Hue, az egykori császári főváros egyik utcájában megszólít egy hétköznapi öltözetű, középkorú úr.
Hétköznapi öltözetű, középkorú úr (valójában behízelgő modorú rohadt csaló): Honnan jöttél, barátom?
Vifon Beach: Magyarországról.
HÖKÚ (VBMRCS): Á, Budapest? Az nagyon szép hely. Ismerem, ott él a lányom, épp őt várom, most jön haza.
VB: Aha, az jó. És melyik részén lakik a lánya?
HÖKÚ (VBMRCS): A központban.
VB: A központban! Na jó, elnézést, nekem mennem kell.
HÖKÚ (VBMRCS): Nem akarsz ebédelni valamit? Mutatok jó helyeket! És akkor tudunk beszélgetni.
VB: Nem azt mondta, hogy a lányát várja?
HÖKÚ (VBMRCS): Ráérek még, csak később ér ide.
VB: Aha, értem. Hát, viszlát.
HÖKÚ (VBMRCS): De, barátom…
Kíváncsiságból rákerestem később, és különösebb meglepetés nélkül meg is találtam, hogy „a lányom ott él” egy szó szerint létező csalóséma. Eszerint még a becserkészett áldozat ebédjét is állják, aztán egy fordulattal később jön valami olyan helyzet, amiben nagyon sokat kell fizetni valamiért. És ez még egy viszonylag kedvesebb megoldás, van olyan forgatókönyv is, amiben akár egy napon keresztül szépen felépített barátkozás után jön gyakorlatilag egy utcai rablás egy félreesőbb helyen.
Persze nem voltam az első pillanattól ezer százalékig biztos voltam abban, hogy az úr valójában behízelgő modorú rohadt csaló.
Eddigre viszont már megszoktam, hogy aki Vietnamban, legalábbis a nagyvárosokban odajön hozzám bármivel, az jó eséllyel nem jót akar nekem, és ez a nem jó az egyszerűen túlárazott szolgáltatástól a bonyolult átverésig sok mindent jelenthet.
Vietnamnak olyan rossz híre van átverés-, csalás –, kamuzás-, trükközés-, és egyszerű kirablás-szempontból is (talán a legrosszabb egész Kelet-Ázsiában), hogy már az érkezés előtt egészen harci hangulatba hergeltem magam. (Ez például az egyik legnépszerűbb utazóblog posztja, de tényleg végtelen számú hasonló bejegyzés van.)
Persze a különféle trükkös pénzszerzési módszerek közül nem mindegyik ugyanannyira veszélyes.
Az például, hogy a sikeres szállodákat és utazásszervező irodákat gyakran ugyanolyan nevű klónok feltűnése követi, és ezek zavartalanul működhetnek akár egy utcán belül, a vietnami káoszgazdaság egyik különöse szórakoztató eleme. Ezeket figyelni még vicces is, de az internetnek hála egészen minimális az esélye, hogy bármelyiknek bedőljünk. Biztos létezik még ember a Földön, aki úgy választ szállodát, hogy beül egy taxiba, és megkéri a sofőrt, hogy javasoljon neki (végül is Budapest legrosszabb éttermének is voltak vendégei!), de én nem tudom elképzelni, hogy ő kicsoda.
Az utcai rablásokról szóló történetek sajnos nem turistariogató legendák. A legtöbb szálláson, ahol megfordultam, külön feliratok figyelmeztetnek erre. A legrosszabb a helyzet a nagyvárosokban, de például Nha Trang nyaralóvárosban is éppen hangosbeszélőket terveznek az utcára telepíteni, ami a rablások és csalások ellen figyelmeztet. Találkoztam olyannal, akinek robogóval kapták ki a kezéből a telefonját, miközben az utcán fényképezett, másnak a táskáját vették el ugyanilyen módszerrel, miközben egy taxiból szállt ki, és volt, akinek a klasszikus utcai késes rablás is összejött. Szóval nem árt az óvatosság. Este sosem vittem magammal semmi mást, mint ami feltétlenül szükséges, ha volt rajtam táska, nagyon figyeltem az úttest közelében, az utcán csak akkor fényképeztem, ha jól beláttam a környezetemet, satöbbi. Nullára így sem tudjuk csökkenteni az esélyét annak, hogy történjen valami rossz, de azért sokat javít a helyzeten, ha ezeket betartjuk.
Kezdeni kell valamit azokkal is, akik folyamatosan akarnak tőlük valamit az utcán, már azon kívül is, hogy nem hisszük el egy szavukat sem. Én azt a módszert választottam, hogy a legtöbbször egyetlen határozott nemmel válaszoltam, függetlenül attól, hogy mi volt a kérdés, vagy volt-e egyáltalán kérdés, minden további kommunikációs kísérletet válasz nélkül hagytam. Ez néha fárasztó, de van egy tagadhatatlan előnye:
egy kis időre megtapasztalhattam, milyen érzés lehet politikusnak lenni, ha újságírók vannak a közelben.
Sok bizalmatlansággal, sok óvatossággal, és persze szerencsével sikerült meg is úszni a majdnem egy hónapot baj nélkül. Arról persze szó sincs, hogy félni kellene bármitől, vagy hogy mindezzel együtt ne lehetne élvezni az utazást. És az is igaz, hogy a mindenféle beszámolók gyakran túlpörgetik a csalásokról szóló sztorikat. Ha egy piacon valaki drágábban akar neked eladni valamit, az nem csalás, hanem így megy az üzlet.
Az viszont biztos, hogy a világ számos helyén működő kedvesen nyílt, rácsodálkozó utazó-alapállást itt jobb elfelejteni. Pedig kedvesnek és nyíltnak lenni egyébként nem kifejezetten rossz dolog, mindenféle emberrel beszélgetni pedig az utazás egyik legjobb része. De az azért egy kicsit megöli a bulit, ha legalább fél, de inkább háromnegyed szemmel mindig arra kell figyelni, ki akar éppen lóvá tenni. Utólag például azt mondom, az a két fiatal, akik odajöttek hozzám beszélgetni, miközben egy parkban olvastam Hanoiban, valószínűleg nem akart rosszat, mégis gyorsan leráztam őket. Na de akkor hogyan lehet jó arcokkal megismerkedni? Hát, nincs más lehetőség, nekünk kell szóba állni azzal, aki jó arcnak tűnik.
Igazán csak a következő állomáson, Kambodzsában vettem észre, hogy egy kicsit megkeményedett a lelkem. A szálláshelyemet kerestem, amikor egy utcán álldogáló ember megkérdezte, mi járatban vagyok. Megmondtam a keresett hely nevét, mire habozás nélkül rávágta, hogy éppen ez az, ami előtt áll. Abban a pillanatban egy dologban voltam biztos.
A világ összes lehetséges állítása közül bármelyik lehet igaz, azt az egyet kivéve, hogy a hely itt van.
Néhány perccel később a fejemet csóválva sétáltam vissza, megbizonyosodva arról, hogy tényleg az az, az ember pedig őszintén meghökkent arccal fogadott, amiért azt feltételeztem, hogy nem mond igazat. Akkor éreztem meg, hogy kicsit megvaddisznósodtam a vietnami hetek alatt.
Jól van, megússzuk a csalást, de mivel utazunk az országban?
Van az a romantikus kép az egzotikus helyeken való utazásokról, hogy csirkéktől hemzsegő ütött-kopott buszon zötykölődve jutunk el egyik helyről a másikra, de mivel még ez is lerobban út közben, egy platóskocsin, vizibivalyok társaságában kell megtenni a maradék utat. Vagy valami ilyesmi.
A valóság itt nem is lehetne távolabb ettől. Az országot átszelő távolságibusz-hálózat úgy működik, hogy a szállásunkon megmondjuk, hova akarunk menni, ezután értünk jön egy kisbusz, elvisz az állomásra, ahol már vár a fekvőhelyekkel és wifivel felszerelt nagybusz, majd a célállomáson egy újabb kisbusz a szolgáltatás részeként még a következő szállásra is elvisz. Az eredetileg főleg turistákra belőtt rendszer annyival jobban működik, mint bármely más utazási lehetőség az országon belül (jó, talán a repülőn kívül, de annál persze ez sokkal olcsóbb), hogy már jóval több vietnami van ezeken a buszokon, mint külföldi. Vizibivalyt csak útközben láttam az ablakból, csirkét meg legfeljebb a megállók büféskocsijaiban, baguette-be szeletelve.
Több éjszakát is eltöltöttem ilyen buszokon, így bőven volt időm megismerni a rendszer lelkét. A cipőt felszálláskor le kell venni, így mindenki egészen otthonosan elhelyezkedhet a fekvőhelyén. Legalábbis mindenki, aki nem akkora, mint én, mert a kelet-ázsiai átlagmagasságra tervezett fekvőhelyeken jellemzően inkább zsibbadtan forgolódtam.
Az első elindulás után elég hamar feltűnik az is, hogy a dudálásnak itt mintha nem ugyanaz lenne a jelentése. Ha van valaki az úton, ha nincs, ha teljesen világosan látható, hogy jön a busz, ha nem, a sofőrök a dudán tenyerelnek, és mivel mindenki ezt csinálja, mindenki más is erre kényszerül, mert emiatt aki nem dudál, az nincs, így az utazás egy folyamatos dudaorgia. És ez még csak a hanghatás fele, mert emellé általában Szeszélyes évszakok-stílusú kabaré ordít a buszon a tévében.
Én aztán tényleg nem vagyok ellensége az ilyesminek, és eleinte még örültem is, hogy kicsit megismerem a helyi diliszínteret, még ha nyilván egy szót sem értettem belőle, de azért amikor az éjszaka közepén már órák óta bömböltek a parókás emberek a tévében, és 10-15 másodpercenként hasított bele a levegőbe egy dudaszó, az volt, hogy megviselt. Például ezért töltöttem el két napot az említett Nah Trangban, ahol a világon semmi érdekes nem volt, csak szürke ég alatt fürdő orosz turisták, de úgy éreztem, ha nem pihenek meg két ilyen éjszaka között, annak habzó száj lesz a vége.
// ]]>
A kabaréhoz való vonzódást és a dudamániát persze még megértem, az pedig, hogy nem fértem el, végül is egyéni probléma. Az viszont tényleg feltűnő, hogy a buszok személyzete nemcsak, hogy mindig elképesztően morcos, de néha kifejezetten bunkó is. Amikor nem a végállomáson szálltam le, szó szerint lelöktek a buszról. Volt, amikor előrementem megnézni valamit, és konkrétan rámmordultak, hogy takarodjak vissza. Visszatérő élmény, hogy a nyugatiak a buszokon nevetve néznek össze a válogatott marconaságok után, mintha valami bizarr emberkísérletbe kerültek volna, ahol végre valaki úgy beszél velük, mint egy kutyával, és még fizetnek is ezért.
Nem mintha egy buszsofőrtől várnám a szeretetet, és az is igaz, hogy a szolgáltatás lényegére sosem lehetett panasz, nagyjából időben mindig célba is értünk, pedig általában 10-12 órás utakról volt szó. Ezek a dolgok viszont (a csalások, átverések, és hogy így bánnak a vendégekkel) az üzletnek is kifejezetten rosszat tesznek, és érdekes, hogy az érdekeire egyébként mindennél jobban ügyelő vietnami vezetés nem tesz többet ebben az ügyben. Eleinte azzal próbáltam ezt magyarázni, hogy biztosan van valami a vietnami lélekben, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy mindenkit megverjenek háborúkban, cserébe a vendéglátás nem az erős oldaluk. De ez igazából hülyeség, ráadásul a háború egyik mai megfelelője a térségben az, hogy ki vesz rá több embert, hogy itt költse el a pénzét. Ebben pedig Vietnam nem áll túl jól.
Az országba évente hatmillió látogató érkezik, Thaiföldre 22. De nem is ez mond igazán sokat, hanem hogy közülük hányan térnek vissza. A Thaiföldre látogató turisták 50 százaléka legalább egyszer visszamegy. Vietnamban ugyanez 5 százalék. Mindezt úgy, hogy Thaiföldön valójában sokkal kevesebb az érdekes látnivaló, viszont kiépítettek egy jól működő rendszert arra, hogy nagyon sokan érezzék nagyon könnyen nagyon jól magukat.
Nekem ugyan nem hiányoznak a brit hordák, sőt, kifejezetten kerülöm az ilyesmit, és azt sem gondolom, hogy egy országnak feltétlenül a fehér ember kényelmét kellene kiszolgálnia. És az is igaz, hogy Thaiföld sokkal hamarabb kezdte, már a hatvanas évek óta pörög az idegenforgalom, Vietnamban ez csak a kilencvenes években indult el. Az viszont biztos, hogy a turizmus nagyon-nagyon jó üzlet, és sok jel utal arra, hogy egyébként Vietnam is szeretné, ha több jutna neki ebből. Ha ezt komolyan akarják tolni, ahhoz elég sok változásra lesz szükség. (Érdemes elolvasni ezt a véleménycikkét a témában, amit egy vietnami ex-expat írt.)
Turisták persze azért így is bőven vannak, ráadásul az ország formája miatt eléggé egy vonalban mozognak. Vagy északról délre, vagy délről északra, de jellemzően ugyanazokat a helyeket járják be. Amikor ugyanazzal az ausztrál párral előbb egy Hanoi buszmegállóban, aztán Hue-ben egy diszkó előtt, majd egy saigoni pékségben is összefutottam, az egészen olyan volt, mintha péntek éjszaka lenne Budapest belvárosában, csak épp itt a Toldi és a Beat on the Brat között ezer kilométer van. Hogy ez jó-e, vagy sem, azt mindenki eldöntheti maga.
A két irány közötti különbség leginkább az ókori drámai műfajokkal magyarázható. Aki északról megy délre, az egy komédiát fog átélni, aminek mindenféle bonyodalmak után felszabadító a vége. Aki délről utazik északra, az inkább egy tragédiára vált jegyet, a szó klasszikus értelmében: a hős szembeszáll a világgal, ezért megszeretjük, de a végén elbukik. (Hogy miért, arról szólt az előző poszt.) Az ország legdélebbi részére, a Mekong-deltára pedig szinte mindennek az ellenkezője igaz, de erről egy külön posztban lesz szó.
Egy dolgot viszont tagadhatatlan. Lényegében lehetetlen itt rosszat enni, legalábbis nagyon akarni kell.
Amit a vietnami evésről tudni érdemes, azt a Khívától keletre blog megírta, ráadásul az utóbbi években annyi vietnami hely nyílt Budapesten, hogy a legtöbb olvasó könnyen el tudja képzelni, mire lehet számítani. Igen, arra, csak még jobb.
Kutyát meg patkányt nem ettem. Dehát minek kellene kutyát, patkányt, vagy mindenféle csúszómászókat enni, ha egyszer nincs háború, és roskadoznak az utcák a legfinomabb dolgoktól?
