Egy kelet-európai búcsúja Japántól

Azért van abban valami szívből jövően kelet-európai elbaszottság, hogy utolsó estémet Japánban a Gerlóczy utai Villányi borozó oszakai megfelelőjében töltöttem. Addigra már egészen elszoktam a megapoliszoktól, és annyira megszerettem a déli, lelassult életet, hogy nem sok kedvem volt visszatérni egy 19 milliós város arc- és lélektelen pörgésébe. Más választásom viszont nem nagyon volt: vonatbérletem érvényességének végéhez közeledett, és bár az sem volt olcsó, anélkül tényleg szinte megfizethetetlen nagyobb távokon utazni az országon belül. Ráadásul meg is volt már a repülőjegyem a következő állomásra.

Oszaka utcáin

Úgyhogy a nagyjából Japán Manchesterének tartott Oszakára egy napom maradt Tokió felé menet, és az is egy metrómegálló közelében a legkoszosabb kocsmában töltött estébe torkollott.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Jó, lehet, hogy nem is volt koszos, csak a füst miatt tűmt annak. A berendezés viszont olyan pontosan idézte meg a Villányit (vagy akár a közelében lévő Turisztot), hogy egyből otthon éreztem magam. Az pedig csak elsőre tűnt nagy különbségnek, hogy itt az este központi részét képezte a karaoke, és a sűrű füstben, a sócsúk és szakék mámorában egymás kezéből kapkodták ki a mikrofont a vendégek, hogy az Egy jó asszony mindent megbocsájt, vagy épp a Nagy a feje, búsuljon a ló helyi változatait énekeljék el, egyébként jellemzően egész jól.

Persze, hogy sokkal jobb, ha az ivás mellé van valami program is, viszont egy kicsit jobban belegondolva a magyar párhuzamba, a zenegép általában egészen hasonló szerepet tölt be a hasonló estékben. Jó, zenegéppel a szereplés kevésbé hangsúlyos, meg lehet tenni, hogy az ember bekéri a Hol van az a lányt, aztán ugyanúgy búsul tovább a pultnál, de jellemzően azért ezzel a megoldással is előbb-utóbb énekléssé fajulnak a dolgok egy igazi magyar kocsmában.

// ]]>

Már akkor éreztem, hogy hiányozni fog Japán, mindenestül, a robottéteremtől a varázsszigeten keresztül az áramos medencéig. És igazi kelet-európaiként a pultnál merengve számot vetettem azzal, hogy mik voltak a legjobb és legrosszabb húzásaim az útnak ebben a szakaszában.

A legbénábbnak két dolgot szavaztam meg. Egyrészt a kiotói látogatásomat, ahova valahogy fáradtan és kedvetlenül érkeztem meg, és egyáltalán nem ragadott magával a volt főváros egyébként tényleg páratlan építészeti kincse. Egy idő után fel is adtam az egészet, és inkább leültem egy parkban, ahol viszont váratlanul jó élmény volt megnézni egy iskolás baseballmeccsét. Igen, tudom, hogy ez évezredes kulturális hagyaték félrehajítását jelenti egy, az országban néhány évtizede létező hagyomány kedvéért, de talán mindenkivel fordult már elő ilyesmi utazás közben.

A másik elég rossz húzás, hogy bár kifejezetten szerettem volna, nem nagyon tudtam elengedni az otthoni dolgok követését. Ez mondjuk részben annak köszönhető, hogy pont történnek otthon dolgok, és persze nem is árt valamennyire képben maradni - itt viszont rosszabb volt a helyzet, mert voltak, amik sajnos érzelmileg érintettek meg. Vagyis hát volt, ami annyira felidegesített, hogy csak azután nyugodtam meg, hogy kilométereket gyalogoltam dühösen, és megnéztem egy parazitáktól szóló kiállítást:

Bent nem lehetett fotózni, viszont lehetett kapni bélférges pólót, amin egy pillanatra elgondolkoztam. A tippet köszönöm perfectvillainnek!

De azért volt jó húzásom is. Főleg az, hogy az országba utazók döntő többségével szemben nemcsak, hogy lementem délre, de az időm nagy részét ott is töltöttem. Amiket itt láttam, azt nem sok mindenre cserélném el, pedig igazából nem is ezek miatt indultam el dél felé. Valójában a kámzsás darvak érkezését akartam megnézni, akikkel erős rokonságot éreztem.

Ők is az évnek ebben a szakaszában érkeznek Japánba, mint én, és ők a szibériai télből jönnek el, ahogy, hát, ha nem is pontosan, de majdnem én is.  Arról nem beszélve, hogy az itthoni zaklatottság lassan elmúló hatása alatt úgy éreztem, semmi sem állhat távolabb ettől, mint költöző madarak érkezését figyelni egy vulkanikus, szubtrópusi szigetre.

A távolban repülő madarakat fotózni, na, az nem az én ligám. A kámzsás darvak egyébként így néznek ki.

Az élmény egyébként megvolt az Izumi daruközpontban, bár közel sem volt olyan meghatározó, mint vártam. Ottjártamkor még elég kevés madár érkezett meg Szibériából, és nem is sikerült igazán közel jutni hozzájuk, csak a mindent beterítő vijjogást éltem át (ami a hivatalos 100 legjobb hang Japánban - listának is része).  Mégis, azért a sok dologért, ami aközben történt, hogy eljutottam ide, bőven megérte.

// ]]>

Japánba bármikor szívesen visszamennék. Akár azokra a helyekre is, ahol jártam, de főleg oda, ahova nem jutottam el. Egyszer nyáron meg kellene csinálni azt, hogy Tokióból elmegyek Hokkaidóra, az északi szigetre, ott kirándulok, amennyit csak tudok, aztán áthajózom Szibériába, és onnan hazajövök. Útközben talán még a darvakat is viszontlátnám. De most másfelé vezetett az utam.

Az este végére egyébként addig noszogattak, hogy elénekeltem Backstreet Boystól az Incomplete című számot. Tényleg mintha el sem utaztam volna.

Így bulifotóz egy részeg japán
További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;