Mint Észak-Korea Délhez képest

Amikor még az íróasztal mögött álmodoztam erről az útról, alapvetően úgy képzeltem, hogy Délkelet-Ázsiába megyek. A villamoson vizibivalyokra gondoltam, a közértben fehér homokos tengerpartokra, a liftben pedig hegyi falvakra. Aztán addig-addig nézegettem a térképet, és az ázsiai fapados légitársaságok oldalait, amíg hozzá nem csaptam az út elejéhez mindazt, amiről a blog eddig szólt. Ezt nemhogy nem bánom, egyenesen életem meghatározó élményét köszönhetem ennek az útiterv-módosításnak, viszont az is igaz, hogy már másfél hónapja úton voltam, amikor még mindig nem láttam az igazi Délkelet-Ázsiát. Vagyis azt, amiért eredetileg elindultam.

Az igazi Dél-Kelet-Ázsiába Vietnam fővárosában, Hanoiban léptem be egy thaiföldi nyaralós kitérő után. Nem a repülőtéren, nem az útlevélellenőrzésnél, és nem is a városba vezető úton, hanem abban a pillanatban, amikor megláttam az első szalmakalapos, a vállán bambuszrúdon zöldségeket egyensúlyozó asszonyságot.

hanoi4

Ekkor éreztem igazán, hogy bármi is volt idáig, mostantól:

dif

  • Japán szupervonatok, hongkongi csodahajók? Ugyan már, eljött a minden irányból minden irányba veszettül száguldozó robogók ideje.
  • Sci-fi városok? Méghogy! Zegzugos kis utcák, a lábam előtt elsiető patkányok, zajos és kaotikus lüktetés, összegabalyodott vezetékrengeteg a házak között.
  • Arctalan megapolisz-magány? A legkevésbé sem.  A közösségi terek itt az evés, ivás, sportolás, játék, veszekedés, kibékülés, egyszóval az élet fontos helyszínei, olyannyira, hogy egyes otthonok nappalija és az utca nem is mindig válik el teljesen egyértelműen.

Ezekkel együtt pedig azoknak a nehéz, de tanulságos pillanatoknak is búcsút inthettem egy időre, amiket jellemzően japán éjjelnappalikban éltem át, ahol reménykedve számolgattam az aprómat, hogy tudok-e venni legalább még egy főtt tojást a darálthúsos batyu mellé. Itt végre annyi utcasarki kifőzdébe ültem le egy kétdolláros pho levesre, amennyi csak jólesett. És Hanoiban elég sok utcasarok van.

29 napot töltöttem Vietnamban. Voltam ezalatt izgatott, voltam lenyűgözve, voltam ideges, volt, ahonnan alig akartam elmenni, és volt, ahol arra gondoltam, most azonnal el kell húzni innen. A sokféle lelkiállapotnak persze mindenféle emberi okai is voltak, de ezzel együtt is a változások erősen összefüggtek azzal, hol voltam éppen az országon belül.

Ez még kifejezetten puha forgalmi helyzet Hanoiban

Vietnam a hosszúkás országok világszövetségének oszlopos tagja, azon belül a kanyargós alszövetség elnöke. Van három jól elkülöníthető része:

  • az északi fennsíkok, itt van Hanoi is
  • a keskeny középső rész, hegyekkel és hosszú tengerpartszakasszal
  • és a termékeny, napsütötte dél, a legnagyobb, és legjobban pörgő várossal, Saigonnal és a Mekong-folyó deltájával

Jó, mindez látszik a térképen is. Amikor viszont még Hanoiban megkérdeztem egy saigonitól, mire számítsak délen, milyen lesz ehhez képest, nevetve azt mondta:

Hát, mint Dél-Korea Észak-Koreához képest.

A politikailag üdítően inkorrekt válaszban persze jócskán volt túlzás, de elég jól érzékeltette, hogy a kívülről kommunista masszívumnak tűnő országon belül egyáltalán nem olyan egységes a kép.

Vietnam egy kommunista diktatúra, amiből a hangsúly ma már sokkal inkább a diktatúrán van, mint a jelzőn. Abból viszont elég korszerű változat, benne lenni pedig nem olyan, ahogy az ilyesmit elképzelné az ember.

Bármilyen menő vagy, úgyis egy sámlin eszel

Utazóként a rendszerrel először a (szomszéd országokhoz képest) feleslegesen nehézkes vízumszerzési procedúra miatt lehet találkozni. Rögtön ezután a köztereken lévő vörös zászlók és Ho Si Minh-relikviák miatt.

Matatok hát a limlomban, kijárási tilalom van

A következő furcsaság éjfél körül jött szembe Hanoi óvárosában. Ekkor kezdődik a kijárási tilalom, vagy inkább tilalmacska, de még ez sem igazán írja le, szóval: ekkor van a hivatalos takarodó. Az utcán ilyenkor még bőven élet van, mi például a blog két kedves olvasójával,  Andreával és Andrással épp nekikezdtünk hot potunknak, amikor a hely tulajdonosa megkért, hogy legyünk szívesek az emeleten folytatni, mert az utcán ilyenkor vége a bulinak. Készséggel felvitték húscafatjainkat, így már az erkélyről figyelhettük, amint megjelent az utcákat kitakarító rendőrség, és dulakodni is kezdtek egy visszabeszélő boltossal, ami miatt sokkal nagyobb csődület támadt az utcán, mintha nem csináltak volna semmit. Érdekes volt, mert egyrészt látszott, hogy a rendőrség nem viccel, másrészt viszont az is, hogy nem lehajtott fejű engedelmességgel találkoztak, hanem kifejezett kekeckedéssel. Csendben hazasétálni azért még szabad volt a vacsora után, tehát teljes kijárási tilalomról tényleg nincs szó, de a néma, kihalt utcák így sem voltak a legjobb hangulatúak, pláne, hogy egyébként nyilvánvalóan élettel lennének tele, ahogy a nap többi szakaszában.

De ezzel vége, ha valaki csak nyaralni szeretne, és egyébként nem igazán érdeklik az ország dolgai, ennél több dolga nem lesz Ho Si Minh unokáival. Ez a kommunista rendszer ugyanis sokkal rafináltabban működik annál, mint hogy a nyílt elnyomás legyen az egyetlen eszköze, így bőven megfér mellette a pezsgés és nyüzsgés. Mindenki szabadon utazhat, jöhet és mehet bármerre, ha van pénze, és nem keresztezi a párt érdekeit. A rend és a káosz keveréke, sőt, egyensúlya a rendszer egyik sajátossága.

Hajnalban a szétlőtt boltok előtt kígyózó sorok

A hetvenes években Észak-Vietnam kisöpörte Amerikát, kommunista színekben egyesítette az országot (a Dél mérsékelt örömére), aztán elintézte a szomszédban, Kambodzsában a vörös khmereket, visszaverte Kínát, majd körülnézett a kocsmában, és annyit mondott:

van még valakinek kérdése?

Válasz helyett mindenki csendben a poharára meredt, és jobbnak látták nem kötekedni ezzel a kellemetlen alakkal, ami az egyik legnagyobb elismerés, amit ország egy kocsmában kaphat. A dolognak egy szépséghibája volt: maga az ország egyre kevésbé működött, ahogy az a tervgazdaságokkal általában lenni szokott.

A baráti Magyarország propagandaanyaga a saigoni háborús múzeumból

A vezető vietnami kommunisták pedig nem hülyék, így gyorsan felismerték, hogy a saját érdekükben lazítani kell egy kicsit a gyeplőn. És ekkortól lehetett egy kicsit vállalkozni, de éppen csak annyira, amitől megindul a szekér, de senkivel sem szalad el a ló. A lazításnak ezután még több hulláma következett, az 1989-es milliós állami leépítések például egészen váratlan következménnyel jártak: ekkor szökkent szárba a street food forradalom, amiben a nők jártak elöl. Állásukat elveszítő vietnamiak tömegei fogtak egy fazekat, kiraktak az utcára néhány műanyag sámlit, és nekiálltak olyan leveseket főzni, hogy azóta azokat utánozza a fél világ. Mire 2000-ben hivatalosan is kimondták, hogy lehet vállalkozni, a vietnamiaknak már húszéves tapasztalatuk volt a puha átmenetben arról, hogy nagyjából mégis mi az, hogy piac.

Sokan várnak a csodára

Igaz, a lehetőségek határa nem éppen a csillagos ég, hanem a legtöbbek számára éppen ennyi: lehet nyitni egy kifőzdét, vagy valami hasonló egy-két emberel működő vállalkozást. Nem mintha ezzel bármi baj lenne, vagy ne lenne tisztességes cél, de ami ennél nagyobb pálya, az jellemzően mind a párt tagjainak, barátaiknak, családtagjaiknak és üzletfeleiknek van fenntartva. Persze abból a szempontból szabadság van, hogy bárki beléphet a pártba, megpróbálhat ott karriert csinálni és az így megszerzett kapcsolati tőkét pénzre váltani – de a modellnek ezt a részét Magyarországon aligha kell magyarázni. (A másik lehetőség egy techcéggel akkorát dobni, amire már a világ is felfigyel.)

Tréfarépa volt a tavaszi tekercsben

A ravasz kommunisták tehát nem várták meg, amíg rájuk dől a rendszer, hanem a saját kezükbe vették a reformokat, így azok a saját céljaikat szolgálták. Amikor a Szovjetunió összeomlott, Vietnam már az IMF, a Világbank és a többiek kedvenc tárgyalópartnere volt, a világszervezetek pénze így a rendszerüket stabilizálta. És elértek elég komoly eredményeket is. A szegénységi küszöb alatt élők aránya 1994 és 2004 között 60-ról 20 százalékra csökkent, a külföldi vállalatok pedig úgy áramlottak, mintha kötelező lett volna.

A CCCP-pulóveres olvasók most felkaphatják a fejüket, hogy tessék, mégis működik a kommunizmus. A dollárjeles nyakkendős olvasók erre rögtön visszavághatnak, hogy dehogy, éppen, hogy az IMF, meg a többiek receptjei működnek még a legádázabb országokban is. Egyiküknek sem lenne igaza, és egyébként is igazán felvehetnének valami rendes ruhát.

Papírvékony jég a hullámokon minden hatalom

Ha van tanulsága a vietnami rendszer sikereinek, az leginkább azoknak szól, akik diktatúrát szeretnének építeni. A vietnami kommunista párt kifejezetten rugalmas, a változásokra fogékony szervezet, ami saját hatalma fenntartása érdekében tetszőleges ideológiát hajlít meg bármilyen irányba, és gyűr maga alá.

Az IMF-nek már csak azért sem lehet tulajdonítani a sikereket, mert a rókalelkű kommunisták úgy válogattak a feltételek és ajánlások között, mintha étlapot olvastak volna, és ha valamiről úgy érezték, hogy kicsit is veszélyezteti a pozíciójukat, azt vagy nem tartották be, vagy nem kértek abból a pénzből.

A kommunizmus pedig természetesen még ennél is kevésbé okolható bármilyen pozitív eredményért. Egyrészt mert ami sikerült, az nem amiatt, hanem éppen annak ellenére sikerült. Másrészt pedig a díszleteken kívül Kínához hasonlóan tényleg nagyon-nagyon kevés dolog van már itt, amit kommunizmusnak lehet nevezni.

Szélsőbalos aktivista legyen a talpán, aki megideologizálja például a „kulturált kerületek” programot, aminek jegyében a legszegényebbek összetákolt házainak sorát rombolták le az izmosodó középosztály és a külföldi üzletembereknek jobban tetsző környezet kedvéért. De eszembe jut egy másik este, amikor Hanoi külvárosában voltam egy technobuliban, ahol a helyi francia expat-közössség tagjai csapatták együtt a kiváltságos vietnami fiatalokkal. Ott természetesen nem volt vége a bulinak éjfélkor, rendőr pedig a közelben sem volt. Az pedig már egészen parodisztikus, hogy vannak lakóparkok (természetesen pártközeli emberek építik őket), ahol az új elit igénybe veheti olyan riksák szolgáltatását, amit emberek húznak. Az emberi riksát a gyarmati kizsákmányolás szimbólumaként a vietnami kommunisták az első dolgok között tiltották be évtizedekkel ezelőtt.

Beszélni, meg visszakérdezni, hát, azt nem nagyon szabad, ahogy arról egy maroknyi ellenzéki tudna mesélni, már ha nem lennének vagy börtönben, vagy átnevelőtáborban. A rendszer a legkisebb szervezkedésre is azonnal lecsap, és csírájában igyekszik minden ilyesmit elfojtani. De fontosabb, hogy ezzel úgyis csak egy nagyon szűk réteg foglalkozik.

Posztószürke mezbe öltöztetett ólomszenvedély

Észak-Vietnamban egyébként mintha még az ég is kommunista zubbonyt húzott volna, olyan szürkén barátságtalan volt végig. És az is igaz, hogy az emberek elég nagy része kifejezetten mogorva volt, különös módon azok a leginkább, akiknek turistákkal kell foglalkozniuk.

Na jó, elég, hogy lesz ebből Dél-Korea?

Amikor két héttel később megérkeztem Saigonba, már egészen megszoktam a szürke eget, a hideg szelet, a marconaságot, és nagyjából megtanultam, hogyan lehet mindezek ellenére élvezni ezt az egészet. És akkor beütött Saigon (avagy 1976 óta Ho Si Minh-város, de élőbeszédben szinte senki sem használja ezt a nevet).

Saigon úgy élt a fejemben, mint az átizzadt ingben whiskyjük felett moralizáló amerikai katonák városa, ahol ilyen a zene:

Pedig még ennél is jobb volt a helyzet.  Napsütés és pálmafák fogadtak egy tényleg nagyívű, laza városban, ahol egyáltalán nincs éjfélkor takarodó, ahol ugyanúgy megvannak az műanyagsámlis helyek és a délkelet-ázsiai hangulat, de közben már láthatóan épül a jövő, és ahol még sokkal egyértelműbb, hogy ezek a vörös zászlók már csak kellékek. Saigont, így Vietnam legjobb oldalát nekem ez a kép foglalja össze leginkább:

// ]]>

És ahogy növekedett a napsütéses órák száma, úgy csökkent a mogorva embereké. Saigonban több vidámsággal találkoztam, mint addig összesen, és simán történt olyan, hogy az utcán éneklő-söröző társaságok hívtak meg az asztalukhoz. Amikor pedig ennél is délebbre, a Mekong-deltánál odáig sikerült eljutni a válogatott turistakopasztó módszereiről híres országban, hogy egy hajón kedvesen figyelmeztetett a személyzet egyik tagja, amikor kiesett egy bankjegy a zsebemből, akkor már tényleg úgy éreztem, mintha egy másik világban lennék.

Elromlott a búvárfelszerelés mégis partot érsz

Egy vietnami anekdota szerint egy gyerek kiejtett a kezéből egy üveg szójaszószt. Odament hozzá egy északi ember, és leteremtette. Odament egy közép-vietnami, és elkezdte kiskanállal összegyűjteni, ami kifolyt. Majd odament a déli, és a gyerek kezébe nyomta az üveg árát, hogy ne szomorkodjon. Hasonló történetekből és viccekből rengeteg van, a csattanó mindig valami ilyesmi.

Saigonban ilyen ma a "kommunizmus"

Vagyis az élményeim északról délre haladva nemcsak ahhoz kapcsolódtak, hogyan távolodtam a hatalmi központtól. Délen egyszerűen hagyományosan könnyebb az élet, a Mekong-deltában minden megterem, és se az áradástól, se a szárazságtól nem kell igazán félni. A települések itt nyitottak, mindig is szabadabb volt a mozgás. Északon a Vörös-folyó már sokkal kiszámíthatatlanabb, emiatt az itteni települések jellemzően falakkal vették körbe magukat, ami sokkal konzervatívabb, zártabb berendezkedéshez vezetett. Közép-Vietnam hegyei között pedig mindkettőnél nehezebb az élet, nem véletlen, hogy ez a legszegényebb rész. Mindez megmagyaráz valamennyit abból, mitől ilyen eltérőek a különböző országrészek lakóinak szokásai.

Észak- és Közép-Vietnamban jóval nehezebb az élet

Az észak-dél-probléma a kétezres évek közepén egészen váratlan formában robbant ki. Egy 17 éves lány blogbejegyzése miatt. A Be Crys néven író Nguyen Thi Nhu Hoa Saigon egyik legjobb iskolájába járt, és eljutott Hanoiba.

Ennek láttán pedig kitört belőle, hogy Hanoi ócska és szakadt, rosszak a szolgáltatások, bénák a robogók, és az egész nem való menő saigoniaknak. Bejegyzése címe Fucking Ha Loi volt, ami az északi kiejtésen is gúnyolódik egyben.

A blogposzt akkor mintha csak egy buborékot durrantott volna ki. Többezer komment érkezett a bejegyzésre, és hirtelen mindenki elkezdett arról beszélni, amiről nem nagyon illik.

Ha ma Magyarországon egy budapesti elitgimnáziumba járó diák kelet-magyarországi élményeit Kibaszott mucsa címen írná meg blogjára, az sem venné ki túl jól magát. Itt viszont ennél is sokkal többről volt szó.

A Saigon folyó

A vietnami diákok az iskolában arról tanulnak, hogy Hanoi az ország csodálatos központja. A történelemoktatás szerint Vietnam többi részén tulajdonképpen nem is volt semmi, amíg az északiak „fel nem fedezték”. Ez persze nem így van, viszont pontosan szolgálja a kommunista párt érdekeit, akiknek minél erősebb legitimációra van szükségük, és minél inkább egységes nemzetnek akarják láttatni az országot. Ezt könnyebb volt fenntartani, amíg az utazási korlátozások miatt délről amúgy is kevesebben mentek északra. Ma már viszont szinte lehetetlen, még ha repülő nélkül ma is több napos út eljutni egyik helyről a másikra.

Talán ez eddig nem igazán derült ki, de én Hanoit is nagyon bírtam. Az viszont egészen biztos, hogy Saigonból nézve nem sok oka van valakinek arra, hogy saját városához képest azt tekintse az ország „csodálatos központjának”. És az is, hogy ezzel először szembesülni, miután valami egészen mást tanulsz az iskolában, sokkoló élmény lehet.

Szóval Vietnam nagyon izgalmas hely. Ja, hogy milyen benne utazni? Arról a következő posztban lesz szó.

A vietnami kommunista párt működéséről szóló részek többségének forrása Bill Hayton, a BBC Vietnamból kitiltott tudósítójának remek könyve, a Rising Dragon. Az alcímek pedig természetesen innen vannak, ez a szám mindig automatikusan elindul a fejemben, ha kijárási tilalomról van szó.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.