Tokiónak nincs igazi központja. Máshogy fejlődött, máshogy alakult, máshogy működik: az európai szerkezethez szokott szemmel sokszor olyan, mintha különálló városkák szövetsége lenne, amiket egyébként összeköt a tökéletes közlekedési rendszer. Ez egyébként nem is áll olyan nagyon távol a valóságtól, nagyjából tényleg így lett a világ legnagyobb városa az egykori Edóból. És így lesz még nagyobb. A városszerkezet emlékére éppen ilyen lesz a róla szóló poszt is. Különálló emlékdarabok, amiket egy dolog köt össze: mind Tokióhoz kötődnek.
1. New Sky Building - Az épület, aminek a teteje egy hadihajó
// ]]>
The most scary fucked up brutal post apocalyptic god damn thing
- írja a Hello Damage című útifanzin olyan lendületesen, hogy a lényeg fordítás nélkül is átjön. A japán metabolikus építészet egyik mesterműve ez, amiben többek között az a csodálatos, hogy még ha nagyon kevés fogalmunk van arról, mi az a japán metabolikus építészet (ami rám például mindenképp igaz), akkor is éppen olyan hatással lesz ránk, amikor kilépünk egy toronyház tetejére, és szembesülünk azzal, hogy egy hadihajót formáz.
Egy kis szerencse is kellett ahhoz, hogy lássam, mert az épületbe ugyan még könnyen bejutottam, a legfelső emeletről kivezető ajtó viszont zárva volt. Már éppen szomorúan lemondtam volna az élményről, amikor a lépcsőházban összetalálkoztam egy takarítóval, aki ugyan nem igazán értette, hogy kerülök oda, végül mégis kiengedett a tetőre. A következő fél órában egy hadihajó fedélzetéről néztem, ahogy lassan beesteledik. (A tippet hálásan köszönöm unatkozórobotoknak.)
2. A félig nyílt ajtók
A New Sky Buildinget megtalálni sem volt olyan könnyű. A végén egyszerűen megkérdeztem valakit az utcán, aki ugyan nem ismerte ezt a csodát, és angolul sem igazán tudott, végül mégis utcákon keresztül kísért, hogy biztosan célba érjek. Hasonló, az állítólagos japán hidegségtől nagyon távol álló élményeim máskor is voltak.
Valahogy úgy voltam ezzel, mint a Japánt körbestoppoló Will Ferguson, akinek erről írt könyvében visszatérő motívum, hogy az őt felvevő autósok azt mondják neki, soha nem jut el a céljához, mert errefelé nem veszik fel a stopposokat. Dehát maga is felvett, mondja erre mindig, mire általában a válasz az is, hogy igen, de én másmilyen vagyok.
Akikkel találkoztam, amikor valami segítségre szorultam, mind másmilyenek voltak. Azt szokták mondani, hogy Japán a félig nyitott ajtók országa. Nekem ilyen rövid idő alatt ebből csak a jó rész jutott, vagyis a kedvesség és segítőkészség. Az, hogy közben azért félig csukva is van az ajtó, állítólag hosszabb távon jön ki - ekkora ugyanis kiderül, igazán jóban lenni japánokkal külföldiként már nem olyan könnyű. Az ilyesmiről viszont ajánlok egy nálam sokkal jobb forrást - a Tokyo Reloaded blog minden részletet elmond arról, milyen magyarként itt élni.
3. Kapszulában aludni
Nem tudom pontosan megmagyarázni, otthonról miért tűnt olyan érdekesnek a gondolat, hogy milyen lehet egy rekeszben éjszakázni az utolsó metrót lekéső részeg salarymanekkel egy sorban, illetve egy oszlopban, de az biztos, hogy ki akartam próbálni. A Tokióban gyakori kapszulahotelek egy rekesznyi fekvőhelyet kínálnak a város jó pontjain, és semmi mást. Végül nem pont ilyen körülmények között vált valóra a terv, hanem az egyik hostelben volt ilyen opció, így irodai munkások helyett egy Blink 182-t gitározó mexikói volt a szomszédom, de a lényeg, hogy eljött a pillanat, amikor bekúszhattam a téglalap formájú szállásomba. (Illetve egész pontosan bemászhattam, mert ahhoz az egy dologhoz ragaszkodtam, hogy a felső sorban legyen a kapszulám.) Azt nem tudom, hogy milyen volt, mert elaludtam.
4. Pacsinkó
Biztos úr, kérem! Hogy ez szerencsejáték lenne? Ugyan már! Nézzen csak ide! Ezzel a játékkal csak golyókat lehet nyerni. Látja, nem csalok! A golyókat tokenekre lehet beváltani. Miféle szerencsejáték lenne az, ahol tokeneket lehet nyerni? Gyerekség! Ja, hogy azokat később egy másik helyen pénzre lehet váltani? Uram, még a feltételezés is sértő, hogy ez szerencsejáték lenne: ott egyszerűen, világos szabályok mellett pénzt lehet kapni tokenért. Ebben pedig nincs semmi szerencse!
// ]]>
Mindez nem egy Rejtő Jenő-könyvben történik valamelyik marokkói kikötőben. Pontosan ezen az elven működik a pacsinkó nevű szerencsejáték óriási iparága. Japánban tilos pénzt tenni szerencsejátékra - ez a kegyes hazugság, és a ráépülő rendszer viszont lehetővé teszi, hogy minden este zsúfolásig tele legyenek a pacsinkótermek. Tokiói estéim többségében volt egy általában húsz-harminc perces epizód, amikor beültem egy ilyen terembe, és játszani ugyan nem játszottam, egyszerűen csak figyeltem a lehulló ezüstgolyók, a villódzó fények, a minden irányból egyszerre áramló arcade-dallamok, és a megbűvölt arcok szimfóniáját.
// ]]>
Az ilyen jellegű kölcsönösen elfogadott és elnézett füllentések egyébként elég gyakoriak a japán kapcsolatokban. Jake Adelstein, aki külföldi létére újságíróként az egyik legelismertebb szakértőjévé vált a japán alvilágnak, éppen erről írt könyvében, a Tokyo Vice-ban: információszerzés és kapcsolatok építése közben sokszor került olyan helyzetekbe, amelyekben ugyan mind a két fél tudta valamiről, hogy az nem igaz, és azt is, hogy ezt a másikuk is tudja, mégis, a tudat, hogy formálisan minden rendben van, elfogadhatóvá tette a dolgot. Ha szigorúan ítéljük meg, mindez persze elég képmutató dolog. Viszont, nekem legalábbis úgy tűnt, az is éppen olyan fontos része a játéknak, hogy senki sem nézi hülyének a másikat, és nem gondolja azt, hogy a másik ne értené, miről van szó - vagy éppen, hogy az állam ne tudná, hogyan működik a pacsinkó. Az egész inkább arról szól, hogy legalább a felszínen tartsák magukat a szabályokhoz és a hagyományokhoz.
5. Nézz fel!
Azt a klasszikus bölcsességet, hogy az utazás kitágítja az ember látókörét, Tokióban tapasztaltam meg először. Igaz, ehhez nem kellett semmilyen megvilágosodás - csak egy egyszerű nyakmozdulat. Legalább annyit kellett felfelé néznem, mint magam elé, ha nem akartam lemaradni semmiről. Nem csak arról van szó, hogy magasak az épületek. Hanem arról, hogy a vizuális tartalom legalább olyan sűrű, ha felfelé nézünk, egyszerűen mert sok minden nem szemmagasságban, hanem emeleteken történik. Kellett egy kis idő, amíg ezt sikerült megszokni, de onnantól már többet forgattam a szememet, és a nyakamat is.
6. Godzillával gyűlölködni
Egy vasárnap reggel Sindzsuku pályaudvar felé sétáltam a szállásomról, amikor először egy rendőrsorfalat, majd tüntetők egy csoportját vettem észre. Mint kiderült, ők az ellentüntetők voltak. Ha nem jött volna elő belőlem a riporterösztön, ez a kép azért akkor is feltűnt volna:
Hamarosan feltűntek azok is, akik miatt kijöttek a tiltakozók. Egy szélsőjobboldali csoport vonult fel a koreaiak ellen, többek között a Koreát széttépő Godzilla zászlajával:
// ]]>
Illetve olyan feliratokkal, amik jól mutatták, a gyűlölködők a világ minden részén hasonlóan kifinomultak:
Beszélgettem az egyik ellentüntető aktivistával, aki elmondta, a godzillások nem egy párt, inkább egy balhézó szervezet tagjai, ami nem teljesen az, aminek látszik. Az ország vezetése ugyanis állítólag, ha nyíltan nem is, de csenden többé-kevésbé támogatja őket, a nacionalista szavazók legnagyobb örömére. Azt persze nem tudom, ez valóban így van-e, de azért megjegyeztem, hogy nahát, a fél- és teljesen kamu szervezetek világa nálunk is ismerős.
Mire a néhány pillanattal korábban még a neonácik felé ordibáló antifasiszta otaku rám nézett:
Magyarország? Ott azért durvább a helyzet, nem?
(Válasz helyett természetesen pörgő rúgással leterítettem, és felszólítottam, hogy tanúsítson több tiszteletet. Nekünk legalább nem kell Power Rangers-ruhába öltöztetni népünk asszonyait, ha hálni akarunk velük. Akit pedig a japán szélsőjobb érdekel, annak ezt a cikket ajánlom.)
7. Befeküdni egy képregényboltba
Ha pedig már a Power Rangers-ruhába öltöztetett asszonyoknál, és hasonló ínyencségeknél tartunk. A kapszulás alvás mellett még egy fekvéstípust szerettem volna kipróbálni Tokióban. Vannak képregényboltok, amik kényelmes kabinokat is kínálnak, ide befeküdve pedig el lehet tölteni néhány órát, vagy akár egy egész éjszakát, és lapozgatni a kínálatot. Aludni végül nem aludtam mangák között, az egyik nap viszont az eső elől behúzódtam egy ilyen boltba (ez is egy toronyház ötödik emeletén volt). Az egyik leginkább idilli óra volt egész tokiói látogatásom alatt: epres tejet és zöld teát szürcsöltem egy fekete bőrrel borított kabinban, kicsit megszáradtak a ruháim, és mivel a polcokon sajnos csak japán nyelvű mangák voltak, hát, mondjuk úgy, hogy kénytelen voltam olyat választani, aminek a történetet a képek alapján is össze tudtam rakni.
8. Minden működik
Bár a Robot Restaurantról szóló poszt részben arról szólt, hogy amit Tokióban láttam, az miért nem a jövő, legalábbis abban a formában, ahogy azt régen elképzeltük, egy szempontból azért igenis az: szinte minden tökéletesen működik. Metróhálózat a világ legnagyobb városában? Eszményi, és pofonegyszerű használni. Italautomaták? Nem tud olyan ízű, és színű ital eszedbe jutni a város bármelyik pontján, amit ne tudnál megvenni maximum három utcasarkon belül. Vécék? A használatuk konkrétan élmény. Éjjelnappalik? Ha éjjel kettőkor szeretnél főtt tojást venni és közben képregényt lapozgatni, hát, akkor semmi akadálya. Csapvíz? Csak bátran!
A sor bármeddig folytatható, a lényeg, hogy egy olyan élet valósult meg, ahol a mindennapok gyakorlati dolgai olyan pihe-puhák, gördülékenyek és problémamentesek, hogy nem is nagyon kell foglalkozni velük, szinte magától megy minden.
Más kérdés, hogy a japánok az így felszabaduló időt és energiát jellemzően még több irodai munkára kell, hogy fordítsák. Utazás közben ez viszont inkább azt jelenti, hogy megtehetjük, hogy szinte semmi mással nem foglalkozunk, csak azzal, hogy jól érezzük magunkat. Gyanús, hogy az út egyetlen másik állomáson sem lesz ez már így. Azok majd más miatt lesznek jók.