Egy jelenet a Princess Mononoke című Miyazaki-filmből:
Egy kép Jakusima szigetéről:
A film demondisznója:
Az erdő a szigeten:
// ]]>
A film varázslényei, a kodamák:
És ismét a sziget:
Na jó, ez csalás volt, mivel a rajongók éreznek ilyen táskákkal. Ez viszont tényleg ott nő:
----
A hajó Jakusimára vasárnap kora reggel indult Dél-Japánból, Kagosimából. Vendéglátómmal, a helyi egyetemen rádiócsillagászatot tanuló Orosz Gáborral (akinek élményeiről bővebben itt lehet olvasni) álmosan várakoztunk, miután egy órával indulás előtt már a kikötőben voltunk. Két útitársunk viszont, Hoshira és Szera, akik szintén kagosimai csillagászok, csak az indulás előtti utolsó percekben futottak be. Álmos bambulásunkkal szemben olyanok voltak, mint két gyerek, akiket először visznek a vidámparkba. Alig fértek a bőrükbe attól, hogy Jakusimára megyünk. Korábban egyikük sem járt a szigeten.
Elsőre persze arra gondoltam, hé, veletek mi van, bármelyik hétvégén elmehetettetek volna erre az iszonyú király helyre, hogyan nem sikerült eddig? Ami persze csak addig tartott, amíg eszembe nem jutott, hány király hely van, ami egy négyórás hajóútnál is sokkal kisebb könnyebben elérhető Budapestről, mégsem látogattam meg soha.
A Japánt alkotó négy nagy sziget közül a legdélebbi, Kjúsú bizonyos szempontból a tökéletes hely. A pálmás-napsütötte trópusias hangulat és az ehhez illő lazaság és kellemes szakadtság találkozik azzal, hogy egyébként nagyjából minden ugyanolyan jól működik, mint a tokiói toronyházak tövében. Néhány évtizeddel ezelőttig még használták is a szacumai idő (Szacumának hívták korábban a sziget egyik legnagyobb városát, Kagosimát) szófordulatot, ami nagyjából azt jelentette, amit a mediterrán időpont megbeszélés Európában. 10-20 perces garantált késést.
Ez persze a másodpercre pontosan érkező vonatok világának tökéletes ellentéte, és ebben a formában nehezen is tudna a két dolog egyszerre létezni, így mára kikopott, az érzés mégis ilyesmi maradt. Kagosima Nápoly-hangulatát pedig a város fölé magasodó, kifejezetten aktív Szakuradzsima-vulkán teszi teljessé, ami a helyiek életének egészen mindennapi része: a folyamatosan szállingózó hamut úgy kell felsöpörni az utcán, mint nálunk a havat. És ezek még csak a mindennapok, a kitörés néha ennél jóval hevesebb.
A kagosimai egyetem campusa például a legjobb hangulatú egyetemi intézmény, amit valaha láttam. Az épületek közötti park a pálmafák alatt minden nap késő estig élettel van tele, és különféle fúvós hangszereken játszó diákok egész serege gyakorol itt iskola után. Mivel ezt egymástól teljesen függetlenül teszik, a hanghatás valami olyasmi, mintha folyamatosan Ultrahang fesztivál lenne, vagy mintha mindenki Lisa lenne a Simpson-család intrójából.
// ]]>
Szóval nem volt nehéz megszeretni a környéket, mielőtt elindultunk volna ennél is délebbre, a Rjúkú-szigetekhez tartozó Jakusimára. Néhány órával az álmos reggeli találkozó után pedig már felfelé baktattunk a hegyen, amit az egész világ egyik legnagyobb csapadékmennyiségétől páratlanul buja erdő borít, és ahol mindenről a démondisznó, meg a kodamák jutottak az eszünkbe.
Ha már ennyit beszélünk róla, azok kedvéért, akik nem látták: a Princess Mononoke (magyarul A vadon hercegnője) a rajzfilmtörténet egyik csúcsteljesítménye. Egyrészt van az, amit Tbg így fogalmazott meg Miyazaki alkotásairól: “nem gyerekfilm, nem családi film, hanem egyszerűen film a szónak a legnemesebb értelmében”. A Princess Mononoke viszont ennél is több.
Fantáziavilágának gazdagságával nem sok minden vetekszik, amit ember valaha lerajzolt, emellé pedig kifejezetten okosan és összetetten mesél emberi fejlődés és természet viszonyáról. Ahelyett, hogy az emberi szükségletekből adódó fejlődést valami eredendően gonosz, a természet ősi erőinél erkölcsileg alacsonyabb rendű dolognak állítaná be, végső soron a különféle életformák együtt, vagy legalábbis egymás mellett éléséről szól. Aki szeretne tátott szájjal ülni egy rajzfilm előtt, szánjon rá egy estét.
Mivel a Priness Mononoke a valaha volt egyik legsikeresebb film Japánban, hatalmas kultusszal, sokan vannak, akik azért jönnek a szigetre, mert ez a helyszín ihlette meg Miyazakit.
Jakusima erdeiben sétálva az is érthetővé válik, önmagában a látvány és a sziget gazdag mondavilága mellett miért ez volt az inspiráció. Többezer éves fadinoszauruszok élnek együtt néhány évtizedes facsemetékkel, és az egészben éppen annyira benne van az emberi pusztítás, mint a teremtés.
Évszázadokkal ezelőtt óriási lendülettel irtották a sziget fáit. Hajót, házat, vagy bármi mást lehetett építeni a magas gyantatartalmú, víz- és rothadásálló, kiváló minőségű fákból. A jakusimai fa fogalom volt, az ország többi részével szemben itt nem rizsben, hanem fában fizették az adót. Egy idő után nemcsak az állam, hanem a korábban az ilyesmitől ódzkodó helyiek is hasonló hévvel kezdték irtani az ezeréves erdőt. (Hogy mennyire ódzkodtak ettől, azt jól mutatja a történet, ami szerint a kivágások csak azután kezdődtek el, hogy Tomari Jocsiku konfuciánus szerzetes meggyőzte a közösséget arról, beszélt az istenekkel, akik rábólintottak a fák kivágására.) Az erdőirtást végül még éppen azelőtt állították meg, és nyilvánították nemzeti parkká a szigetet, hogy minden elfogyott volna.
Azokat a többezer éves cédrusokat, amik sértetlenül átvészelték mindezt, jakuszuginak hívják, és nagy tisztelet övezi őket. Más, hasonlóan öreg példányokat ugyan kivágtak, de nem a tönkjükkel együtt - a meghagyott tönkből így új fák nőttek ki. A második generációi fái (nyidájszugi) így csak többszáz évesek. És itt jön az ember, aki észbe kapott, hogy most már elég ház és hajó épült az ősi erdőből, maradjon is valami, ezért elkezdte visszatelepíteni, amit elpusztított. A nagy cédrusok körül megtisztították az erdőt, ahogy pedig a fákról lehullott a termés, és kis cédrusok kezdtek nőni, azokat különös figyelemmel gondozták. Ebből lettek a harmadik generációs cédrusok (szándájszugi), amik mindössze néhány évtizedesek, és tulajdonképpen telepítettek, de úgy, hogy a módszer miatt az erdőnek a legkevésbé sincs telepített hangulata.
// ]]>
Hogy erre gondolt-e Miyazaki, arról persze fogalmam sincs, de nekem mindez pontosan összeért a filmmel. Az egymásból kinövő fagenerációk, és a ködbe burkolózó hegycsúcsok látványa pedig biztosan eléggé elragadó volt ahhoz, hogy a kirándulás közben elfelejtsük az egyik legfontosabb szabályt: addig kell kiérni az erdőből, amíg nem megy le a nap.
Szinte teljesen sötétben, a szakadó eső miatt csúszkálva-bucskázva értünk végül le a hegyről, és lefelé menet már útitársaim sem dúdolták olyan vidáman a film zenéjét, de az erdő istenei ennél jobban szerencsére nem büntettek meg minket.
Másnap sült repülőhalat ebédeltünk:
és felkerestük a sziget keleti felét, ahol szarvasok, és vezető nélküli közösségekben élő majmok mászkálnak az út mentén.
És csináltunk még valamit, amiről a következő posztban lesz szó.
A legfelső jakusimai kép nem saját, innen van. A vendéglátásért, a kirándulás megszervezéséért és a poszthoz nyújtott segítségért pedig hatalmas köszönet Orosz Gábornak.