A japán közértek polcainak kínálata legtöbbször olyan, mintha egy fogadás eredménye lenne, amit évtizedekkel ezelőtt kötött két mágnás az élelmiszeriparban.
Az egyik szerint nem lehet a világ összes ízét kombinálni a világ összes ételével. A másik viszont azt mondta, adj nekem időt, és bebizonyítom, hogy minden párosítás lehetséges.
Mivel a határidő még nem járt le, az újabb és újabb kombinációk azóta is érkeznek a zöldteás Oreótól a wasabis Kit Katon át a licsis-sós üdítőig. Illetve eddig a csodáig:
Paradicsomlés sör.
Ha odáig nem is merészkednék, hogy azt mondjam, az Asahi sörgyár eredetileg szezonálisnak szánt, de a piacon maradt terméke mindent egyesít, ami jó az életben, azért meg lehet kockáztatni, hogy az emberiség két nagy találmánya egyesült egy harmadikban.
Elsőre gondolom nem hangzik túl jól, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a paradicsomlé és az alkohol jól megférnek egymás mellett. Az ital viszont tényleg a két összetevő legjobb tulajdonságait hozza össze, hűsítő, savanykás, paradicsomos, de közben egyértelműen sör.
Az a gyanúm, hogy ez egyébként házilag is előállítható, csak az arányokkal kell okosnak lenni. Sokat pedig nem ittam belőle egyszerre, úgyhogy nem tudom, berúgási céllal működik-e, de kispolgári mennyiségben egészen vifon. Ha pedig ezt sikerült összehozni, akkor tényleg nincs kombináció, ami ne működne.
Persze biztos lesz, aki szerint ha a világszerte tisztelt, páratlan gazdagságú japán gasztronómiai kultúra közepén egy 0,33-as fémdobozban találom meg a boldogságot, akkor akár otthon is maradhattam volna, dehát nem véletlenül nem “Asztalfoglalás négy főre” a blog neve.
Összességében azért a legemlékezetesebb íz a kurobuta, vagyis fekete disznó húsa volt, Dél-Japán egyik jellegzetessége, amit Kagosimában próbáltam ki. Ennek leírásához nincsenek meg az eszközeim, de azt tudom, hogy miközben kis szeletekre hasítottam a zsíros kockákat, magamban halkan nyüszítve fohászkodtam, hogy kérlek, disznócska, soha ne fogyjon el a hús a tányérról. A csoda sajnos elmaradt, a hús elfogyott, de olyan boldogan mentem haza, mintha zsírban lebegtem volna.
És tudom, hogy a feketehamburger-téma hónapokkal ezelőtt lefutott, és gondolom mostanra már Budapesten is minden utcai kifőzdében, ha máshogy nem, egy filctollal összefirkálják a zsömlét, ha el akarják adni, de azért megkésve ebbe is beleharaptam.
Az ételszínezékkel én is szeretek játszani otthon, így tudom, hogy a dilis külső a dolgok ízére inkább csak azért van hatással, mert másmilyennek képzeljük őket. A fekete zsömle egész hihetően adta elő magáról, hogy igazából füstíze van, a barbecue szósszal együtt így az eddigi legközelebbi élményem volt ahhoz, milyen érzés lehet venni egyet a Harry Potterből ismert mindenízű cukorkás zacskóból.