Út a szabadságba, II.: Hongkong, hazaértem

Nem kellett sok, hogy eldőljön minden. Hongkong az első levegővételnél ejtett mámorba, miután leszálltam a vonatról. A húszórás vonatozás után persze valószínűleg minden friss levegőnek örültem volna, de ez valahogy más volt. Friss kikötői szél, ami úgy felvillanyozott, hogy rögtön tudtam, itt csak jó dolgok várhatnak rám.

Rögtön a tengeri levegő után a tágas tér, a nagyság tűnt fel, ahogy kisétáltam az állomásról a légi járdán. Általában a természetben, magas hegyek és mély szakadékok között szoktam azt érezni, hogy kitágul a tér, és hogy ez valami egészen más, mint a városi szűkösség. Itt viszont a belváros közepén tűnt minden irányban végtelennek a tér.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

A legszebb fekvésű város, ahol korábban jártam, a baszkföldi San Sebastian volt, ami pillanatok alatt szorult a második helyre Hongkong mögött.  A Viktória-öböl, és a körülötte magasodó hegyek díszletei között már eleve nagyon nehéz lenne elrontani bármit. Ami viszont a Kowloon-félszigeten és a Hong Kong Islanden, vagyis a Hongkongnak nevezett terület legismertebb részein felépült, az nemhogy elrontja, de egészen más dimenzióba emeli a tájat.

A hongkongi felhőkarcoló-erdő még akkor is mágnesként vonzza a tekintetet, ha egyébként nem vagyunk kifejezetten magasépület-mániásak. Én legalábbis nagyon sokáig nem tudtam levenni a szemem a város képéről, akár a kikötőből, akár a Viktória-csúcsról néztem:

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Pedig igazán meghatározó, központi, szimbolikus épületek nincsenek is. Kellett egy kis idő, mire leesett, mitől tetszik ennyire. A tornyok erdeje itt olyan, mintha tényleg erdő lenne, a természet formálta volna ilyenné. Mintha nem is emberek építették volna, hanem maguk az épületek alkotnának lélegző, élő, és terjeszkedő ökoszisztémát. Én legalábbis úgy éreztem, ezért van az, hogy eszembe sem jutna megunni a toronyrengeteget. Amikor az erdőben sétálunk, ott sem unjuk a fákat. A látvány egyszerre megnyugtató és felkavaróan intenzív.

hk5

Ha a város az erdő, a Viktóra-öböl a nyüzsgő, élettel teli tó a rengeteg közepén. Fel-le cikáznak a hajók a két oldal között, és miközben az utazás ezekkel a hajókkal minden valamirevaló világlátványosság-toplistának része, ez tulajdonképpen egyszerű, hétköznapi, és a helyi viszonyokhoz képest olcsó közlekedési eszköz is. Amikor egy pillanatra el tudtam szakadni a hely mámorától, újra eszembe jutott, amit itt egyszer elsírtam már, vagyis, hogy semmi sem hiányzik jobban Budapestről, mint a pezsgő vízi élet. Ha a vízen élet van, akkor a vízparton is élet van, és akkor mindenhol sokkal több élet van, és akkor az a legkevesebb, hogy még az ilyen kis cuki utcazenekarok fellépései is sokkal látványosabbak:

hk4

Oké, az igaz, hogy a központban, az erdő sűrűjében egy kicsit sok a pláza, a luxy, meg a mindent elnyelő irodaház, vagyis hát szinte más sincs, mint ezek, és elég hamar rá lehet unni a túlságosan tisztán csillogó üvegfelületekre. Szemmagasságban lévő izgalmakat  néhány metrómegállóval arrébb, a Mong Kok nevű munkásnegyedben érdemes keresni, ami egy egészen fantasztikus hely.

Mong Kokban az elegáns ragyogást lüktető és kaotikus neonáradat váltja fel. Ez az igazi koszos cyberpunk világ, ahol az egyik boltban űrhajó-alkatrészeket lehet szerezni okosban, a következő műhelyben robotokat szerelnek, a harmadikban pedig Ubik-kapszulát árulnak. Vagy nem, de a hangulat mindenképp ilyen.

hk3

Amikor pedig már túl sok volt az ingerekből, hajóra szálltam a központban, ahonnan több kis sziget is elérhető, például a békés-halászfalvas Lamma. A pénzügyi központtól húsz percre lévő csendes parton erőművek tövében fürödni a tengerben – na ez maga a vifon beach.

// ]]>

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a tágasság-élmény addig tart, amíg be nem megyünk egy épületbe. Onnantól kezdődik a szűk liftek, kis szobák, és a bezártság világa, ami persze egyáltalán nem meglepő a világ egyik legsűrűbben lakott városában. Itt a szerencse segített, hogy egyetlen pillanatra se kelljen rosszul éreznem magam új kedvenc városomban.

A hostel, ahol szabad ágyat találtam, egy tizenöt emeletes ház három különálló lakását jelentette. Az, hogy a három lakás közül ki hova kerül, nekem úgy tűnt, véletlenszerű volt. Hozhatta volna úgy a sors, hogy az ötödikre kerülök egy ablaktalan helyiségbe, aminek nappalijában esténként Jóbarátokat néztek a Sencsenből hétvégére érkező kínaitanárok. Alakulhatott volna úgy, hogy a tizennegyedikre kerülök, a központi bulihelyiségbe, ahonnan legfeljebb a szemközti falat lehetett látni két I got a feeling között. De én a tizenötödik emeleti szobában kaptam ágyat, amihez tartozott egy Kowloon-parkra néző tetőterasz, és egy rozoga masszázsszék is. Így még abban a kis időben, amit a szálláson töltöttem, sem kellett lemondanom a legjobb programról, a város bámulásáról, miközben robotkarok hasítottak a gerincembe.

És aztán egyik este persze, hogy nem fértem a bőrömbe, és kimentem megnézni az akkor még szórványosan tartó tüntetéseket. Persze nem újságíróként mentem oda, és azért a más harcában való turistáskodásnak megvannak a maga korlátai és árnyoldalai, mégsem bírtam ki, hogy ne nézzem meg a saját szememmel az utóbbi idők egyik legizgalmasabb és leginkább inspiráló eseménysorának legalább egy epizódját.

Ősszel azért kezdtek tüntetni a diákok, mert Peking egyértelművé tette, csak olyan választási rendszerről lehet szó, ahol ugyan mindenki szabadon választhat, de csak az általuk elfogadott jelöltekre. Hongkongban pedig bőven van már elég jól képzett fiatal, hogy pontosan tudják: az ilyesmi nem szabadságot jelent. A diákok hónapokra elfoglalták a pénzügyi központ szép nagy részét, később pedig kiterjesztették a tüntetéseket a város több pontjára, így Mong Kok egyik főútjára is.

hk2

Egy különösen feszült estét fogtam ki, amikor a rendőrség már oszlatta a főleg középiskolásokból és egyetemistákból álló tüntetőket.  Egy tömegoszlatás sosem szép, de éppen az ilyen pillanatok mutatják meg, milyen igazából egy rendszer. Bár a feszültséget tényleg harapni lehetett a levegőben, és mindkét félben érezhetően izzottak az indulatok, brutalitás egyáltalán nem volt. A tüntetők nem mentek neki a rendőröknek viszont nem is adták meg magukat, a rendőrök pedig egy-egy rohammal ellentmondást nem tűrően tisztítottak meg utcaszakaszokat, de igazán nem bántottak senkit.

A csavar persze az, hogy miközben a tüntetők ezekkel a rendőrökkel hadakoznak, valójában épp azt akarják, hogy mindig velük kelljen hadakozni. Mert ha a kínai állam rendőrei lennének velük szemben, egészen más lenne a helyzet.

Mivel ez most nem egy objektív riport, nyugodtan elmondhatom, hogy elragadó volt az egész. Egyrészt persze az esztétika miatt: a Mong Kok díszletei között a szabadságért harcoló fiatalok története a világ legjobb sci-fije. A kifogástalanul kúl öltözetű, zömében szemüveges, az összecsapás közepén is telefonjukat nyomogató tüntetőkre pedig lehet, hogy a világ számos részén sokan azt mondanák, hogy elkényeztetett hipszterek, de a csinos cuccok mellett érdemes észrevenni a lényeget is. Vagyis, hogy ezek a srácok, amellett, hogy kifejezetten összetetten gondolkodnak, tényleg elég keményen kitartanak.

// ]]>

Amikor lefújták őket könnygázzal, akkor nem mentek haza, hanem felvettek egy védőszemüveget. Amikor paprikasprével fújták őket, védekeztek az esernyőjükkel, de akkor sem mentek haza. 17-18 éves tüntetőket vettek többször őrizetbe, de amint kiengedték őket, már újra a frontvonalban voltak. A központi tábort azóta felszámolták, de már készülőben van a tiltakozás következő hulláma.

„Semmi értelme már azelőtt kompromisszumot kötni, hogy elkezdenél harcolni. A felnőttek szeretnek a politikai realitásokról és a szélesebb kontextusról beszélni. A szélesebb kontextus az, hogy Peking nem fogja megtenni, amit akarunk. Ha nem állunk ellen, akkor viszont még kevésbé fognak meghallgatni minket”

-    mondta a mozgalom arcává vált 18 éves Joshua Wong, és ennél világosabban tényleg nem lehet beszélni.

Ugye milyen könnyen válnak nevetségessé a legkomolyabb szavak, ha a felnőttekkel kapcsolatban emlegetik azokat? Ettől függetlenül a hongkongi felnőttek tényleg egyre kevésbé támogatják a Kínának nekirohanó fiatalokat.  Az egy dolog, hogy Mong Kok boltosai alig várták, hogy vége legyen a blokádnak, és újra teljes fordulatszámon pöröghessen az üzlet. Szívszorítóbbá teszi a helyzetet, hogy a tüntetőknek bármennyire igazuk van, Kínának hosszú távon tulajdonképpen erőszakot sem kell alkalmaznia, hogy megtörje őket.

hk1

Hongkong erejét most az adja, hogy a térség pénzügyi központja. Ahol ennyi pénz van, és ilyen természetesek a szabadságjogok és a nyitottság, ott lesz bőven pénz erős oktatásra. Akkor pedig a fiatalok előbb-utóbb elkezdenek kérdéseket feltenni. Ha viszont túl sok a kellemetlenség, hosszabb távon Kínának egyszerűbb, ha nem is vesződik ezzel az egésszel. Nyilván nem holnap fog ez megtörténni, de ha így folytatódik a felemelkedés, reális esélye van, hogy Hongkong nem lesz több, mint egy kínai város a sok közül (ez sokak legnagyobb félelme itt). Sanghaj megerősítésének részben épp az a célja, hogy Hongkong már ne legyen olyan központi fontosságú. A helyi üzletemberek pedig már most is szívesen költöznek át a metróval is elérhető szomszédos kínai nagyvárosba, Sencsenbe, ahol olcsóbb a munkaerő és a működés.

A tüntetőket fenyegető igazi veszély jól látható. Ha elmegy innen a pénz, hogyan tartják fent azokat a viszonyokat, amiket most még természetesnek vesznek? És miből lesz olyan oktatás, hogy a jövő fiataljai is ilyen szép dolgokat tudjanak majd a demokráciáról?

Minden idők legerősebb tüntetőfotója a tankkal szemben álló ember a Tiananmen téren. Ha ennek mai, hongkongi változatát kellene megrajzolni a szélesebb kontextusról, már nem is kellene hozzá tank. A magányos tüntető a kifelé tartó pénz útjában állna.

Innen már tényleg csak a lebegô autók hiányoznak. #hongkong #hk #kowloon #asia

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

2047-ben a britekkel kötött szerződés alapján egyébként is vége az egy ország, két rendszer-elvnek, és megszűnik a határ Kína és Hongkong között (ami miatt utóbbiba egyelőre nem is kell vízum). Fogalmam sincs, mi lesz akkor, és azt sem, hogy a kérdésnek lesz-e értelme addigra. De az biztos, hogy ha úgy alakul a helyzet, hogy Hongkong nem lesz több, mint egy kínai város a sok közül, azzal sokat veszít a világ.

Az egész tehát úgy indult, hogy megnéztem Sanghajt, aztán eljöttem ide, mert szerettem volna összehasonlítani a két várost. A tanulság pedig egyértelmű, még ha nyilván leegyszerűsítő, közel sem minden szempontot figyelembe vevő és turistásan felszínes is. Cserébe tényleg szívből jövő.

hk6

Sanghaj lenyűgözött és megdöbbentett, ahogy Hongkong is, de utóbbiban közben otthon éreztem magam, szabadnak éreztem magam, és tényleg nagyon tudtam szeretni. Előbbi olyan volt, mint vendégségbe menni egy olyan osztálytársunkhoz, aki egy frissen meggazdagodott család gyermeke, és akiknél ámulni lehet a menőbbnél menőbb cuccokon. Amikor viszont Hongkongékhoz megyünk át, ott is vannak menő dolgok, de azért könyveket is látni a polcon. Ez persze nemcsak a tüntetők miatt van, ők csak a dolog romantikáját adják. Inkább azért, mert egyszerre érezhetjük azt, hogy „ezek a britek azért tudtak valamit”, és hogy „ezek a kínaiak azért tudnak valamit”, és ez a két hagyomány együtt a legjobb formájában már elég szép családi hagyaték.

Van ebben jókora elfogultság, a nyugati nézőpontot túl is. Azt írtam, hogy tudnék itt élni? Hát hogy tudnék már, a világ egyik legdrágább lakhatása és legnagyobb jövedelmi egyenlőtlenségei mellett, aminek bőven a rosszabbik végén lennék? Aztán meg, jók a felhőkarcolók, de néhány nap után elkezdett frusztrálni, hogy minden napomból észrevehető mennyiségű rész megy el azzal, hogy liftekre várok, mert még a legegyszerűbb dolgokhoz is tízemeleteket kell cikázni. És mi volt ez a hülyeség rögtön az első bekezdésben a tiszta levegőről? Hongkongban kifejezetten súlyos a légszennyezés. Nem számít, mert rajongó lettem, és muszáj lesz, hogy valamikor visszajöjjek ide.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;