Az előző rész tartalmából: ilyen volt Sanghajban.
Sajnálkozó, szörnyülködő, és ami a legrosszabb, a
hát…te tudod
típusú tekintetek egész sorával találkoztam, amikor megemlítettem néhány embernek a sanghaji szálláson, hogy vonattal megyek Hongkongba, ráadásul hard sleeper jeggyel. Olyan lett a hangulat, mint a tábori kórházban a Svejkben: a vendégek egymásra licitáltak rosszabbnál rosszabb sztorikkal a füstben, köpködéssel, harákolással és ordítózással telt végtelen vonatutakról krumpliszsákok és csirkék társaságában, és a végén már tényleg csak az hiányzott, hogy valaki bedobjon valami olyasmit, hogy „ismertem egyszer egy szecsuáni kutyahúskereskedőt, aki akkorát krákogott a vonaton, hogy két útitársa ott helyben megbolondult”.
Az biztos, hogy ha rájuk hallgatok, akkor gombóccal a torkomban indulok neki a húsz órás, 1900 kilométeres útnak. De természetesen nem azért jöttem, hogy a fehér ember bármitől is elvegye a kedvem. Úgy voltam vele, hogy ha tényleg igaz minden egyes rémhír, és tényleg múmiává aszalódva érek célhoz, mint az öreg Marley hullái a Reszkessetek betörőkben, legalább akkor is vonatoztam egyet. Vonatozni pedig nagyon szeretek.
Húsz óra soknak tűnik első hallásra, de ha részekre bontjuk, már nem olyan rossz a helyzet. Az ember felszáll, idenéz, oda néz, ez mi, az mi, ránéz az órájára és már el is telt egy óra. Egy ilyen hosszú úton az evésre simán lehet két órát számolni. Nyolc óra elmegy alvással. Érkezés előtt egy órával pedig már úgyis annyira be vagyunk sózva az izgatottságtól, hogy az egy pillanatnak tűnik. Ha mindezeket levonjuk, akkor már csak nyolc óra marad,
akinek pedig valaha volt irodai munkanapja, pontosan tudja, hogy nyolc órát bármivel el lehet tölteni.
A hard sleeper jegy nevével ellentétben nem azt jeleneti, hogy az utat benyugtatózva egy fadarabon fekve kell eltölteni, hanem olyan kabint, amiben hat fekvőhely van, egymással szemben három-három emelet. Ennek luxy változata a soft sleeper, ahol csak négyen osztoznak egy kabinon, de ez tényleg teljesen felesleges felvágás. Van még hard- és soft seater, amihez nem jár fekvőhely, de ilyen hosszú útra azt csak akkor érdemes vállalni, ha kifejezetten keressük magunknak a bajt.
Amikor megérkeztem a kabinba, útitársaim, akik láthatóan egy társaságot alkottak, aranyláncban, ingben, tréningnadrágban és bőrcipőben fogadtak, így egyből éreztem, hogy jó lesz a hangulat. Pedig ekkor még nem sejtettem, hogy mennyire.
Egy ilyen út hangulatát alapvetően határozza meg, hogy mit tudunk enni közben. Én tisztelettudó vendégként csak olyan dolgokat vettem az útra, amiket itthon sem éreznék túlzásnak vonaton: péksüteményeket, kekszet, sört, ilyesmit. Indulás előtt pedig igyekeztem rosszullétig enni magam nagyon zsíros hússal, hogy minél kevésbé hiányozzanak az igazi ízek.
Útitársaim nem egészen ezt a taktikát választották. Még el sem hagytuk Sanghajt, mire gyakorlatilag all you can eat büfévé alakult az egész vonat. Minden társaságban előkerültek a befőttesüvegek, az ételhordók, dobozok és zacskók, gőzölgött a leves, illatozott a főtt hús, zöldellett az uborka és loccsant a vifontészta amerre a szem ellátott. Minden egyes kocsi roskadozott az ételektől, igazi majálishangulatban, harsány nevetések mellett roppantak a csirkenyakak, ahogy lakótelepek mellett suhantunk el.
Egyetlen fehér fiú ült a folyosón kissé lekonyult arccal kornyadt levelestésztát rágcsálva.
Életem egyik első hátizsákos túráján Törökországba mentünk vonattal Ákos barátommal. A végtelennek tűnő úton a szomszéd kabinban dél-korai high-end turisták utaztak, akik láthatóan nem számoltak azzal, hogy lehet náluk bármilyen technikai csoda, ennivalót nem fognak tudni szerezni vele, ez pedig az utazás sokadik órájában már probléma lehet. Félénken átkopogtak hozzánk, hogy nem tudnánk-e segíteni nekik. Megsajnáltuk őket, kifliből, májkrémből, és hasonlókból összerakott uzsonnánkra pedig olyan hálás arckifejezéssel vetették rá magukat, hogy azzal az egész technológiai szakadékot be lehetett volna temetni.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert egy kicsit reméltem, hogy itt most megfordul a helyzet, és visszakapom az élettől az akkor szedvicskrémet mai árfolyamon főtt hús formájában. És majdnem így is történt, csak az időzítés csúszott el.
Már a lakoma közben is előkerült a kabinban egy nagy üveg aranyló, ránézésre is édeskésen émelyítő szesz, ami a vacsora végeztével kezdett igazán gyorsan fogyni. Eddigre már több hálótársamról lekerült a póló és a bőrcipő, így igazán otthonosan, egy szál tréningnadrágban és aranyláncban kezdtek el poharazgatni mobiltelefonról játszott dallamok mellett. És ekkor eszükbe jutott, hogy megkínálnak engem is.
A vacsora nagyjából bármelyik fogásának jobban örültem volna, mint a legszörnyűbb gimnáziumi Hubertus-pillanatokat idéző italnak, egy kört mégis illett elfogadni. Innentől pedig a békés egymás mellett élés jegyében utaztunk tovább. Ők a kabinban, én az ajtóval szemben a folyosón egy kis lehajtható ülésen.
Mivel a legfelső ágy felett olyan kicsit a hely, hogy még egy nálam kisebb utazó sem tudna kiegyenesedve felülni, az idő nagy részét ezen a kis székén töltöttem. Eleinte bambultam ki az ablakon, aztán legnagyobb örömömre felfedeztem a szék alatti konnektort. Így még írni is tudtam, közben időnként egy-egy szánalomfalattal igyekeztem lefojtani a még mindig a számban édeskéllő italt.
A kabinokban aztán egészen elhalkult a buli, úgyhogy nem is igazán értettem: tényleg emiatt kellett volna aggódni? Ez álomszerűen kényelmes utazás. Mire mindenki elaludt, úgy döntöttem, hangulatba hozom magam a Hongkongba érkezés előtt, és nekiálltam a külön erre az alkalomra bekészített Szigorúan piszkos ügyek-trilógiának a laptopomon néhány doboz Tsingtao sör társaságában. Az első két részt egyhuzamban meg is néztem.
Késő éjszaka volt, mikor a csendesen horkoló útitársak mellett felmásztam és bekúsztam a tiszta és kényelmes fekvőhelyemre.
Másnap a napsütésre ébredtem, és arra, hogy alattam kezdődik a reggeli. Hogy ne maradjak szégyenben, keserűen én is falatozni kezdtem a megmaradt péksüteményt a szomorú zsírpapírból, és nekiálltam az utolsó résznek.
Útitársaimnak nem győztem elég hálásnak lenni azért, hogy csak az út legutolsó szakaszában kezdtek el a kabinban dohányozni. A füstben megint lekerültek a pólók, és már ragacsos ital sem kellett hozzá. Ekkor már a végállomás előtti utolsó kínai nagyvárosnál, Sencsennél jártuk, amit egyébként metró is összeköt Hongkonggal.
Az 1900 kilométeres út végén pontosan érkeztünk meg Kowloon állomásra.
Nekem pedig tök jó emlékként marad meg ez a vonatút, amin valójában egy pillanatig sem volt okom bármi miatt is kényelmetlenül érezni magam.
Készülőben van egyébként a Sanghaj-Hongkong gyorsvasút, ami sokkal rövidebb, 1300 kilométeres szakaszon köti majd össze a két pénzügyi központot, és amin a 350 kilométer per órás átlagsebesség miatt három és fél óra lesz ugyanez az út. Azt tényleg ki lehet bírni háztartási kekszen is. Ha pedig még azelőtt kellene ugyanitt utaznom valamiért, legfeljebb viszek magammal egy zsák csirkenyakat.
A következő részben jön Hongkong.