Az egész a fánkkal kezdődött. A közepén lyukas, cukros, egyszerű fánkkal, amilyenből bármennyit meg lehet enni, és tényleg nem volt benne semmi különleges, leszámítva azt, hogy két évvel ezelőtt egy marokkói faluban vásároltam az óceánparton. Az árus okosan a buszmegálló mellé parkolta le a kis kocsiját, így ha meg akartuk nézni, mikor jön a busz, mindig vettünk egy fánkot is mellé. Közben néztük az embereket. Nagyjából akkor döntöttem el, hogy egyszer elutazom hosszabb időre.
Hú, baszki, ez aztán erős sztori!
Hát, igen, éppen a hétköznapisága volt a lényeg. Valahogy elkapott, hogy az utazásnak ezeket a mellékes pillanatait, amik nem akkor történnek, amikor megnézzük az Akropoliszt, a Guggenheim Múzeumot, meg a Szimpla kertet, hanem valamikor közben, szóval még ezeket is sokkal jobban élvezem annyi minden másnál. Akár annál is, amikor sikerül nyakon csípni valami rohadék politikust, pedig azt tényleg nagyon szeretem csinálni.
Persze az sem volt teljesen lényegtelen, hogy a világ különféle buszmegállóiban történő bambulás mellett magából a világból is szerettem volna többet látni. Abban biztos voltam, hogy a legjobb úticél Ázsia. Nem tudok változatosabbat és izgalmasabbat elképzelni, és annyi mindent akartam látni Mianmar éppen csak megnyitott területeitől a melankolikus japán belső tengeren keresztül a fejemet leszakító, szürreális nagyvárosokon át az indonéz szigetekig. A mostani utazásig a Közel-Keletnél nem jártam messzebb Magyarországtól, és már nagyon vágytam arra, hogy valami alapvetően másmilyennel találkozzak.
Nem sokkal később el is kezdtem minden hónapban félretenni a fizetésem egy részét, hogy egyszer majd tényleg lássam ezeket, a hülye kis részletek, vagyis hát az utazás maga pedig ne az életemből való kiszakadást jelentsék, hanem magát az életemet, legalább egy kis ideig.
Ha ez a poszt film lenne, most jönne az a jelenet, amiben vidám zene kíséretében pörög a naptár, lemegy a nap, feljön a nap, leesik a hó, aztán elolvad, történnek jó dolgok, történnek rosszak, de közben hónapról hónapra gyűjtöm a pénzt.
A legnehezebb része nem ez volt. Persze pontosan tudom, hogy kevesen tehetik meg, hogy rendszeresen félretesznek a fizetésükből, és a dolgomat az is megkönnyítette, hogy senki más nem függött tőlem, és nem jött közbe semmi baj. Ezzel együtt is, ezt igazából csak ki kellett várni. A legnehezebb az volt, bármilyen hülyén is hangzik, hogy elismerjem magamnak, ezt tényleg meg lehet csinálni.
Alan Booth csodálatos könyvében, a Roads to Satában, amelyben a szerző a hetvenes évek évek végén gyalog bejárja Japánt a legészakibb ponttól, a Szója-foktól a legdélebbiig (és amire fogok még hivatkozni), egy férfi, akivel útközben találkozik, azt mondja neki:
“Amióta elveszítettük a háborút, egy japán sem lenne arra képes, amit maga csinál. Összement a lelkünk, nem lenne elég önbizalmunk egy ilyen úthoz.”
Leszámítva azt, hogy 3300 kilométert gyalogolni mennyivel nagyobb dolog, mint vonattal, busszal és repülővel hostelről hostelre járni, illetve hogy egyelőre nem veszítettem el semmilyen háborút, én is valahogy így voltam ezzel. Egy ideig nem volt elég önbizalmam, hogy azt mondjam magamnak, el lehet engedni egy időre hétköznapokat, és el lehet indulni megvalósítani, amit igazán szeretnék.
Sokat segített persze, hogy a közvetlen környezetemben, barátaim közül többen is vágtak már bele hasonló dolgokba. Bede Márton kalandjait az olvasók többsége biztosan ismeri, de Fabók Bálint is utazott fél évet Dél-Amerikában, nem beszélve Markó Ferenc izgalmas útjairól. Ők mind segítettek a készülődés alatt. És voltak mások, akik nem utazás, hanem mindenféle más formákban kezdték el megvalósítani az álmaikat, és ha nem is ment mindenkinek minden tökéletesen, azt nem nagyon láttam, hogy bárki megbánta volna. Ezek a külső példák pedig segítségnek ugyan jók, de a döntést végül egyedül kell meghozni.
A lelkem azt hiszem később sem lett nagyobb. Inkább csak eljött egy pillanat, amikor azt mondtam magamnak,
na jó, csináljuk.
Onnantól kezdve minden, előzetesen kicsit misztikusnak elképzelt pillanat egészen hétköznapivá változott. Ügyintézésekké, megbeszélésekké, sorban állássá, tervezéssé, néhány dolog megvásárlásává. És közben valami egészen bizsergető érzéssé: az indulás előtti hetekben egyszerre ugrottam ki pillanatonként a bőrömből, és egyszerre ijedtem meg ugyanezekben a pillanatokban attól, hogy mi vár rám.
Milyen lesz sokáig nem látni azokat, akiket nagyon szeretek. Egyedül lenni olyan hosszú ideig, amihez hasonló közel sem volt az életemben. Ez a félelem ráadásul két szálon futott tovább - elképzeltem azt is, hogy a hatvanadik Where are you from-típusú hostelbeszélgetés után megtörik bennem valami, kiontom egy ausztrál turista beleit és beletömöm a hátizsákjába, és azt is, hogy annyira egyedül érzem majd magam, hogy egy idő után egy emberi Where are you fromért és kiontanám a saját beleimet. De még ha mindenkinek a helyén is maradnak a belei (ami egy ilyen úton egyébként egyáltalán nem szükségszerű
mi van, ha kiderül, hogy az egész, amiről éveken át álmodtam, nem is olyan jó?
Aggodalmak ide, nyugtalankodás oda, közben azért azt is éreztem, hogy mindez nem egy nagy dolog. Családot alapítani például sokkal nagyobb és bátrabb dolog. Vagy mondjuk felelősséget vállalni másokért. Hosszú távra elköteleződni. Minden tiszteletem azoké, akik ezt vállalják. Elmenni világot látni, és jól érezni magam, ehhez képest tényleg semmiség.
Végül vettem egy új hátizsákot, és elindultam. Valamivel több, mint két évvel a marokkói buszmegálló után pedig felszálltam a tokiói repülőtérről a város felé vezető vonatra, és amikor megláttam az első egyenruhás iskoláslány-csoportot, akkor kezdtem elhinni, hogy ez tényleg történik.
Úgyhogy már csak el kellett jutni az állomásra és keresni valamit enni.