Út a szabadságba, I.: $anghaj

  • Közvetlenül egymás után látogattam meg Kelet-Ázsia két meghatározó városát, a két nagy riválist, Sanghajt és Hongkongot.
  • Így következtek az útvonal alapján, de szerettem is volna összehasonlítani a kettőt. A két város, és az utazás közöttük végül egy összefüggő élménysorrá álltak össze, erről szólnak a következő posztok.
  • Mindez természetesen nem politikai elemzés. Egyszerűen csak megpróbálom elmesélni, hogy éreztem magam közben.

Semmi sem készít fel arra, milyen érzés először meglátni a sanghaji Pudong épületsorát.  Meg lehet nézni az erről szóló képeket, el lehet olvasni, hogy mi van itt, és el is lehet képzelni, ahogy én is sokszor megtettem.  De amikor az első sanghaji estémen kiértem a Bund sétányra, és megláttam a Huangpu-folyó túlpartján ezt:

Ez az egy kép nem saját, egy rendes panorámafotó nem jött össze. (Wikimedia)

akkor világos lett, hogy a különbség a népszerű hasonlattal szólva akkora, mint a pornónézés meg a hús-vér szex között. Hiába, a Pudong próbája az evés. Persze ebből megint nem jön át semmi, mert csak a pornót tudom megmutatni.

Mivel a kínai vízumot már Budapesten elintéztem, a bejutás az országba pihe-puhán egyszerű volt.  A szállásom a Bundtól néhány sarokra volt, és amint megérkeztem, már le is dobtam a táskámat és szinte futottam, hogy megnézzem végre a híres dolgot.

sanghai7

Biztos mindenki máshogy reagál, amikor olyasmit lát, amiről úgy érzi, hogy túl sok. Én például nem tudtam abbahagyni a nevetést, le is kellett ülnöm kicsit, hogy megnyugodjak. És gondolom mondani sem kell, de ez nem a dolgok kinevetése volt. Inkább az a fajta megállíthatatlan aztakurva-roham, amit akkor érzünk, ha látjuk, hogy valaki tényleg valóra váltott egy sokáig elképzelhetetlennek tűnő őrült ötletet.

A villódzó felhőkarcolók, a végletekig abszurd tévétorony, és főleg mindezek összhatása olyan erővel ordítja a néző arcába, hogy itt most mindent lehet, mintha valami trance-DJ várostervezési megfelelője lenne. És amíg Tokió sci-fi-je közben mindig ott volt az érzés, hogy ez a történet inkább a közelmúltról szól, Sanghajban ez fel sem merül. Ez a szürreális cirkusz, ami közben véresen komoly, egyértelműen itt és most történik. Ami a XIX. században London volt, a XX.-ban New York, az a XXI.-ben sokak szerint Sanghaj lehet.

sanghai8

Mindezt turisták tömegei bámulják minden este, nagyobb részben kínaiak, kisebben külföldiek. De ebben az esetben ez nem zavaró körülmény, még csak nem is lenyelni való bosszúság. Ha figyelünk egy kicsit, a közönség itt a műsor és az élmény meghatározó része.

A legtöbben természetesen a sokat emlegetett kínai középosztály tagjai közül vannak itt. Ők azok, akik ha csak eggyel több telefont vesznek, már megborul a világgazdaság, és akik ha csak eggyel többször mennek el nyaralni, már országok turizmusának sorsa fordul meg. Minden pillanatban villannak a szelfik a háttérben a Pudonggal, de közben érezhető, hogy ez nekik nem csak egy szép kép a családi albumba.

Az arcokon ott a büszkeség és az eltökéltség. Ez itt egyszerre önmegerősítés és motivációs tréning. Arról is szól, hogy "igen, már eddig is hatalmasat dobtunk", meg arról is, hogy "a java még hátravan". És ha figyelembe vesszük, hogy huszonöt éve nem nagyon volt itt semmi, ma meg a csodájára jár a világ, akkor az önbizalomra, és a bizakodásra is minden okuk megvan. (Korábban persze volt itt csillogás: a város történetéről ajánlom a Khívától keletre posztját.)

sanghai6

A szebb jövőt szelfikbe foglaló középosztály körül pedig ott egy másik, talán még érdekesebb réteg.  Akiktől őszintén még inkább elkerekedett a szemem. Azok az emberek, akik egy zsákkal a hátukon, amibe valószínűleg minden értéküket belepakolták, elindultak a falvakból a nagyvárosba a szó klasszikus vadnyugati értelmében szerencsét próbálni. A város lakossága 1990 óta 13,3 millióról 24 millióra nőtt (ami azt jelenti, hogy úgy növekedett, ahogy egyetlen más város sem a világon) - természetesen nem csak miattuk, de ők is jócskán benne vannak.

Szegényes zsákjaik és a város kétszáz felhőkarcolójának ellentétéről persze elsőre az ordító egyenlőtlenségek juthatnak eszünkbe. De nem csak erről van szó.  Lehet, hogy egy világ választja el őket a csillogástól, de az, hogy összepakoltak, és elindultak, azt is jelenti, hogy úgy érezték, van miért elindulni, és tudnak javítani saját sorsukon. Hogy nem kell beletörődniük a helyzetükbe.

sanghai4

Valószínűleg ez csak egy kis részüknek fog sikerülni. De még ha csak illúzió is, és valójában átugorhatatlanok ezek a falak, a rendszernek ez így tökéletes. És itt váltsunk át cinikus hatalomtechnikai nézőpontba. Amíg az emberek úgy érzik, hogy érdemes legalább próbálkozni azzal, hogy átugorják a falakat, addig sem azzal foglalkoznak, hogy nekiálljanak lebontani azokat. Nem véletlenül találta ki a párt, hogy akkor lesz a legstabilabb a rendszer, ha ugyan mindenkinek csendben kell maradnia, de a személyes gazdagodásra van lehetősége.

Aztán lehet, hogy túlgondolom. Bőven volt időm ilyesmiket gondolkodni, miközben minden este kiültem kicsit figyelni az embereket. Sanghaj lelkét (vagy legalábbis azt, amit annak éreztem) pedig végül nem a látványos díszletek között, hanem egy jóval kevésbé nagyívű helyen találtam meg. Konkrétan az alagsorban.

Az egyik legnépszerűbb turista-program a városban a kommunista propagandaposzterek múzeuma. Elsőre nem is igazán értettem, hogyan működhet itt ilyen. Egyik nap aztán felkerestem, és ahogy közeledtem a helyszínhez, gyanús lett, hogy sokkal inkább emlékeztet lakótelepre, mint múzeumra. Már csak azért is, mert tényleg egy elkerített lakótelep volt a megadott címen, de a terület őre megnyugtatott, hogy menjek csak be, itt lesz, amit keresek. Kiderült, hogy a Tripadvisor-toplistás látnivaló egy toronyház alagsorában bújik meg, és csak annak bejáratánál utal egy kis tábla arra, hogy itt ilyesmi működik.

sanghai5

Nyilvánvaló, hogy a helyieket nem kell különösebben terhelni ezzel, a külföldiek pedig úgy is megtalálják, ha akarják.  A magángyűjtemény egyébként nagyon izgalmas, a kínai kommunizmus nagyjából teljes történetét bemutatja fantasztikus vizuális világ mellett. De az i-re a vörös csillaggal kevert dollárjeles pontot egy magyarázó szöveg egyik mondata tette fel. Eszerint a plakátok egy magánkézben lévő sanghaji gyárban készültek.

Vagyis lehet itt bármilyen rendszer, már akkor is volt, aki pénz tudott csinálni ebből, és most is van, akinek szép bevétele van abból, hogy turistáknak mutogatja ezt. Ahogy ebben a remek cikkben mondja egy üzletember, amikor finoman próbálnak a rendszerről érdeklődni nála:

Uraim, mi Sanghajból jöttünk. Minket a pénz érdekel. Ha politikáról akarnak beszélni, menjenek Pekingbe.

Ez pedig lényegében a kulcsa annak, miért tart ma ott a város, ahol. De annak is a kulcsa, hátizsákos utazóként miért lesz  elég hamar fullasztó ez a légkör.

Persze nem töltöttem minden időmet felhőkarcolók között. Volt, hogy elmentem a francia negyedbe, ahol legalább olyan szürreális volt gyakorlatilag Bordeaux-ban sétálni. Máskor bosszút álltam az európai vizeket elözönlő gyapjasollós rákon, és megettem egyet:

Ott a szőr az ollóján!

Esetleg a nagy kínai tűzfallal hadakoztam. Vagy a szállásom tetőteraszáról figyeltem a pörgést a szürke ég alatt. De bármilyen lenyűgöző is volt az egész, és bármilyen bizsergető volt az ázsiai robbanás epicentrumában lenni, az el nem múló érzés miatt, hogy itt tényleg minden a pénzről szól, a vége felé már kifejezetten vártam, hogy felszálljak a vonatra és elinduljak Hongkongba. Ott pedig valami egészen mást találtam.
---
Amikor megírtam ezt a posztot, még nem történt meg a szilveszteri tragédia a Bundon. A hatóságok egy héttel ezelőtt le akarták fújni ünnepséget a 3D-s lézeres vetítéssel , mert tavaly 300 ezren vettek ezen részt, és már akkor világos volt, nem tudnak kezelni ekkora tömeget. Ennél ugyan jóval kevesebben jöttek össze idén, de így is elég sokan voltak.  A tömegben lökdösődés kezdődött, emberek estek el, ebből pedig tragédia lett. Összesen 36-an haltak meg, és 42-en sérültek meg. Bár még nem pontosan ismert minden körülmény, de a legbrutálisabban groteszk részlet, hogy egyes beszámolók szerint a lökdösődés azért kezdődött, mert valaki játékpénzt dobált a tömegbe. Az emberek pedig úgy próbálták ezeket összeszedni, hogy közben agyontapostak másokat.