A Japán, ami kívülről nem látszik

Van az a tréfa az interneten, hogy eközben Japánban.  Ilyen képekre szokás ezt írni:

meanwhilein

Meg ilyenekre:

meanwhilein2
És persze még sokkal ilyenebbekre is. Azt viszont még soha nem láttam, hogy ilyesmire lett írva ez a szöveg:

// ]]>

Pedig ha valami, akkor ez aztán óriási eközben Japánban. Csak egy teljesen másik Japánban, mint ami kívülről látszik.

---

-    Hogy jutok el Ninosimára?
-    Hova, Hirosimába?
-    Nem, nem, Ninosimára.
-    Hm… ennek utána kell néznem.  Még sosem voltam ott.
-    A vendégek között sem volt még soha senki?
-    Nem emlékszem ilyenre.

A helyszín egy hostel Hirosima külvárosában a kikötőben, aminek falain egymást érik a Tripadvisor-kitüntetések. Ide általában azért érkeznek az emberek, hogy megnézzék a rövid kompozással elérhető Mijadzsima szigetét. Mijadzsima egyébként szuper hely, szarvasok mászkálnak az utcán:

Beach deer AKA kawaii kawaiicus #japan #miyajima #kawaii

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

híres szentélyéről nem is beszélve:

mijadzsima
Ekkorra viszont már nagyon vágytam valami olyan helyszínre, ami kívül esik a hátizsákos karavánok nyomvonalából. A letérés a kitaposott útról a legnagyobb közhelyek egyike a Lonely Planet-univerzumban, és természetesen az ilyen címkével ellátott helyek egészen addig esnek kívül a kitaposott úton, amíg ezt meg nem írják róluk. Úgyhogy különösen megörültem, amikor „2013 legjobb személyzete Ázsiában”, ha jól emlékszem az egyik feliratra a falon, a fent idézett választ adta.

Pedig Ninosima felkereséséhez különösebb erőfeszítések sem kellenek. Villamossal elmentem Hirosima másik végébe, onnan már csak egy félórás hajóútra volt a kis sziget. Ninosima, akárcsak Mijadzsima, és még háromezer másik kisebb-nagyobb sziget, Japán belső tengerén, a Szetón található. A Japánt alkotó négy nagy sziget közül három, Honsú, Sikoku és Kjúsú között lévő tenger még az országon belül is teljesen külön világ.

A megszálló katonából a japán kultúra és élet egyik legnagyobb krónikásává vált Donald Richie a hetvenes években járt erre. Az ország akkor már bőven átalakult, de ezen a vidéken akkor még ebből nem sok érződött. Ebből született az Inland Sea című nagyszerű könyv, amiben a szerző bemutatja az élettel teli kikötőket, felkeresi a leprások szigetét, máskor pedig egy kevéssé világlátott, de annál kíváncsibb fiatalnak magyarázza el a különféle női testrészek működését – összességében pedig egy olyan világot ír le, amiből mindenképp szerettem volna látni legalább egy kicsit.

A photo posted by Gergő Plankó (@vifonbeach) on

// ]]>

Alig pár perccel azután, hogy leszálltam a hajóról, kedélyes japán nyugdíjasok gyűrűjében találtam magam, akik a kikötő mellett ground golffal múlattak az időt a napsütésben. Ebben az egyszerűsített golfban egy kis kapuba kell betalálni minél kevesebb ütésből, az igazi golfnál jóval kisebb pályán, és jóval kevesebb manírral. A játéknak komoly kultusza van a belső tenger szigetei között, bajnokságokat is szoktak rendezni.

A ninosimai golfosok üdvözlésképpen US Army!-felkiáltással mutogattak felém. Mivel erre a szigetre szállították  az atombomba áldozatait, később pedig árvaházat is nyitottak itt a családjukat Hirosimában elveszítő gyerekeknek, nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez barátkozást jelent, de a széles mosolyok végül meggyőztek, hogy csak arról volt szó, az amerikait nagyjából a külföldi szinonimájaként használták, és azt akarták, szálljak be.

Miután egytől egyig mindenki legyőzött, kirándulni indultam a sziget büszkeségére, az Aki-no-kofudzsi nevű hegyre, ami a helyiek szerint éppen olyan, mint a Fudzsi, csak kicsiben. Ahogy később megtudtam, nagyjából minden japán faluban vagy egy kis hegy, domb, vagy ha más nem, egy vakondtúrás, ami a helyiek szerint tisztára Fudzsi. A csúcsra vezető út méretes színes pókok szőtte hálókkal volt tele éppen fejmagasságban, így ha azt éreztem, hozzám ért valami, olyan csapkodásba kezdtem, amit, hát, valószínűleg elég cikinek éreztem volna, ha bárki lát.

Persze nem látott senki, ami a belső tenger szigetein egyáltalán nem olyan meglepő. A Richie által leírt helyzethez képest történt errefelé egy jókora változás: a belső tengeren hidak épületek.  És azzal a lendülettel úgy húzott el minden fiatal a nagyvárosokba, hogy az idősebbeknek talán meg is kellett ragadniuk egy pillanatra a halászkalapjukat, hogy le ne sodorják a fejükről.  Ninosimára ugyan pont nem vezet híd, itt a hirosimai hajójárat is elég volt ugyanehhez. Onnan pedig  már száguldott tovább a sinkanszen.

Közért a kikötőben.

Egy ilyen szigeten tehát nem valami morbid ízetlenkedés, pláne nem tiszteletlen nyuggerezés, egyszerűen csak a nyilvánvaló elismerése arról beszélni, hogy ennek a történetnek hamarosan vége lesz. A demográfiai folyamatok itt nem valami elvont fogalomnak tűnnek: belátható időn belül az utolsó helyi is meghal. Ninosimának most nagyjából ezer lakosa van, de a belső tenger jónéhány szigete teljesen lakatlan.  Hasonló élményig persze nem kell Japánig menni, itt vannak rögtön példának a magyar falvak. A kontraszt mégis nagyobb itt a szupervonatok világa és a villanyt lassan lekapcsoló szigetek között, mint nálunk.

Amikor felértem a hegy tetejére, nagyjából úgy éreztem magam, mint a pókhálókon átverekedő Edward Bloom a Nagy halban. A csúcson két idős asszonysággal találkoztam. Békésen uzsonnáztak, aztán az egészre ügyet sem vetve elindultak lefelé. Végül is, aki felett átszáguldott a modern Japán, az nem fogja néhány pók miatt zavartatni magát.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.