Ha gyorsan kell mondani valamit, mi jut eszedbe Tajvanról?
- 5
- 4
- 3
- 2
- 1
- Most!
A válasz az esetek többségében gondolom valami ilyesmi:
Tudom, milyen érzés. Én is pont így voltam néhány héttel ezelőtt. Jó, esetleg eszünkbe juthat néhány dolog a történelemből: Csang Kaj-sek és a kommunisták elől elmenekülő kínai kormány, Kuomintang, hidegháborús helyszín, ilyesmi. Aztán beugorhatnak zsúfolt nagyvárosok, számítógép-gyártók, meg tájfunok és földrengések képei a híradókból. De hogy mi van ott, arról nem sok dolgot tudtam volna mondani, különösen a környék országaihoz képest.
Az utazók többsége, akikkel beszéltem erről, hasonlóan volt ezzel. Egyikünk sem tudta igazán, mire számítson, de egy kis utánaolvasás alapján úgy tűnt, érdemes lesz idelátogatni. Nekem Japán után éppen ideális követező állomásnak tűnt, ráadásul onnan már nem is volt különösebben drága az utazás (100 dollárba kerül a Tokió-Tajpej repülőjegy).
A következő két hétben aztán meglepetés jött meglepetés után, és kiderült, Tajvan egy izgalmas, változatos, szórakoztató, ráadásul nagyon kényelmesen beutazható ország. És most nem azért írok országot, hogy bosszantsam az erre nagyon kényes kínai hatóságokat, akik természetesen hallani sem akarnak arról, hogy Tajvan külön ország lenne. (Sőt, nem csak a hatóságot, hallottam én hátizsákos kínai utazót is teljesen természetesen arról beszélni, hogy Tajvan az ő drága kincsük.) A hangulat, az emberek, és egyáltalán, a dolgok működése miatt egy pillanatig sem fogjuk úgy érezni, hogy Kínában vagyunk. Ami pedig utazásszempontból hasonlóan fontos, vízumra itt nincs szükség.
A valamivel nagyobb, mint harmad Magyarországnyi szigeten 24 millióan élnek, ami önmagában is zsúfoltnak hangzik, pedig ez még nem is a teljes kép. Mivel az emberek többsége a nagyvárosokban él, valójában a sűrűség még nagyobb.
// ]]>
A maga hétmillió lakójával a főváros, Tajpej ázsiai léptékkel nem különösebben nagy. A lakók több mint fele a főváros köré épült Új Tajpejben él, vagyis amikor megérkeztem a város belső részeibe, a zsúfoltságból nem sokat éreztem. A toronyházak persze itt is sorakoznak - a földszinten viszont pörög és gőzölög az élet.
Főleg gőzölög. Az első élményeim a városban az utcai kajáláshoz kötődtek. Aztán a második, harmadik, sőt, talán még a huszadik élményeim is, mert az első napokban szinte nem is csináltam más, csak utcai standról utcai standra jártam, és ahol azt láttam, hogy sorban állnak a helyiek és valami épp frissen készül, már kértem is belőle, függetlenül attól, hogy az a valami leves, tészta, polip, rák, pálcikás virsli, sült keksz, vagy ezek közül bármelyikkel, vagy bármi mással megtöltött batyu (ami a tajvani utcakonyha alapeleme).
// ]]>
A jó hangulat elég nagy részét pedig a városban mindenfelé megtalálható, minden nap nyüzsgő esti piacok adják. Csak a night marketek bejárása megér több estét, még akkor is, ha nem akarunk se telefont, se edzőcipőt vásárolni késő este, csak egymás után falni a dumplingokat, és figyelni, ahogy pörög az élet. Vagy épp ahogy idős urak medencében horgásznak.
De megér egy estét az is, ami egy, illetve egész pontosan 101 emelettel feljebb van. A város felé magasodó Taipei 101 2010-ig a világ legmagasabb épülete volt. Akkor ugyan a Burdzs Kalifa Dubajban megelőzte (nemhogy megelőzte, rávert több mint 300 métert a maga 828 méterével), ez viszont a látványon semmit sem változtat. A hasonló épületszörnyek gyakran nyomnak el mindent maguk körül, pláne ha ilyen sokkal emelkednek ki a város átlagos magasságából. Lehet, hogy eddigre elfogult lettem, mert túlságosan megszerettem a helyet, de nekem úgy tűnt, a torony itt sokkal inkább szerves része volt a látvány egészének.
Még a skyline ideális megtekintésének helyszíne is tök jó. Azt a tanácsot kaptam, hogy délután menjek fel a 183 méter magas Elefánt-hegyre, és maradjak is ott sötétedésig, hogy nappali, és esti fények között is meglegyen a látvány. Ez pedig tökéletesen működött így is
meg így is
// ]]>
persze azzal együtt, hogy ezt a tanácsot nem csak én kaptam, hanem nagyjából mindenki, úgyhogy az igazi hangulat inkább ilyesmi:
dehát mutasson bárki a világon olyan pontot, ahol egy hasonló helyszínen kevésbé nyüzsögnének a látogatók. Az pedig egyébként igaz ugyan, hogy Tajvan egyelőre még kívül esik a hagyományos útvonalakon, de így is egyre több a turista. Olyannyira, hogy idén arányosan Tajvanon növekedett a legjobban a látogatók száma az egész világon, 26 százalékkal. Igaz, ennek nagy része egyelőre kínai turistákat jelent.
Nagy szám Tajpejben a Nemzeti Palotamúzeum is, ahol évezredes kínai műtárgyak óriási gyűjteménye van - de legalább ilyen érdekes, mit mond el mindez a közelmúltról. Ezeket a kincseket fél Kínán áthurcolták a XX. század első felében hol a japán megszállók, hol a kommunisták elől menekítve őket, míg végül Tajvanra kerültek. És azt talán még a kínai kommunista párt is el kell hogy ismerje - bár kimondani nyilván soha nem fogják -, hogy jobb, hogy odakerültek. Ha Kínában marad, a gyűjtemény nagy része szinte biztosan odaveszett volna a kulturális forradalom jegyében.
Ebből a szempontból nem nehéz amellett érvelni, hogy még mindig jobb egy tolvaj, mint egy társadalommérnök. Ha egy tolvaj ellop valamit, az legalább elméletben megmaradhat (és Tajvan volt urát, Csang Kaj-seket nem kellett félteni, amit jól mutat beceneve, a General Cash-my-Check is), amiről viszont ideológia mondja ki, hogy elpusztítandó, annak a utókor jellemzően búcsút mondhat.
Ilyenekről, meg Kínáról, Hong Kongról és a körülöttük megváltozó világról egyébként nagyon jól lehet beszélgetni tajvani fiatalokkal. Akikhez szerencsém volt, mind tájékozottak, érdeklődőek, a világra nyitottak voltak, akik némi aggodalommal figyelik ezeket a változásokat. Bár akkora figyelem nem jutott neki, mint a hongkongiaknak, tavasszal Tajpejben is voltak diáktüntetések azért, mert a kormány szorosabbra fűzte a szálakat Kínával. Részben ez inspirálta később a hongkongiakat.
A kormánypárt azóta egyébként akkorát bukott a kínai közeledés miatt az önkormányzati választáson, hogy a miniszterelnöknek is mennie kellett. A legszebb csavar mindebben pedig az, hogy a kampány idején a kínai turisták érdeklődve nézegették, hogy nahát, milyen egy csoda dolog ez a demokratikus választás.
Mindeközben egy délután még a tajpeji kúllistához is szerencsém volt egy kortársművészeti kiállításon.
A művészek közül egyértelműen kiemelkedett Sim Cheng, aki komoly arccal elemezte az érdeklődőknek képeit.
Fel is csillant a szemem, és büszkém mutogattam neki a telefonomon a véletlenül nagyon jól sikerült tokiói anime-valóság crossoverem, és mondtam neki, hogy nahát, művésztársak vagyunk. A reakció egy olyan mosoly volt, amivel a felnőttek szokták honorálni az értékelhetetlen rajzaikat lelkesen mutogató óvodásokat.
Voltam ezen a kívül fürdőkkel teli városrészben is, de ezt a témát már olyan alaposan kiveséztük korábban, hogy nem jönnék elő újra a meztelen élményekkel. Szuperül éreztem magam Tajpejben, de néhány nap után ideje volt vonatra szállni és továbbállni, hogy megnézzem az országnak azokat a részeit, amikről végképp semmit sem tudtam.
