A legjobb fej rizstermesztők, akikről sosem hallottál

  • Vannak népek, akik híresek a vendégszeretetükről.
  • És vannak, akik arról, hogy nagyon szeretnek bulizni.
  • A dél-vietnamiakra egyik sem igaz. Pedig nagyon megérdemelnék!

Na jó, elég volt a hülyeségből. Az előző poszt alapján már-már úgy tűnhetett, hogy Vietnamban utazni nem is olyan király. Dehát nehogy már néhány haramia döntse el, milyen a hangulat! És mi volt ez a panaszkodás arról, hogy HANGOS A TÉVÉ, te jó isten? Korai jelentkezés a 2015-ös kispolgár-listára???

Ott van például az ország leghíresebb látványossága, a természeti világörökségek listáján is szereplő Halong-öböl a maga kétezer mészkősziklájával egy látványos tengeröbölben. Körbe lehet ezeket hajózni, lehet közöttük kicsit kajakozni, és még egy éjszakát is el lehet tölteni a hajón az öbölben.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Hogy ez turistás? Hát, persze, hogy az, na de csak jobb, mint sorban állni a Louvre előtt! A látványban pedig tényleg van valami olyan meseszerű, amit egy hadseregnyi mentőmellényben foszforeszkáló kínai turista sem tud elcseszni.

halong1

Aztán vannak itt olyan esszenciálisan délkelet-ázsiai tájak, amik láttán nincs, aki ne nyalná meg az összes evőpálcikáját.

Ninh Binh

Pláne, hogy az ilyen helyeken, a nagyvárosoktól távolodva varázsütésre megváltozik a hangulat. Falvakon végigbiciklizve vidáman integető felnőttek és néhány mondatos angol szókincsüket kedvesen harsogó gyerekek fogadnak, mogorvaság és átverések a látóhatár közelében sincsenek.

Ninh Binh

És ott van, ahol minden egyszerre jó: Vietnam legdélebbi csücske, a Mekong-folyó csodálatos deltája. A Tibeti fennsíkon eredő, Kínán, Laoszon, Mianmaron, és Kambodzsán is áthaladó folyó ezen a buja és termékeny terülten bomlik mellékfolyók hálózatára és ömlik a Dél-kínai tengerbe. A föld itt aranybánya, még ha az arany itt valójában leginkább rizst is jelent, amiből persze senki nem fog pénzzel teli medencékbe fejest ugrani, de viszonylag könnyű és kényelmes megélhetést biztosít, a cudar északi viszonyokhoz képest mindenképp.

Itt még a kommunistáknak sem sikerült az egyetlen dolog, amihez vitán felül mindenkinél jobban értenek:

még ők sem tudtak éhínséget előidézni.

Pedig próbálkoztak becsülettel. Vietnam dicsőséges újraegyesítése után a kommunista párt szokás szerint úgy gondolta, hogy kiszámolja kockás papíron, aztán parancsba adja, mit hogyan kell csinálni, és bevezették a kollektivista mezőgazdaságot. Az eredmény természetesen a termés drámai visszaesése lett. Míg azonban a világ számos részén a tervutasítás annyira jól sikerült, hogy a végén már a közvetlen érintettek sem tudtak mit enni, itt egyszerűen túl jó volt a talaj, és legalább a helyiek nem éheztek, csak az ország többi részére jutott sokkal kevesebb. A saigoniak ide jártak rizst szerezni a feketepiacon, ami miatt egy idő után rizscheckpointokat állítottak fel az utakon. Amikor aztán a nyolcvanas évektől szabad volt a vásár, újra ömlött a rizs az egész országa.

Ca Mau piacán

Nem csoda, hogy az itt élők elég lazák, ahogy azt nemsokára megtapasztaltam. Bár a Megkong-deltát ma már többségében etnikailag vietnamiak lakják, hagyományosan khmer terület.  Egészen a 18. századig a Khmer Királysághoz tartozott, a mai Vietnam területének ez a része került az országhoz a legkésőbb.  Mindez Pol Poték fantáziáját is izgatta, így saját népük szisztematikus kiirtása mellett az általuk Alsó-Kambodzsának hívott hajdani dicsőséges területek visszaszerzése volt a másik céljuk. Ez lett a vesztük. A vörös khmerek rémuralmának a vietnami hadsereg vetett véget, de nem azért, mert a helyi norvég alapot zavarta, ami a a szomszédban zajlott, hanem mert megelégelték a támadásokat a Mekong-delta ellen.

A Kilenc sárkány folyójának deltája, ahogy Vietnamban hívják

Bár a khmer kultúrának bőven vannak is nyomai, alapvetően nem ezért jöttem a deltába - arra gondoltam, ebből úgyis látok majd eleget Kambodzsában. Egyszerűen élvezni akartam egy kicsit a folyami életet.

A Saigontól három órára lévő Ben Tre volt az első állomás. Biciklivel indultam körbe, a folyóparton pedig rögtön találtam egy teraszos helyet, ahol szólt a zene, robogók sorakoztak előtte, és zsezsgett az élet. Besétáltam, köszöntem, és megkérdeztem, mit lehet enni. Bár kifőzdétől szokatlan volt, pláne vasárnap ebédidőben, hogy a társaság egy része a kertre nyíló szobában karaokézott ordítva, illetve ugyanitt feküdt öntudatlanul, az első pillanatban még nem esett le, hova kerültem. Amikor aztán leültettek, elém tettek egy tányért, egy doboz sört és körbemutattak az asztalon, gyanús lett, hogy ez itt nem egy kifőzde, hanem véletlenül besétáltam egy családi házba, ahol épp óriási buli van.

Ben Tre kompkikötője

Ez viszont mintha egyáltalán nem lepte volna meg a társaságot. Egymás után hozták a halt, a húst, a zöldségeket és a rengeteg sört, és addig nem nyugodtak, amíg nem vettem mindenből, miközben egyszerű angol szavak kombinálásával és rengeteg lelkesedéssel próbálták az összes lehetséges kérdést feltenni.

Az egyik úr arról győzködött, hogy ne aggódjak, ők nem az ISIS tagjai.

Nem mintha aggódtam volna, legfeljebb akkor, amikor erősödni kezdett a nyomás, hogy szálljak be a karaokéba. Inkább csak lenyűgözött a vendégszeretet, főleg a korábbi vietnami élményeimhez képest.

Oké, családi ünnepek mindenhol vannak, még ha nem is mindenhol alap, hogy az utcáról betévedő, idegen nyelven beszélő ismeretlent így fogadják. Ahogy viszont továbbtekertem, miután nagy nehezen elmenekültem a karaoke elől, amire vasárnap délután egykor a tűző napon még nem álltam készen, néhány utcával később jött a következő, még szürreálisabb élmény. Mutatom videón:

// ]]>

Az önfeledten mulató férfitársaságot már nem is én zavartam meg. Hevesen integettek, amikor megláttak az úton, és kiabáltak, hogy csatlakozzak hozzájuk. Tényleg mintha a Crazy Asian People Dancing OMG WTF LOL-típusú Youtube-slágerek elevenedtek volna meg ezen a teraszon, csak sokkal kedvesebben, itt pedig a szegény ember Matt Hardingjaként már én is beálltam közéjük. Bár már az első családnál degeszre ettem és ittam magam, jött az újabb kör hús, rizs, káposzta, sör, és a nem itt sem tűnt lehetséges válasznak.

delta1

Addig nem is engedtek el, amíg mindenkivel nem készített közös képet, útravalónak pedig nem kaptam egy zacskó fűszeres rizst és, hát, egy ágat, amitől egészen úgy éreztem magam, mintha harmadik helyezést értem volna el a Ben Tre-i vasárnapi táncfesztiválon. Mindez egy átlagos hétvégi délutánon.

delta8

Egészen meg voltam szeppenve. A lehengerlően kedves, a vendéget etető és itató (jó, főleg itató) vendéglátásnak eddig két válfaját ismertem. Az erdélyi típusú, főleg érzelmekre ható változatot (na, hát ezt a kis pálinkát csak elfogadod!), és az exszovjet térségben ismert, mondjuk, hogy presztízsalapú vendéglátást, amikor lecsapják eléd az ijesztően átlátszó itallal csurig töltött poharat, és teljesen világos, hogy nem vagy ember, ha nem iszod meg azonnal. A dél-vietnami ehhez képest egy új változat:

onnantól kezdve, hogy beülsz közéjük, úgy kezelnek, mintha mindig is ott lettél volna.

Ez olyannyira igaz, hogy néhány nappal később az egyik legdélebbi városban, Ca Mauban véletlenül egy különösen jó hangulatú halotti torra is betévedtem. Pedig eddigre már lehettem volna tapasztaltabb, de másodszor is sikerült étteremnek nézni egy családi rendezvényt. Mentségemre legyen mondva, hogy itt nem a város szélén a folyóparton, hanem a központban, az egyik legforgalmasabb utcában felállított sátortető alatt gyülekező tömegre hittem azt, hogy valami hely vendégei. A forgatókönyv ugyanaz volt, betessékeltek, leültettek, kaptam mindent, amire csak vágytam, vagy épp egyáltalán nem vágytam, itt pedig már az eddigi fogások mellé a rizspálinka is előkerült. A helyi szabályok szerint aki épp iszik, az mindig kijelölheti , hogy ki kapja a következőt. Meleg szívű vendéglátóim természetesen minden körben nagy nevetések között az új fiúra mutogattak.

Aztán bevezettek a házba, ahol egy főhajtással én is megemlékezhettem az elhunyt asszonyról. Majd a lelkemre kötötték, hogy mindenképp jöjjek vissza később is.

A család egyik gyermekének osztálytársai is eljöttek megemlékezni

És ezek csak a legemlékezetesebb pillanatok, volt még jó néhány hasonló a deltában töltött napok alatt. A fogadtatáshoz valószínűleg az is hozzájárult, hogy a fehér ember errefelé tényleg ritkább látvány. A leginkább bejárt észak-dél vietnami turistaútvonal általában Saigonnál véget ér, aki pedig ennél lejjebb merészkedik, jellemzően szervezett úton nézi meg a delta néhány nagyobb városát és vízipiacát. Aki így tesz, éppen csak a lényeget hagyja ki, a bandázást a helyiekkel. A mocsárvidékre épült Ca Mauban például valószínűleg én voltam az egyetlen fehér, legalábbis senki mással nem találkoztam errefelé három nap alatt, amit valami isteni ajándéknak tekintettem.

// ]]>

A jótanács, amit szüleinktől kapni szoktunk, hogy ne fogadjunk el idegenektől semmit, itt nagyon távoli elméletnek tűnik. Nem mondom, hogy az eddigi utat hiba nélkül teljesítő gyomromat egy idő után nem viselte meg, hogy már követi sem tudom, mit eszem és iszom, és miből mennyit - cserébe a végére tényleg azt éreztem, egyetlen csapásra meg lehet oldani Vietnam rossz hírét a turizmusban.

Egyszerűen csak mindent, ami a vendéglátással kapcsolatos, rá kellene bízni a déliekre. Egyből ez lenne mindenki kedvenc délkelet-ázsiai országa.

Az volt már, hogy Vietnam Velencéje?

És akkor a delta másik vonzerejéről, amiért tulajdonképpen jöttem, vagyis a vízi életről nem is volt szó. Pedig ehhez kötődik a legjobb élményem. Ben Tre-ből a Tra Vinh nevű városba egy rozoga rakodóhajó tetején tettem meg az utat, aminek belsejében semmi más nem volt, csak dobozok és a kétfős személyzet. Rajtam kívül egyetlen utas volt, egy kambodzsai-francia lány, aki rokonait ment meglátogatni.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

A hajó személyzete időként figyelmeztetett, hogy be kell húzódni a dobozok közé, aztán fel lehetett menni a tetőre újra. Ez mintha összefüggött volna azzal, hogy mikor tűnt fel rendőrhajó a láthatáron.

delta9

Nehéz pontosan megmondani, mitől volt annyira király. Feküdni a zsákok között, nagyon lassan csorogni öt órán keresztül egy keskeny mellékfolyón kókuszfeldolgozó üzemek és bádogkunyhók mellett, visszaintegetni a szembejövő hajósoknak – leírva valahogy nem tűnik olyan érdekesnek, de szerencsére ebben a hangulatban a megfejtési kényszert el tudtam engedni. Még az sem kérdés, hogy a Halong-öböl világraszóló látványosságára, vagy ez volt-e a nagyobb élmény.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;