Mikrochipgyárak ide, zsúfolt nagyvárosok oda, nemzeti parkok területén működő atomerőművek amoda (<--- trú sztori!), azért az sem lehet véletlen, hogy amikor a XVI. században a portugál hajósok meglátták Tajvant, a legtalálóbb név, ami eszükbe jutott, a Gyönyörű Sziget (Ilha Formosa) volt. Amikor elhagytam Tajpejt, hogy megnézzem az édeskrumpli-alakú ország többi részét, nem tudtam, mire számítsak, de azt reméltem, legalább úgy fogom magam érezni, mint egy portugál matróz, mondjuk skorbut és tömegverekedések nélkül.
Kezdetek semmiképp sem volt rossz, hogy a vonat az óceánpart mellett hasított végig a keleti oldalon lévő város, Hualien felé.
// ]]>
Hualien valahogy úgy aránylik a fővároshoz, mint a dél-japán viszonyok Tokióhoz. A dolgok ugyanolyan jól működnek, de az egész sokkal kevésbé nagyívű, sokkal lazább, és még annál is sokkal több a pálmafa.
Akik idejönnek, általában két okból teszik ezt. Egyrészt azért, hogy kiélvezzék az óceánpartot, főleg a környék népszerű szörföshelyeit. Másrészt a város remek kiváló kiindulópont mindenféle természeti látványosság megtekintéséhez.
Úgy terveztem, hogy Tajvan legszebbnek tartott természeti látványosságai közül legalább az egyiket felkeresem. Szóba jöhetett volna a túrázás Kelet-Ázsia legmagasabb hegyei között, a Jáde-hegységben, de ez végül nem fért bele. A másik ötlet a nagyon népszerű Nap-Hold tó felkeresése lett volna, amivel kapcsolatban az első pillanattól voltam kétségeim, de egy internetes komment győzött meg végleg arról, hogy el lehet engedni. Tudom, hogy aki kommentekből szűr le bármit, az tényleg magára vessen, mégis, amikor megláttam a Tripadvisoron az értékelést, ami nagyjából úgy szólt, hogy
hát, ha soha életedben nem láttál még tavat, akkor tényleg nagy szám
azt valahogy annyira át tudtam érezni, hogy képzeletben azonnal másfelé vettem az irányt. Így esett a választás a Taroko Nemzeti Parkra és a benne található szorosra, ami a legjobban Hualienből közelíthető meg.
(- Jaj, Sajó szan, ne is mondja, én már megőrülök ettől a Taroko őrülettől.
- Az nem Taroko, hanem Tarako, maga marha! (nevetés))
Ebből egy jó kirándulás lett a bujazöld, az eddigre már egészen megszokott pára-eső kombinációtól különösen misztikusnak tűnő hegyoldalban, ahol a látogatóközpont elhagyása után egész nap senkivel sem találkoztam. A parkban annyiféle útvonal van, hogy simán lehet választani olyat, amit egyedül lehet végigjárni.
Ahogy viszont az lenni szokott, nem az úgynevezett látványosság maradt meg igazán Kelet-Tajvanról. Hanem az, hogy közben milyen jól éreztem magam. A napjaim nagy része azzal telt, hogy reggel szereztem valahonnan egy biciklit (volt, hogy béreltem, volt, hogy csak kölcsönkaptam), áttekertem a városon, közben ahány utcai árusnál csak lehetett, bekaptam valami töltött batyut, aztán elindultam az óceánparti bicikliúton egyszer az egyik, máskor a másik irányba.
Mindez az eddigi legkedvesebb szálláshelyemmel párosult. Pedig nem indult jól a dolog: amikor megérkeztem a hostelbe, egyszerre ütött meg a már délelőtt ordító Black Eyed Peas, és a sarokban a szörfdeszkák mellett sorakozó longboardok látványa. Nagy levegőt vettem, és felkészültem arra, hogy bár csak Thaiföld környékére vártam az első találkozást az intézményesített aviciizmussal, ezek szerint hamarabb eljön a pillanat. Aztán hamar kiderült, valójában sokkal jobb a helyzet.
A hostel csak néhány hete üzemelt, úgyhogy alig voltak vendégek, az itt dolgozók pedig igazából éppen úgy az életükből akartak kiszakadni egy időre, mint az utazók, csak ők a pult másik oldalán álltak. Például a hongkongi fiú, aki nem sokkal korábban még a tüntetések első sorában volt. Vagy a tajpeji lány, aki a fővárosi reklámiparból akart elmenekülni egy kicsit, amihez egy békés vidéki város hostelje tűnt a legjobb helyszínnek. A hely főnöke közben elutazott a Fülöp-szigetekre, és otthagyta az újoncokra az egészet, úgyhogy az egész tényleg sokkal inkább olyan volt, mintha megkapták volna egy lakás kulcsát, azzal az utasítással, hogy vendégeket fogadni lehet, de nagy felfordulás ne legyen.
Amikor hoztak a piacról enni valami, nekem is jutott, amikor pedig annyira esett az eső, hogy tényleg nem lehetett mást csinálni, akkor vagy együtt válogattunk dekorációnak valót a főnök szörfösfotói közül, vagy ültünk a verandán és mindenféléről beszélgettünk. És Tajvan vonzerejének egyik fontos része, hogy ezt könnyen meg lehet tenni, mert, miközben kellően egzotikus és távoli az egész, valójában nagyon sok a közös alap a helyi fiatalokkal. Ami nekünk Oroszország, az nekik Kína, ami nekünk a külföldre költözés-otthonmaradás dilemma, az nekik egészen hasonló, ami pedig nekünk az elvágyódás máshova, hát, az pláne ugyanaz.
(Egyébként egy tajvani lánynak köszönhetem az eddigi legváratlanabb magyarváros-említést. Azon, hogy járt már Budapesten, még nem lepődtem meg, de azzal folytatta, hogy volt abban a hosszú nevű városban, amikor Romániából utazott át Magyarországra, jaj, mi is a neve. Visszakérdeztem, hogy Nyíregyháza, erre olyan boldogan vágta rá az igent, mintha a galapagosi nyaralásával büszkélkedett volna.)
Az persze önmagában nem ritka, hogy a hasonló szállásokon az ember jófej személyzettel találkozik, mert hát általában az a munkájuk, hogy jófejek legyenek, minden nap, mindenkivel. A harc a Hostelworld-értékelésekért kemény műfaj, és nincs annál feketébb nap egy hostel életében, mint amikor valami méltatlankodó amerikai turista miatt 97 százalékról 96-ra esik vissza az összesített pontszám. Úgyhogy a legbiztosabb mindenkivel a legkedvesebbnek lenni, amivel persze egyáltalán nincs semmi baj. Az viszont, ha sikerül ezen túllépni, már nem olyan gyakori, de különösen jó élmény tud lenni. Még az is kiderült idővel, hogy az érkezésemkor hallott zene is csak valami Youtube-baleset volt.
Egy idő után aztán nagyon hiányozni kezdett a napsütés, így elindultam az utolsó helyre a szigeten, ahol még ilyesmire számíthattam. A legdélebbi csücsköt néztem ki magamnak, azon belül is Kenting települést. Ez nagyjából a helyi Siófok, de ennek hátrányait így szezonon kívül egyáltalán nem éreztem, annak pedig, hogy esténként piaccá alakult az egyetlen utca, még kifejezetten örültem is. Kenting egyben szörfösparadicsom is, amióta az itt állomásozó amerikai katonák divatba hozták.
És itt végre tényleg sütött a nap, olyannyira, hogy megvolt az utazás első rövidnadrágos napja, és első óceánban fürdése, ahogy végigtekertem a déli part mentén. Amikor pedig nem bicikliztem, főleg stoppoltam.
Bár a Hivatalos Nemzetközi Stopposbesorolás szerint csak a negyedik kategóriához tartozom (a legkönnyebb dolga egy lánynak van, utána jön két lány, majd egy lány és egy fiú, aztán az egy fiú, aminél már csak két fiúnak rosszabbak az esélyei), egyszer sem telt néhány percél többe, hogy felvegyen valaki, miközben bejártam a pártvidéket. Olyan is előfordult, hogy a legelső arra járó vitt el.
Egyszer egy baráti társaság vett fel, akik minden második kanyarban megálltak, hogy lefényképezzék egymást. Az egyik, különösen látványos tengerparti sziklán pedig a fotós addig lépkedett hátra a tökéletes szög kedvéért, amíg egy óvatlan pillanatban le nem esett a szikláról.
Szerencsére nem lettek súlyosabb sérülései annál, mint amit én okoztam magamnak azzal, hogy a szám elharapásával próbáltam visszafogni a kitörő nevetést (természetesen azért közben a segítségére siettem, van nekem lelkem!), de a pillanat tényleg csak ahhoz volt fogható, amikor egyszer még a gimnáziumi ebédlőben láttam valakit konkrétan elcsúszni egy eldobott banánhéjon. Ezt a jelenet főszereplője is érezhette, mert miután leporolta magát, ő maga is széles mosollyal villantotta meg a bételdió-rágástól elsatnyult fogait, és már mentünk is tovább.
Igazi kínai turistacsoportot csak egyszer láttam. Kenting közelében van a part, ahol a Pi élete filmváltozatának néhány jelenetét forgatták. A helyi bárban ugyan ott van a film híres csónakjának mása, de ennél több branding nincs. Csak egy jó part, fehér homok és tiszta víz. Kora délelőtt érkeztem ide, lekötöttem a biciklimet egy pálmafa mellé (igaz, ha nem kötöm le, akkor sem történt volna semmi), megfürödtem, aztán kifeküdtem a szinte teljesen üres partra. Egészen addig, amíg fel nem kaptam a fejem arra, hogy a kihalt parkolóba néhány perc leforgása alatt huszonöt zsúfolt kínai turistabusz érkezik meg.
Az is kemény tud lenni, amikor egy nyugati csoport szelfibotokkal hadonászva megszáll valami látványosságot, de ha a letarolás hivatalos sportág lenne, nem sok esélyük lenne egy kínai csoporttal szemben. És még csak egy kieső, lényegtelen partszakasz volt, nem valami igazán híres látnivaló. Úgy tekintettem a dolgot, hogy ez volt az előzetes, mire számítsak a Tajvan utáni következő állomáson, Sanghajban.