- Van egy hely Tokióban, ahol óriásrobotok, mechacápák és techpandák küzdenek és táncolnak a színpadon, villódzó lézerfények és dübörgő techno kíséretében, miközben bikinis táncosnők ugrálják és dobolják körül őket.
- Miközben nézed, lehet vacsorázni is.
- Igen, egy kicsit tényleg túl jól hangzik.
- Itt a jövő? Éppen, hogy nosztalgia.
Óvodás voltam, amikor először láttam a Blade Runnert. Videótékából sikerült megszerezni, hangalámodásos szinkronnal. Akkor még persze bőven nagy falat volt nekem, nem sokat értettem meg belőle. A jövőábrázolás viszont épp elégé erőteljes volt ahhoz, hogy egy kevéssé kifejlett elmét is elragadjon: onnantól kezdve így képzeltem el a jövő városát. Ezzel egyáltalán nem voltam egyedül, a film Los Angeles-e azóta is állandó hivatkozási alap, ha azt akarjuk mondani valamire, hogy olyan futurisztikus. Akkor még nem tudtam, hogy ennek az ábrázolásnak egészen konkrét valóságalapja volt. Az inspirációt Tokió egy városrésze, Kabukicsó jelentette.
Nem sokkal azután, hogy leszálltam Tokióban, már Kabukicsó utcáin sétáltam. Akkorra már napok óta alig aludtam, de túl erős volt a neonfények vonzása ahhoz, hogy csak úgy összeessek a tízemeletes toronyház tetején lévő hálóteremben. Még az eső is ridegen szemerkélt, de nem igazán érdekelt. Egy kicsit túl egyértelmű lenne azt mondani, hogy félálomban járkálva, az időeltolódás miatt összecsúszott idősíkokkal, és ezzel a díszlettel úgy éreztem magam, mint valami ki nem adott Philip K. Dick-novella szereplője, mégis nagyjából ez volt a helyzet.
Arra elég hamar sikerült ráérezni, miért ihlet valakit ilyesmire Kabukicsó. Bár a városrész mára, jó néhány razzia után nem az a Földre szállt Mos Eisley, ami valaha volt, és ahol gyakorlatilag mindent meg lehetett kapni, a vizuális élmény nagyjából változatlan. A kedvenc meghatározásom az, hogy olyanok ezek az utcák, mint egy életnagyságú flipperasztal. Ráadásul akkor, amikor megszerzed a legnagyobb bónuszt.
Ebből a környezetből elsőre annyira nem is lóg ki a Robot Restaurant nevű, hát, elsőre mondjuk azt, hogy dolog. Hatalmas neon homlokzat, óriás harci robotok, hosszan kígyózó sor - a világ legtöbb pontján azért szemet szúrna az ilyesmi. Itt viszont a szomszédban egy többemeletes pornóáruház volt, a szemközti üzlet pedig tankos lányokkal hirdetett nem is tudom pontosan, hogy micsodát, így egész természetesnek tűnt a látvány.
Ami belül van, az a legjobban pörgő tokiói attrakciók egyike. Lehet nevezni show-nak, revünek, cirkusznak, szabadabb asszociációval akár színháznak is, egy elég fontos különbséggel: a szereplők nagy részben robotok, kisebb részben táncos-harcosnők.
// ]]>
Egy előadás másfél óra, naponta lemegy három-négy, és aki akar, közben vacsorázhat is, illetve a szünetekben italt is lehet venni. A hely 2012-ben nyílt, százmillió dollárba került, és egy időben tele volt a hirdetéseivel a város. Azóta folyamatos telt házzal mennek az előadások, és mióta a külföldiek is felfedezték, a Tripadvisor egyik legjobban értékelt programja.
Épp ez utóbbi miatt egy kicsit tartottam attól, hogy ez valami hülyeség, vagy ami még sokkal rosszabb, valami nagyon nem trú dolog lesz. Viszont tartoztam annyival a Blade Runner előtt tátott szájjal ülő gyerekkori önmagamnak, hogy elmegyek megnézni egy ilyet.
A legtöbb leírás megjegyzi, hogy jó előre foglalt jegy nélkül nem is érdemes próbálkozni. Kivéve akkor, ha egy műsor indulása előtti utolsó percekben érünk oda, amikor a sor már lement, és megkérdezzük, maradt-e jegy. Szerencsére maradt.
Sokra nem mennénk azzal, ha tételesen megpróbálnám felsorolni, mi történt, miután a helyemre kísértek. A képek talán valamit visszaadnak, de a lényeget azok sem. Mert a legmeghatározóbb érzés közben az, hogy
úristen, de szégyentelenül nagy királyság ez
és tényleg szépen felöltözött, komoly felnőtt emberek ülnek be azért, hogy táncoló harci robotokat nézzenek.
Egyedül az étterem-vonal az, ami kifejezetten gyenge - bár még a hely nevében is benne van, valójában egyáltalán nem étterem. A vacsora, amit kínál, ránézésre nem sokkal jobb a bármelyik éjjel-nappaliban sokkal olcsóbban megvásárolható bentónál. Ezt megsejtve a vacsora nélküli jegyet kértem, ami utólag is jó döntésnek tűnik, és ha bárki erre járna, azt javaslom, hogy egyen inkább egy gőzölgő rament valamelyik mellékutcában, aztán üljön be a műsorra.
Amíg bent voltam, azt szerettem volna, ha soha nem kell kijönnöm. Jó, a kiosztott neonrudakkal nem integettem, de egyébként bárhányféle kombinációban meg tudtam volna még nézni, hogy a cápa, a panda, a kígyó, a robotok, a táncosok és a dobosok mindenfélét csinálnak egymással.
A leírás akár véget is érhetne itt. Aki itt bemegy, arra számít, hogy olyasmit kap, amit sehol máshol nem kapna. Ez pedig teljesül is. Aztán ahogy hazafelé sétáltam, és a kezemmel még lézerpisztolyt formázva lövöldöztem játékból, lassan elpárolgott az adrenalin, és elkezdtem érezni valami mást is.
// ]]>
Ha ez valóban a legmenőbb sci-fi show most, akkor hogy lehet ennyire ismerős és nosztalgikus? Néhány dolgot leszámítva úgy éreztem, az egész történhetett volna a nyolcvanas évek Japánjában is. Ebben pedig csak megerősített, amikor több cikkben is azt a fordulatot találtam: a Robot Restaurant olyan, mintha egyenesen a japán gazdasági buborék időszakából teleportálták volna ide.
Ha pedig egy popkulturális csúcsterméket úgy lehet megmagyarázni, hogy olyan, mintha egy közel harminc évvel ezelőtti állapotban született volna, akkor lehet akármilyen király, de elég valószínű, hogy egyvalamit nem lehet rá mondani: hogy az lenne a jövő.
Miután Japán a huszadik század második felében legyorsult mindenkit (ha még egy háborút elveszítenek, övék lesz a világ, szólt egy mondás), a nyolcvanas évekre elérték, hogy nemcsak követendőnek tűnő példát mutattak, de még egy álmot is adtak a világnak. Filmek és videójátékok egész sora sugározta azt a képet, hogy Tokió maga a jövő. És a végére túlpörgött minden, de ezt a világ másik részéről nem feltétlenül lehetett érezni. Aztán kidurrant a buborék, és jött a stagnálás. Ettől még a legtöbben ugyanúgy gondolunk Japánra.
Egy konkrét példa: a robotétteremtől néhány sarokra van a világ legforgalmasabb metró- és vonatállomása, a Sindzsuku állomás. Ez a környék ötven évvel ezelőtt még olyannyira más volt, hogy állítólag a békák hangját is lehetett hallani. Jól hangzik ezzel szembeállítani a mai megapoliszt, de a teljes kép nem ez. Inkább az, ha a békás kép mellé odatesszük azt a szédületes változást, ami néhány évtized alatt lezajlott. De azért az is fontos, hogy a maradék húsz évben ahhoz képest már nem fejlődtek olyan sokat a dolgok.
Japánban visszatérő érzés, hogy ez az ország a nyolcvanas évekre elkészült, már nincs mit megépíteni, és hogy részben ez is magyarázza a két évtizedes stagnálását - írta Orosz Péter a sinkanszenről szóló posztban, és még ha ez inkább csak érzés is, mint kemény adatokkal alátámasztható állítás, (illetve inkább vonatkozik Tokióra, annak is csak egy részére, mint Japán egészére), valami ilyesmiről szólt nekem is a robotműsor. Szó sincs róla, hogy ne lenne őrült jó buli, és ne ajánlanám jó szívvel mindenkinek. A jövőt viszont valószínűleg nem itt kell keresni. Akkor már sokkal inkább egy soha meg nem valósult jövő műsorának tűnt ez. Illetve persze tökéletesen működő show-nak.
A világ jövőképei változtak azóta, és most már nem is feltétlenül Japán diktálja azokat. A jövő lehet felkavaró, zavarba ejtő, elsőre akár ijesztő is, de nosztalgikus azért nem nagyon. Persze szép is lenne, ha még mindig ugyanúgy látnánk a jövőt, ahogy már egy kelet-európai óvodás is láthatta egy hangalámondásos videókazettán.