Valamivel több, mint négy hónapja vagyok úton. Még csak nem is kerek a dátum, de ha az lenne, pont négy hónap akkor sem jelentene semmit. És igazából még ha pont négy hónap jelentene is valamit, még az is kevésbé izgatna annál, hogy aznap épp mi volt az ebéd és milyen emberekkel találkoztam a buszon. Az egész csak azért jutott eszembe, mert nekem ez azt jelenti, hogy most már hosszabb ideje vagyok távol az otthonomtól, mint eddig bármikor életemben. Érzésre viszont annál is sokkal több, mondjuk háromszor annyi ideje, vagyis éppen olyan, mintha egy éve utaznék. Gondolkodtam egy kicsit, hogy miért lehet ez.
Az elutazásom előtt nem sokkal volt egy beszélgetésünk Orosz Péterrel a hosszú párkapcsolatokról egy fürdőben. Tudom, messziről indítom, de néhány kanyar után el fogunk jutni Ázsiába. A kiindulási alapunk az volt, hogy az ember agya úgy működik, hogy kiszűri a közömbös ismétlődő ingereket. A gyakorlatban ez például azt jelenti, hogy ha mindennap ugyanazon az útvonalon megyünk, már nem kell igazán odafigyelünk oda rá, az agyunk robotpilótára kapcsol, és rutinból teszi a dolgát. Aztán ha valami új inger ér, akkor az agy újra szolgálatba áll, de sokszor nem ér új inger.
A leegyszerűsített elméletünk az volt (és az agykutató, illetve etológus olvasóktól elnézést, ha nem minden pontos benne, de mégiscsak olyan elméletről van szó, ami úgy született, hogy közben nem volt rajtunk ruha, ami sok mindent megbocsáthatóvá tesz), hogy egy jól működő hosszú távú párkapcsolathoz arra van szükség, hogy folyton keressük a közös új élményeket, különben a lusta agyunk képes, és a csajunkat/csávónkat kezdi el ismétlődő ingernek kezelni, lassan kiszűrni és máshol keresni az izgalmakat. Onnan pedig már nehéz visszajönni. Mire megtörölköztünk, egészen elégedettek voltunk az elmélettel, viszont akkor még nem gondoltam tovább az egészet.
Ha mindez így van, akkor ugyanezt nemcsak egy kapcsolatban, hanem konkrétan a saját életünkkel is meg lehet tenni. Olyanná lehet tenni a mindennapokat, hogy azok ne rutinfeladatokból álljanak, hanem folyamatosan új élményekből (permanens forradalom, minden héten háború, követeled a lehetetlent, satöbbi), hogy az agyunk kénytelen legyen folyamatosan résen lenni, ugrásra készen állni és kezelni az újabbnál újabb helyzeteket.
És már meg is érkeztünk az utazáshoz. Önmagában persze egyáltalán nem szükségszerű, hogy ehhez el kell utazni Ázsiába. Rengeteg akaraterővel és kreativitással saját környezetünket is biztosan olyanná lehet alakítani, hogy mindig érjen valami új élmény. Viszont elég képmutató dolog lenne, ha ezt én hirdetném, miközben voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy
el tudtam utazni, ahol ehhez különösebb erőfeszítést sem kell tenni, mert teljesen természetesen ömlenek az új ingerek minden pillanatban.
Nem is igazán a nagy dolgokra gondolok, hanem arra, hogy milyen meleg ételt vásárolni egy japán éjjelnappaliban, újságot olvasni egy hongkongi kikötőben, inni egy sört egy műanyag székes vietnami utcai kifőzdében, vagy egyszerűen csak felszállni a magasvasútra Bangkokban. A leghétköznapibb pillanatok mindegyike új élmény, egészen a lefekvésig bezárólag, ami mégiscsak a biztonság és az állandóság végvára szokott lenni az életünkben. Ha viszont még ez is más környezetben történik minden egyes nap, akkor az agyunk még ilyenkor sem nyugodhat. Nincsenek üresjáratok.
És a legjobb, hogy a következő közért, a következő vonat, a következő utca, a következő megismert ember megint más lesz.
„Lehet, hogy az első kétszázhét osztrigád az elragadtatásba repít, de a kétszáznyolcadik simán ágynak dönthet, hidegrázással, izzadással, okádással” – írta Anthony Bourdain híres cikkében, és ezt annyiféleképpen le lehet fordítani az utazás mindennapjaira. Akárhányszor védekeztél sikeresen a szúnyogok ellen, ha egyszer nem jól csinálod, simán Dengue-lázat kapsz. Akárhányszor választottál jól buszt, ha egyszer nem úgy sikerül, ugyanúgy szenvedés lesz a következő tíz óra. Az utcai kajálással pedig konkrétan ugyanaz a helyzet, elragadtatásostul, izzadásostul, pláne okádásostul.
Az eltelt idő talán ezektől tűnik sokkal hosszabbnak, és mindenképp sokkal tartalmasabbnak. Otthon egy nap alatt a legtöbbször nem változik semmi. Utazás közben rengeteg dolog változhat. Azt, hogy egy hét otthon hogyan repül el, mindenki pontosan tudja, aki érezte már, hogy úristen, megint hétfő van, hát most volt az előző. Amikor itt arra gondolok, mi volt az elmúlt egy hétben, gyakran egy fél országot kell végiggondolnom utazásokkal, színekkel, emberekkel, szagokkal, képekkel, ízekkel együtt.
Mindez így volt az első pillanattól kezdve, viszont nem volt mindig természetes. Az első egy, talán két hónapban, bár megvolt az a fajta eufória, amit Kevin McCallister érzett, amikor rájött, hogy egyedül maradt a családi házban, de ahogy ő is, én is fél szívvel még az előző életemben voltam egy ideig. Kevin eleinte még csak zavarodott gyerek volt az üres házban, és az elején én sem értettem pontosan, hogy most nem csak úgy eljöttem nyaralni, hanem ez most maga az életem. De ahogy Kevin is szépen megtanulta, hogy el kell menni a boltba egyedül olyan fogkeféért, amit jóváhagyott az Amerikai Fogászok Szövetsége, úgy nekem is leesett lassan, hogy most tényleg ez a rendszer. Nehéz pontosan megmondani, hogy mi változott ettől, de onnantól éreztem igazán, hogy utazom.
Bár az előbb azt írtam, hogy utazás közben nem kell különösebb erőfeszítés sem mindehhez, a saját tapasztalataim alapján ez nem teljesen igaz. Jó, konkrétan az ellenkezője igaz. Azt hiszem, eddig viszonylag erős tempót diktálok magamnak. Egyszer-kétszer előfordult, hogy egy-egy nappal tovább maradtam valahol csak a hely kedvéért, de egyébként folyamatosan azon pörgök, hogy hova akarok menni, mit akarok csinálni a következő lépésben. Igyekszem utánanézni annak, aminek lehet, nagyjából ez alapján kiválasztani a célpontokat, aztán meg is valósítani. Sokan úgy utaznak, hogy úgyis majd történik valami jó, nem kell előre tervezni, amivel persze semmi baj, de én magamon azt vettem észre, hogy ugyan történnek véletlenül is jó dolgok, de azért nagyon erős összefüggés van aközött, hogy mennyi energiát fektetek a helyszínek kiválasztásába, és hogy abból milyen élmények lesznek. Lehet, hogy ez kevésbé romantikus, de valahogy úgy érzem, csak yolo alapon nem jutottam volna el például a tökéletes dzsungeltóhoz vagy a japán varázsszigetre. Lehet, hogy az első kétszázhét napod az utazásban az elragadtatásba repít, de a kétszáznyolcadik simán sablonokba fullad, ha nem teszed oda magad, ami felér egy okádással.
Egyelőre minden egyes nap érzem a bizsergést attól, hogy megint valami új dolog jön. Amikor egy kellemetlen gyomorrontás miatt kénytelen voltan egy nap pihenőt beiktatni, és kifejezetten ideges lettem a végére, hogy ezzel megy az idő, és nem tudom azt csinálni, amit szeretnék. Nemrég olvastam egy burmai ellenzékiről, aki, miután kikerült a börtönből, aludni is alig akart, mert az élet minden pillanatát ki akarta használni az elvett évek után. Oké, hogy ez ennek a first world problem-változata, de én is valahogy úgy érzem, túl sok időt töltöttem életemben nem utazással ahhoz, hogy most ne használjak ki minden pillanatot.
Ettől még persze nem lesz minden pillanat tökéletes. Indulás előtt az egyedüllét volt, ami talán a legjobban aggasztott. Azóta kiderült, hogy ezzel a világon semmi bajom nincs. Olyan viszont előfordul, hogy nincs kedvem a fehér turistákhoz, bármennyire az vagyok én is. Igen, a világ legegyszerűbb dolga összebarátkozni más utazókkal a hostelben és környékén, és meg is ismertem egy csomó érdekes embert ennek köszönhetően, de azért bőven van, hogy nincs hangulatom sokadszor végigbeszélni, hogy az előző három és a következő három felkeresett hely közül ki hova milyen sorrendben utazott el és tervez elutazni. Persze, ez is tud érdekes lenni, de ebből könnyen közömbös ismétlődő inger lesz, ami helyett általában inkább elmegyek sétálni, és nézem és hallgatom a helyieket, jobb esetben pedig beszélgetek velük, amitől sokkal, de sokkal jobban érzem magam.
Pár héttel ezelőtt Dél-Kambodzsában, Koh Rong szigeten voltam két napot. A sziget gyönyörű, fehér homokos, dzsungeles, kristálytiszta vizű idill, amit nagyon élveztem, esténként viszont buliparadicsommá alakul. Nekem pont akkor nem igazán volt ehhez hangulatom, viszont a szállásom aznap este éppen a buli központja volt, úgyhogy a békés visszavonulás nem volt opció.
Miután beláttam, hogy most nem erre vágyom, az éjszaka közepén kisétáltam a falu szélére, és kerestem egy függőágyat az üres parton. Aztán a telefonomon elkezdtem hallgatni Szabó Benedek új számát. És ilyet tényleg nagyon ritkán ad nekem ilyet popzene, de olyan volt, mintha megbeszéltük volna a problémáimat.
"Egymillió hétszázezer ember, figyeli minden egyes lépésemet, mégis ez az egyetlen város, ahol viszonylag szabad lehetek."
Sőt, sokszor egymillió hétszázezernél is sokkal több, mégis, ha egyetlen dolgot kellene választanom, hogy mi a legjobb ebben az egészben, az a teljes szabadság lenne. Azt csinálok, amit szeretnék, oda megyek, ahova szeretnék, nem köt szinte semmi, viszont minden lépés csak rajtam múlik, és ha valamit nem jól csinálok, akkor viselem a következményeit. De mégiscsak a saját, szabad döntésem ezek.
"Mert itt csak akkor maradok egyedül, ha tényleg egyedül akarok lenni."
Ami egészen pontos megfogalmazása volt annak, amit akkor éreztem. De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy Benedek a lehető legtermészetesebben és könnyedebben elénekelte el a szerintem legbrutálisabban őszinte dolgot.
"Annyira utálom amikor felteszem valamire az életem, aztán jön valaki, és megcsinálja, sokkal jobban, csak úgy mellékesen."
Az ilyet néha még magunknak is nehéz bevallani, nemhogy kiállni ezzel a világ elé. De baszki, igen, pontosan ezt érzem az olyan pillanatokban, mint például amikor két 18 éves kolumbiai sráccal túráztam a hegyekben, akik már most sokkal több helyen voltak, mint én, már most olyan talpraesetten intézik az ügyeket, ahogy mások soha, és még bőven előttük van életük legjobb évtizede. És bár valójában én is csak viszonylag önironikusan utálom az ilyesmit, egészen felszabadító érzés volt ott a falu szélén a tengerparton ezt hallani.
Közben meg a lényeg azért az, hogy
mégiscsak ezek a legszebb éveink.