondóan annyit mondott:

Mit tegyünk? Ha mi kezdenénk el vitatkozni, minket egyszerűen itt hagynának.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;